Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 3. szám

OSCAR WILDE: AVE IMPERATRIX [+]
Fordította BABITS MIHÁLY

Otthonod észak otthona
szirtlábad mord habokra hág:
mozgó mezőknek asszonya
mit mond majd rólad a világ?

A föld kezedben, Albion,
mint fényes üveggömb lebeg
s mint árnyak árnyas alkonyon
cikáznak rajt a lövegek.

A vörösruhás háború
fáklyái, habzó vértaraj
s mind amiket a szomorú
halálos, harcos éj takar.

A sárga, foltos leopárd
az álnok muszkát ismeri
s mig nyilt szájjal szökik tovább
bőrét golyók jege veri.

A Tenger Oroszlánja kel
elhagyja sapphir-otthonát,
úgy tör a nagy viharra mely
rázza fején a koronát.

S tócsás Pathánnak nádasán
bronztorku trombitája zeng
s a hó az ind hegyek csucsán
zord fegyveres léptekre reng.

Sok afgán hős ki ott pihen
a hüvös gránátfák alatt
markolja kardját görcsösen
amint a mór hozzászalad,

s elmondja mit látott szeme
s mily döbbenő zenét csinál
angol doboknak üteme
nagy Kandahár kapuinál.

Mert Dél s Kelet találkozik,
hol véres lábbal, kardosan
fel a világuralomig
Angolhon lángok közt rohan.

Ó távol indus ég avitt
pillére, Himaláya, szólj
győzelmünk szárnyas ebeit
hol láttad utoljára, hol?

Samarkand mondolásai,
bokhárai vérliljomok,
fehérturbános oxusi
kalmárok, sárgaszin homok,

és innen messze Napkelet
aranyos kertje Ispahán,
hol cédrust szállit s cimmetet
a hosszú poros karaván,

s Cabool félelmes városa
a szirtek tördelt talpain
hol déli hőn sem fogy soha
friss vizből a márványbazin:

hol egy kicsiny circassi lány
láttán tolong a szük bazár:
kit ép egy nagyszakállu kán
dus háremébe küld a cár:

a britt sasokat látta mind
verdesni szárnyukat vadul -
de otthon ülve busan int
a britt galamb és nem vidul.

A lányka szeme villogóbb
ifjára vár - de nincs vigasz:
markolva még a lobogót
rut árok mélyén nyugszik az.

És mennyi hold és mennyi nap
várják sokan hogy múl a gyász
s apjuk térdére ugranak
a gyermekek... de bús a ház,

s hány házban sápadt asszonyok
csókdossák férjük rendjelét
kardot - ruhán golyónyomot:
bújuk silány játékszerét!

Mert nem nyugodt angol mezőn
nyugosznak ők, testvéreink:
tört pajzsukra kedveskedőn
virágot a részvét se hint:

mert egyik Delhinél pihen
s az afgán földeken sokan
s egyik a Ganges öbliben,
ahol fövenyt szür a folyam,

s másik hol Volga vize fagy
s másik a tenger homokán
amely Kelet kapuja, - vagy
Trafalgár szélsöpört fokán.

Álmatlan álmok! Hányt sirok!
Naptalan nap! Zugalmas est!
Ó viharos örvénytorok
prédádat vesd ki partra, vesd!

s te örökös sebtől gyötört,
te végtelen pályáju hon,
hát minden talpalatnyi föld
friss vért kiván határidon?

Töviskoronát válts ma, britt,
bus dalt cserélj, Cromwell hona!
Szél s viz elvitte holtjaid
s nem adja vissza már soha.

Szél és vad víz és messze part
a britt jövendő zálogát,
kiket nem csókol angol ajk
s angol kar többet nem fog át.

Mi haszna már ha az egész
világot hálózzuk körül,
ha szívünk mélyén nem enyész
a gond, ha szívünk nem örül?

Mi haszna hogy flottánk suhan
fenyves gyanánt a tengeren,
ha szívünkben kin háza van
és pusztáján csak rom terem?

Hol az erős? hol a merész?
a tengerészek? lovasok?
A lovas és a tengerész
álmain fű és hab susog.

Ó messze fekvő kedvesek!
Bucsuzhat-é a holt ajak?
Rég néma hanttá szétesett -
- Ez hát a vég? Ez volna csak?

Csitt! meg ne háboritsa bus
szavunk a szent alvók porát;
árván, tövissel koszorus
homlokkal Britthon megy tovább:

megy minden gáton mindig át,
mig e vértóból isteni
napként az új Respublikát
nem látják kelni őrei.

 

[+] Oscar Wilde e költeménye az angol világuralomról ma éppen aktuális. - A fordítás régi és nem tart igényt filológiai pontosságra.