Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 11. szám · / · Karinthy Frigyes: LEGENDA AZ EZERARCÚ LÉLEKRŐL

Karinthy Frigyes: LEGENDA AZ EZERARCÚ LÉLEKRŐL
IV.

- Az elnök úrral akar beszélni, - mondta a titkár.

A kabinetiroda főnöke még mindig nem értette.

- Az Egyesült Államok elnökével akar beszélni - hogy megy ez? Be van jelentve a látogatás? Kaptunk mi értesítést?

A titkár vállát vonogatta. Igen nagy zavar kínlódott az arcán.

- Hát mi az? Ki az? - sürgette türelmetlenül a főnök.

- Az ördög vigye el, - tört ki kétségbeesetten a titkár, - ha nem tudnám, hogy Lincoln minisztert három hete meggyilkolták, hát azt mondanám, hogy ő az.

- Maga megbolondult.

- Nézze meg a főnök úr.

- Hm. Majd átmegyek.

A hall egyik bőrpamlagán ott ült az az ember, aki beszélni akart az Egyesült Államok elnökével. A kabinetiroda főnöke megdörzsölte a szemét aztán erőlködve nyitogatta megint - az ördög játszik vele, hiszen ez Lincoln! Egy pillanatra tótágast állt az esze, a másik pillanatban azt mondta magának, te szamár, hát persze, hiszen nem is ölték meg, ezt te csak úgy álmodtad. A harmadik pillanatban már előzékenyen mosolygott.

- Tudja már az elnök úr, hogy ekszelenciád a Fehér Házban van?

- Azt hiszem, tudja, - mosolygott nyugodtan Lincoln.

- Azonnal felismertem ekszelenciádat.

Minden olyan gyorsan ment, mire az elnök úrnak telefonáltak, már egy titkár be is vezette a vendéget az ő dolgozószobájába.

A köztársaság elnöke föltette a szemüvegét, megint levette, aztán megint föltette. Aztán azt mondta: "Damned!" Aztán elvörösödött. Aztán hátracsapta a fejét.

- Na, hát maguk furcsa vicceket csinálnak Lincoln, very strange jokes. Olyat már hallottam, hogy politikából elhallgatják Szolimán halálát, viaszbábút mutatva a népnek - de hogy halálhírét keltsék, mikor még él - na ebből valami nagy dolog lesz. Beszéljen, Lincoln!

Az idegen mosolygott.

- Nem Lincoln vagyok. Lincoln meghalt - mondta csendesen, - Telma Titusz beszél, elnök úr.

Az elnök a nyakkendőjéhez nyúlt, azon babrált. Aztán hátrált az asztalig és ott keresgélt, szemüvege kancsalul csillogott az idegen felé.

- Üljön le, elnök úr. Ne féljen.

Legyintett a kezével, látván az öreg ember reszkető ujjait, a csengő felé tapogatva.

- Hagyja el, ne hívjon be senkit. Minek a fölösleges verekedés? Elégben volt részem, félév alatt, elhiheti. Majd mutatok egypár kunsztot, azzal megelégszik, remélem - aztán beszélgethetünk.

- Lincoln - igazán maga az... vagy... nem értem...

- Kérem üljön le, elnök úr, Mindent meg fog érteni azonnal. Majd egy kis papírt vesz onnan az íróasztalról és lejegyzi, amiket mondtam - ma és önnel beszélni fogok. Igen - de nagyon kérem, hagyja azt a csengőt (és Lincoln szeme felvillant, hangja pedig bosszús lett) mert rosszul jár. Emlékezzék a Telma-esetekre! Emlékezzék Lincolnra, akinek az arcát itt látja maga előtt!

Az elnök levegő után kapott, kiáltani akart.

- Eh! Ostoba ember! Hát nem érti, hogy engem nem lehet megölni? Lincolnot lehetett, idenézzen (és feltépve ingét, mellét mutatta, melyben mély luk tátongott) ezt én csináltam, Telma Titusz. Hát most válasszon, nincs időm, akar-e meghallgatni, vagy fel akar fordulni maga is, mint a többi. Mégis képtelenség, hogy csak úgy higgyék el nekem az emberek, hogy megölhetem mindegyiket - ha igazán meg is ölöm mindegyiket.

Az elnök karosszékébe rogyott.

- No várjon, - mondta nyugodtabban Telma Titusz, - majd mutatok kunsztot, hogy megnyugtassam. Gyerekek vagytok még mindig, csodát akartok látni.

Felállt, a falhoz közeledett - egy kiterjesztett szárnyú albatrosz kitömött teste ágaskodott állványán. Telma Titusz kezével érintette, lila láng villant fel, az albatrosz megrázkódott és csapkodni kezdett szárnyaival.

