Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 3. szám

Móricz Zsigmond: NAPSÜTÉSES RÉTEN; HOLDVILÁGOS ÉJSZAKÁN
INTER ARMA

Negyedikén olyan fáradtak voltunk, hogy egy baka nem volt képes enni. Gyors menet, alig bírtuk. Borzasztó magas hegy s úgy fel volt vágva, vagy nyolcvan nehéz ágyú ment végig előttünk, rajta. Negyedikén húsvét vasárnapja volt, azt reméltük, no most legalább egy pár napig pihenünk, reggel mindjárt aztán jött a parancs, felszerelni és tovább vissza. Három napig jöttünk az 1013-asról, hegyről le, hegyre fel s mikor az ember hegyi menet után síkra ér, nem is hinné senki, hogy abba a baka tönkremegy, mindig azt hiszi, hogy gödörbe lép. Ezen a két napon nem ettünk, húsvét vasárnap és húsvét hétfőn. Kedden reggel kaptunk fekete kávét, de már hideg volt s délután két órakor volt felvételezés, de úgy zavarták a bakát, hogy csak a kenyértarisznyába gyűrte az út mellett, amit kapott és szaladt tovább a sorba.

Az úton egy kis tarka kutya szegődött hozzám, pedig nem tudtam neki semmit sem adni, megsimogattam a fejét s csaholva jött mellettem.

A századparancsnokom rám szólt a lóról, hogy inkább a szakaszommal törődnék annyit, mint a csavargó kutyákkal. Ezen egy kicsit szót váltottunk, mondhatom ez volt a legnagyobb dolog azon a két napon, hogy visszaszóltam neki... Nem is jó rá emlékezni!... A századparancsnok húsz éves hadnagy volt.

Gyönyörű napsütéses tavaszi rét volt, sose felejtem el ezt, csak gyermekkoromban láttam olyan gyönyörű ibolyás dombokat odahaza a Tisza partján... Éjjel beástuk magunkat az ibolyák közé, mocskosak voltunk, barnák mint a vakondokok s aki lefeküdt, mindjárt el is aludt. Úgy kellett szegényeket rúgni, mint a tököt, hogy életet verjek beléjük, de megásattam velük parancs szerint a fedezéket jó mélyen, az én szakaszom becsületesen volt fedve, nem irgalmaztam, mondtam ott mindent, ami csak a számra jött, a bakák morogtak, hogy a szomszéd harmadik század alszik, a százados maga is lefeküdt.

Reggel négy órakor csak megindul a tüzérségi tűz, és jönnek a gránátok. Nekem volt egy páncélom, ott robbant rajta a srapnel, nagyszerű nyolc milliméter vastag páncél volt, mikor úgy éreztem, hogy egy kicsit szünetelni fog a tűz, kibújtam hogy megnézzem egy jó barátomat, akit szétvágott a srapnel, dr. Nádai Pista kereskedelmi tanár Kecskeméten, a szomszéd rajban volt, abba a percbe, ahogy kibújok, csak épp megpillantottam szegényt, tratratra kezdi a gépfegyver. Vissza én a fedezékbe, fejest ugrottam, pedig víz is volt benne. Akkor kezdték azok a gyalogsági támadást. Balra volt tőlem a harmadik század, szétlőve, megsemmisítették. Mondták is a bakák, hogy hadapród úrnak igaza volt, jó hogy van fedezék. Én észrevettem az oroszt, hogy rohamra jönnek és előreparancsoltam az embereimet. Ötször jött parancs, hogy vonuljak vissza, először egy őrmester, aztán egy kadét, század küldönc, szóval jött mindenféle, kiabált is a század parancsnok. Időm se volt odanézni rájuk, mert az embereket kellett rendezni. Nem hagyhattam ott a kitűnő helyemet. Engem nem támadtak az oroszok, mért ne lőjem őket oldalba. Ott maradt 3000 orosz, de én legalább is ezret vindikálok belőle, mert hátba és oldalba fogtam és úgy dolgoztak az embereim, hogy csoda! Abba a félórába ellőttek fejenként 300 töltényt.

Egyszer csak azt mondja a legényem, ő is dolgozott, lőtt, hogy hadapród úr, a hátunkba a muszka.

- Nem lehet a!

Égett a falu s csak a sapkák tetejét lehetett látni. Visszafordítom a szakaszomat és lőttük a muszkát. És az nem lő vissza. Hát azok már megadták magukat, foglyok voltak, nem vádol a lelkiismeret, nem tudtam, akkor inkább a rájuk pazarolt muníciót sajnáltam, szerencsére az őrnagy, a zászlóalj parancsnok észrevette, hogy jól dolgozunk és küldött muníciósládákat, sértetlenül megkaptuk. Hogy ment arra a baka! Hogy falta! még a kebelébe is dugta, tömte!

Akkor nekünk egyéb bajunk nem volt, a muszka támadás vissza lett verve s a disznók egész nap békén hagytak. Menázsit kaptunk reggel, de senki se bírt enni. Pedig ez a nagy dolog, arra míg él, emlékszik mindenki, mikor nem evett, vagy mikor sebesült meg, vagy mikor volt járőrbe. Mondom ez borzasztó három nap volt. Nagyszombat este kaptunk utoljára főtt menázsit, este feketét főzött a baka. Húsvét hajnalba kezdtünk menetelni, s egész nap mentünk, nem ettünk semmit, irtózatos út volt, aznap voltunk télben, voltunk nyárban, egy nap, mikor elindultunk 25 fok hideg volt, mikor visszaértünk Magyarországba, már ott meg 20 fok meleg volt gyalog a hátizsák alatt és tavaszias szellők.

És az volt a legszomorúbb, hogy akkor kaptuk a tésztatilalmat, hústilalmat, egyszer ez nem volt, egyszer az. De én majdnem mindennap kaptam otthonról szárított tésztát, olyan 35 dekás csomagot. Akkor is postát hoznak, kapok két csomagot is, mondtam a hadnagynak, főzessünk le, mert majd egypáran nem eszünk belőle, ez nagyszombaton volt, másnap húsvét, de bizony húsvétkor nem ettünk belőle, mert gyalogoltunk mindkét napon. Kedden már azt hittem, megesszük, de akkor meg alig voltunk készen a fedezékkel, jött a muszkatámadás, meg tüzet se lehetett rakni. Szegény Nádai aztán sose evett belőle.

Akkor mi voltunk leghátul, nekünk kellett hátvédbe maradni, míg az egész levonult az előre kijelölt állásba. Az orosz fenn volt egy hegyoldalba, úgy behúzódott, mintha a kutya a tűzhöz ér és a kinyújtott lábát megégeti a parázs, bekapja maga alá, de azért csak veszedelmes marad... Hát fenn voltak a hegyoldalba és úgy lőttek bennünket, ahogy jólesett. Nekünk egy völgyön kellett keresztül menni, éppen a muszka előtt. Meredeken lefelé, gurult a baka a sok cókmókkal és nyögött.

Akkor egy műútra jutottunk ki, hát a fejünk felett az ellenség és belénk srapneleznek.

Azt találta ki a százados, hogy kettős rendekbe kell állítani az embereket, azok összekapaszkodtak, megfogták egymás karját s éppen merőlegesen menetelhettek az orosz állásokkal szemben, így négy ember, ha ügyesen összefogózik s egyszerre lép, akkor egy embernek látszik onnan felülről. Akkor három-négyszáz lépés térközt hagyni s újra egy kettős rendet előre. Mégis, egy emberre nem lő a muszka ágyúval, így át lehet valahogy, csakugyan sikerült is, az egész század keresztül ment egy ember veszteség nélkül. De borzasztó volt kivárni, míg leértünk. Reggel háromkor indultunk és beértünk délután négykor, kanyargós serpentin út volt, de nem több négy kilométernél. Javorov és Uzsok közt. Azt mondom, hogy ez volt az igazi virtus és itt látszott meg legjobban, kicsoda a magyar honvéd, mikor visszafelé volt az irány. Úgy ment minden, még szebben, mint mikor mi kergettük őket...

Hetedikén reggel a falu alatt megállunk. Az orosz nagyon utánunk ereszkedett és mi voltunk leghátul. Parancsot kaptunk, hogy ellentámadásba menjünk.