- Hihetetlen, - mondta Telma Titusz néhány perccel utóbb, mikor az elnök kicsit magához tért és figyelni tudott rá - hihetetlen, mennyire nem látnak túl az orrukon a legkitűnőbb gondolkodók. Ugyanazt a megnyilatkozást tapasztalván különböző testekben, nem jut eszükbe, hogy egységes okot keressenek. Féléve bosszankodom a Telma-vitákon és várom, hogy akadjon valaki, aki megközelíti a valóságot - nem; még mindig a tömeghisztériánál tartanak. Gallileinek, Newtonnak, Voltának értelmesebb kortársai voltak, elnök úr, mint nekem. Ön tátott szájjal mered rám és kurtákat lélegzik, elnök úr - ez minden hatás, amit felfedezésemmel eddig el tudtam érni. Nincs hát ember, aki álmélkodás helyett tenyerébe hajtsa homlokát s néhány percig intenzíven gondolkodna?

- Én... én gondolkodom... mondta az elnök... és tehetetlenül fordította ki tenyerét.

- Dehogy gondolkodik. Kétségbeesetten kapkod gondolatok után, amik közt fölnevelték, amiket készen kapott - és persze nem talál köztük megfelelőt. Világszemléletet csak az elején lehet kezdeni, ha meg akar, mindenkinek újra el kell kezdeni, ha meg akarja érteni a világot. Azt hiszi, Descartes ostobaságból vagy műveltségből kezdte el rendszerét ott, hogy az önmaga létében is kételkedett - vagy mert nem olvasott elég bölcselkedést, melynek írója abban sem kételkedett, hogy a lét rejtélyét sikerült megoldania? Ha Volta olyan művelt és okos ember, mint a ti materialista tudományotok nagyszerű oszlopai, a rángatózó békacomb láttán harminc vastag könyv jut eszébe a fiziológia tudósaitól, talán kisüti, hogy a békacombnak külön lelke van - és a mennydörgős mennykőt még ma is istennyilának nevezné a tudomány. Hála istennek, elég naiv és elég tehetséges volt ahhoz, hogy a saját fejét szedje elő és eltűnődjön rajta, hogy a dolgok összefüggését nem csak lóugrás szerint lehet megtalálni.

- Már kezdtétek sejteni, hogy a földgolyót mégsem elefánt tartja a hátán, de a "földöntúli", a "transzcendens", a "metafizikus" szavakkal éppoly könnyedén dobálóztatok, mint annakelőtte. Hány milliószor mondták ki a "lélek" meg az "életerő" szavakat, míg Telma Titusz meg nem érkezett, hogy egy napon úgy álljon meg e szavak előtt, mint Newton, aki tizenhatéves korában elkezdett csodálkozni egy almán, amit eleresztettek a levegőben, mire az alma habozás nélkül megindult egy bizonyos irányban. Hatezer évig senki se csodálkozott ezen, mert valaki kitalálta ezt a szót, hogy "leesik" és hatezer éven át megnyugodva és örömmel, hogy nem kell tovább gondolkodnia, mindenki elégedetten bólintott "hja persze, leesik".

- Beszéltetek a lélek tulajdonságairól, szeretetről, vonzalomról - még halhatatlanságról is beszéltetek, mert mégis csak orrotokba csapott a hullaszag s a rohadt hús még foszforeszkált is. Nagynehezen rájöttetek hát, hogy itt mégiscsak van valami feltűnő és valami, ami valamihez hasonlít - pár ezer évig törtétek a fejeteket és végre kisütöttétek az "életenergia" szót és akkor megint megbékéltetek, mint aki jól végezte dolgát. Aztán kezdtétek keresni mint a szórakozott tanár, aki nem találja a szemüvegét, mert az orrán van. Hogy hol van, hogy hol van, az bizonyos hogy valahol van. Itt járt pedig valahol, kerekecske, gombocska, erre szaladt a nyulacska - így játszottatok a felboncolt hulla hátgerincén - persze hogy erre szaladt, hiszen otthagyta a nyomát, hőt, fényt, amit máshonnan volt szerencsétek ismerni. De minden nem használt, mert csak szemeteket és fületeket használtátok - s nem jöttetek rá, hogy a látottak és hallottak után be kell hunyni a szemet és fület ahhoz, hogy az igazságot megismerjétek, az igazság ugyanis belül van. Mert a vadember is látja, hogy a lecsapó villám éppenúgy felgyújtja a házfedelet, mint ahogy ő gyújtja meg a rőzsét - de a villámot azért tovább is istennek tartja és egy Volta kell hozzá, hogy eltűnődjön a rokon tüneteken.