Szép reggel volt, egy falu alatt állottunk s az orosz erősen lőtt bennünket, de azt fel se vettük, a házak mögött voltunk. Akkor jön a hadnagy s azt mondja:

- Te a szakaszoddal fel fogsz menni az erdő széléig, ott megállasz és fegyvertűzzel kiveted az oroszt az állásból.

Gondoltam a falun kell végig menni, de nem, kirendeltek bennünket, hogy a falutól balra a réten menjünk fel. Olyan sima rét volt, mint egy asztal.

Vállat vontam, parancs, parancs. Kiadom aztán a rendeletet, hogy szökellésszerűen egyenesen rajvonalba fejlődni a falutól a réten át négy lépés térköz. Akkor valami tizennégy ember veszteségem lehetett a legutolsó pótlás után, ötven emberem azt hiszem még volt. Az egész rét kétszáz lépés széles és valami hét-nyolcszáz hosszú lehetett. Elfogjuk keresztbe a rétet, gyönyörű mező volt, szép buja fű, a harmadik szakasz elején én is kifutottam, úgy, hogy középen voltam s jobbra-balra át tudtam tekinteni a szakaszt. Szembe előttünk egy olyan sík terület, hogy olyat ritkán lehet találni odafent, nagyon mulatságos volt, hogy éppen ide fektetnek le bennünket, hiszen úgy leszedhetnek az oroszok, mint a madarat. Kiadom a parancsot, hogy húsz lépést előre. Velem fut az egész szakasz s mikor ott beásom a fejem, hogy legalább annak legyen egy kis fedezéke, örültem, mikor láttam, hogy a raj szép egyenes. Akkor megindult az orosz puskatűz. Vártam, vártam. Mikor szűnni kezdett, megint húsz lépés előre. Így aztán előre dolgoztuk magunkat, csak a két vége maradt le. Mint a madár szárnya, elöl van a feje, a két szárnya pedig hátra húzódik. Nagyon gyalázatos altisztem volt a két szárnyon, pedig a bitangok, mindig kedveztem nekik, amibe csak lehetett, de hát az életét félti ilyenkor mind. Dühös voltam, de már aztán olyan közel voltam a muszka beásott állásához, hogy láttam, hogy van húsz-huszonöt ember körülöttem, ezekre számíthatok s mikor rohamtávolságig jutottunk, elkiáltottam a rajtát. Felugrott mind velem és be az erdő szélébe. Akkor látom, hogy nem ez az erdő széle, amit mi annak gondoltunk, hanem vagy negyven lépéssel odább. Hát most aztán keresztül törtünk azokon a bokrokon és neki az orosz állásnak, hogy közben megálltunk, azok akik hátrább voltak már egyhuzamban futották meg az utat, úgy hogy körülbelül beértek minket és legalább negyvenen voltunk, akik az orosz állásba beugrottunk.

Nem találtunk ott senkit már, csak egy pár oroszt, akik még pufogattak, a többi ellógott és ezek meg rögtön gorelukáztak. Hát ott elfoglaltuk az állásokat, igazán csodáltam, hogy az orosz állás mindig úgy van megcsinálva, hogy semmi kifogás... nagyszerűen tudnak azok dolgozni, akármikor vertük ki az állásukból, mindig olyan fedezékeket találtunk utánuk, mintha előre lett volna elkészítve. Az ember sietségébe csak kapar egy kis lyukat, hogy belebújhasson, de ezeknél az ki van vágva élesre a sarka, ahogy a sírt ássák és mindig olyan mély, hogy derékig legalább fedje. Jó katona az orosz!

Kifújjuk magunkat, jön a falu sarka felől a hadnagy... Még az volt az érdekes, hogy nekünk semmi veszteségünk sem volt, volt vagy két sebesülés, de még észre sem vették akkor az emberek, mind felfelé lőtt az orosz, úgy hogy a sok golyó felrepült és arra hátul potyogott le s ott csinált inkább kárt. Nevettünk rajta. Hát jön a hadnagy és nekem.

- Mit parancsoltam én neked?

- Századparancsnok úrnak alássan jelentem azt, hogy az erdő sarkáig nyomuljak előre és az oroszt szuronyrohammal vessem ki az állásából.

- Hát ez az a pont, amit én kijelöltem?

Ránézek, azt mondom neki:

- Ez is baj?

- Majd megmondja a zászlóaljparancsnok.

- Jó.

Az egész a miatt a tarka kutya miatt volt. Dühös voltam és lógattam az orrom.

Azt mondja az ordonánc.

- Hadapród úr mér olyan rosszkedvű.

- Hogyne volnék, látja most is, hogy kibántak velem.

- Hát hadapród úr, gratulálhatok a kitüntetéséhez?

- Mit beszél?

- A templomtól nézte az őrnagy úr a rohamozást és azt mondta, hogy ezek a kutya gyerekek!... Ilyet még nem látott!... És az egész tüzet magára vonta a szakasz, úgy hogy a faluban az ezred egészen felfejlődhetett. Jön a kitüntetés hadapród úr.

- Eh, - mondtam, de már tetszeni kezdett a dolog, - hallotta maga, hogy a századparancsnok mit mondott.

- Hát hadapród úr, fogad velem, hogy egy fertályon belül a hadnagy úr fog gratulálni a kitüntetéshez?

Kifújtuk ott magunkat s egyszer csak látom, hogy jön a hadnagy vissza a hosszú lábain.

Tisztelgek.

- A zászlóaljparancsnok úrtól parancsom van, hogy téged megdicsérjelek szabályos és hősies előnyomulásodért.

Slussz. Letisztelgek.

Azt mondja a hadnagy.

- Nem tettem jelentést szabálytalanságodról. Ez egyszer elnéztem fölötte. De egyszersmindenkorra figyelmeztetlek, hogy mindennél elsőbb a parancsnak pontos betartása... És most gratulálok a kitüntetésedhez.

- Szép, - mondtam magamba.

Az emberek a sipkájukat feldobálták a levegőbe.

Akkor kaptunk menázsit a faluból, de megtartottuk az állást az erdő szegélyén. Az ezred nem vonult vissza tovább, hanem ütközetformába fejlődött. Most aztán mi, akik mindig a legutolsók voltunk a visszavonuláskor, egyszerre az elsők lettünk.

Este öt órakor megszólaltak a mi ágyúink, rá az oroszoké is. Borzasztó volt, nem lehetett már kitartani. Mi az orosz állásokban voltunk, a páncélomat felállítottam, csakúgy pukkant mellettünk a srapnel, a gránát, irtóztató volt, még olyat nem láttam azért többet, hogy sötétben, hogy tudott úgy beleverni, az érthetetlen. Pergő tűz. Úgy szólt mint a dob, trarrrrarrra megáll, trrrarrrarrra megáll, úgy ijesztgeti az embert. Az emberek folyton vitatkoztak, hogy nem jó helyen állunk. Mert nagy tudós ám a honvéd, hogy melyik hegyet kell megszállani, hogy kéne, mint kéne, nagy stratéga az mind. Ért az mindenhez, művészethez, zenéhez, stratégiához s legjobban a főzéshez. Akkor is mintha csak hadgyakorlaton volnánk, hogy a gránát felgyújtott valami vityillót, a legkényelmesebben hozzáfogtak főzni. Még az én legényem is elkérte a tésztát s megfőzte. Meg is ettük.

Ez eltartott valami három óra hosszáig, ez a tűz a sötétben, akkor csak feljön a hold és vele a muszka.