- És egy új Volta kellett hozzá, hogy az életerőt, a lelket ott keresse, ahol hozzá lehet férni, sajátmagában. Ezt az erőt odakint, a külső világban, csak más erőkre felbontva látom, mint a vadember a villám felbomlott erejét, fényt és hőt - mozdulatban, dinamikus hatásokban. A kérdés tehát az, van-e mód rá, hogy felbontatlan formájában kezembe kerüljön ez az erő - mert ha igen, közeget találhatok neki, és dolgozhatok és kísérletezhetek vele, kocsiba foghatom és gépet hajthatok az ő erejével és áthelyezhetem és megakadályozhatom, hogy felbomoljon és szétszakadjon, más erőkké - amit úgy hívunk, halál.

- Minden, ami lehetséges, a természetben meg is van - halvány és ködös, primitív körvonalakban néha, de megvan. Csak fel kell ismerni a tünetek jelentőségét. Rendes körülmények között a halálban felbomlik a lélek, az életerő - de voltak már kivételes esetek, ahol egy ideig még a halál után is egészben maradt ez az erő. Ezekkel az esetekkel foglalkozott a spiritizmus, de persze merőben elhibázott szemlélettel, hibás rendszerrel magyarázta a tüneteket. Hóbortos, gyermekes legendákat szőtt a letagadhatatlan jelenségek köré - mert a materializáció, elnök úr, csakugyan megtörtént néhányszor, már előttem is, sajnos a spiritiszták megkótyagosodtak attól, amit láttak s vakmerően kombináltak tovább - összezavarva empíriát, intuíciót - tudományt és hitet, mint az alkimisták hajdanában.

- De a zavaros ostoba alkímiából kémia lett - és a spiritizmus után el kellett következnie az új tudománynak. Mindannak, amit a természet produkál itt a Földön, itt a Földön vannak meg az eszközei és nem lehet akadálya annak, hogy az ember megtalálja ezeket az eszközöket s végrehajtva velük, tudattal és akarattal azt, amire a természet használja őket. Efelől nem is szabadott kételkedni - egy baj volt csak, hogy a lehetőségek végtelen sorozatában kutatva talán sok ezer évig kellett volna kísérleteznünk, míg a megfelelő eszközre rábukkan a kezünk.

- Ebből a szempontból tekintve, elismerem, nem voltam magam se más, mint egy szerencsés alkimista, egy Schwacz Berchtold, aki aranyat keresett és puskaport talált. Bevallom, a megtartható lélek teóriája később következett, - minthogy mindig történik: egy véletlen felfedezés előzte meg a tudományt. Enélkül talán ezer év múlva találkoztunk volna, elnök úr.

- A felfedezésről most nem beszélek. Engem most - ugye, ez érthető, - egyetlen dolog érdekel és foglalkoztat, az a konzekvencia, ami felfedezésemből és a bátran végrehajtott alkalmazásból rám következett, hogy íme, élek, én vagyok az, Telma Titusz, most a meggyilkolt Lincoln miniszter testében, tegnap egy munkáséban, tegnapelőtt egy lemészárolt katona agyában - holnap talán egy elhullott paripa testét öltve magamra - de mindenütt, kőben és fában, én, én, Telma Titusz, a megölhetetlen lélek, kinek érintésétől megmozdulnak a kövek és a halottak feltámadnak.

- Elnök úr! Felfedezésem jelentőségét még magam sem ismerem, mert nem próbálhattam még ki minden vonatkozásban és minden más erővel szemben az én erőmet. Ehhez sok idő kell még. De egy már most is bizonyos, félév alatt elégszer bebizonyíthattam magamnak és másoknak, hogy engem el nem pusztíthat, meg nem ölhet anyaszült ember vagy állat ezen a Földön - és ön, az emberi jog ismerője jól tudja, mit jelent ez, azt jelenti, hogy én viszont büntetlenül ölhetek meg és pusztíthatok el bárkit, akit akarok. Több bizonyíték, remélem, nem kell, mint amennyit eddig nyújtottam, - gondoljon Kolmra, gondoljon londoni kiáltványomra, gondoljon Lincolnra és a többiekre. Telma Titusz, minthogy szemeivel láthatta és füleivel hallhatta, nem tömeg-őrület és nem betegség - Telma Titusz egyetlen ember, aki testét úgy és annyiszor válthatja, mint ön az ingét - akit ha megölnek, annyi történt csak vele, mintha Önről lerántották volna az inget. Mindezek után pedig - látva a kézzelfogható tényeket, felteszem a kérdést, elnök úr, hisz-e, vagy sem - érti-e vagy sem, amit elmondottam? S ha igen - hajlandó-e tárgyalni velem?