Támadtak. És mink is. Már így beszéltek a honvédek, mert nem lehetett már kitartani, hogy jöjjön az a büdös muszka, megadjuk magunkat! s hogy jöttek, hát neki, ordítva, mint a sakál... Öt rohamot kaptunk ott, orosz szuronyrohamot, úgy átszaladtak rajtunk, meg vissza és mindjárt négy-öt neki állott egynek s a kenyérzsákjának estek, ez meg kiszakította magát s megszökött, míg azok osztoztak s jöttek vissza a bakáim agyonpofozva, direkt lekapcsolták őket, ilyen volt a fejük, egyik másiknak a szeme kiütve, vagy a szája lehasítva, káromkodtak és sírtak s ezeket az összepofozottakat szedtem össze, most csinálunk fiúk egy csendes rohamozást, borzasztó mit végeztek akkor, egy-egy honvéd négynek-ötnek neki állott és vágta, egy szakadék volt ott, a túlsó oldaláról jöttek a muszkák és puskatűz, de ezzel nem törődtek, mert mi voltunk szívesek építettünk még az este nekik egy állást, lőjétek, húsz fokos hidegben, éhesen, alig ettünk az este is valamit, egy gránát a fejemre borította az egész páncélt egy rakás földdel, de nem haragudtam, mert megmentette az életemet, Kuruc honvédet szememláttára mellettem szúrták le, nálam volt egy 88-as mintájú manlicher, azzal állon vágtam egy muszkát, annak a fejetetején állott meg az álla, avval voltam legjobban megelégedve az egész háborúban, fojtogatták egymást mellettem, egyszer csak engem is hátulról, még hat hét múlva is be volt dagadva a fejem, a szemem, a torkom kék volt, akkor már kiütötték egy fogam, a másik rohamnál beszakították a fejem, csupa vér voltam, csak úgy törültem magamról és azt se tudtam már mit ordítok, mindig visszakerültünk az állásunkba és a muszka jött, mindig új roham és már az embereimből alig volt, isten tudja hova lettek, mindenféle magyarok voltak mellettem, elég hogy magyarok és akkor utolsó volt az a csendes rohamozás az összepofozottakkal, akkor mikor már mindennek majdcsak vége, kapok egy golyót valahonnan és felbukok, mikor leestem, az első szó az volt, ma is emlékszek rá, hogy: kampec!

Az emberek észre se vették, kiabáltak, hogy hadapród úr, hadapród úr! Abba a percbe én mindent láttam, ami csak egész életembe történt velem, még az is eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy legalább megettük azt a tésztát. Mintha a szemem kinyomta volna valami a helyéből, a szemem karikázott és bele arccal a hóba, az erdőbe még hó volt. Hadapród úr, hadapród úr, kiabáltak az emberek! Azelőtt azt mondtam, mi baj fiam! akkor aztán mondták, nincs baj, itt a hadapród úr és káromkodtak és odaütöttek, de most nem tudtam felelni és éreztem, hogy rám lépnek az embereim s megbotlanak bennem, de én úgy el voltam nyúlva, olyan jól esett, azt mondtam magamban "ez is halál? hisz ez kellemes érzés!" Mintha egy jó ágyat kap az ember. "No gyerünk, mondtam a halálnak, de most te vigyél atyafi, mert én már nem bírok mozdulni". Telemaszatoltam a halántékomat vérrel és elájultam, de nem sokára, mert felébredtem, hogy tapostak rajtam a muszkák, visszafelé kergetik őket a mieink, egyszer csak átesik rajtam valaki és káromkodik, hogy ezek a büdös halottak nem hagyják az embert. A legényem volt, megismertem és megfogtam a ruháját. Rámnéz, megismerem: "Hadapród úr, ne tessék ide feküdni, borzasztó jön a robbanó!"... Hő akkor megismer, hogy végem, elkezd kiabálni, odakerül az őrmester, nagyon derék ember, a legényem akkor már bontotta ki a kötöző csomagját piszkos kézzel, megijedtem, hogy fertőzni fog a kezéről a piszok. "Dobd el, mondtam, piszkos a kezed". Én magam vettem ki a zsebemből a kötözőmet és megmagyaráztam, hogy kössenek be. A fejem. Itt ment be a golyó a fülem mögött és itt jött ki a másik oldalon az orromon túl. Az őrmester, príma ember, nincs az a vitézségi érem, amit meg ne érdemeljen, de a többi is, nincs ott különbség, mihelyt magyar... Ordított: "Kutyák siessetek"... Két robbanót kapott a szegény a fejibe, ott állva felettem, azt az embert nagyon sajnáltam...

Azt hiszem holdvilág volt. Igen, mert jól láttunk. De az lehetett a fényszórótól is.