Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 1. szám · / · Bárdos Artúr: A CSODABALZSAM

Bárdos Artúr: A CSODABALZSAM
VI. JELENET

A vőlegény (szinte önkénytelenül megáll és meglepődve néz a mulató úrra).

A mulató úr (hirtelen): Hová megy?

A vőlegény (bámulva és dühösen): De...

A mulató úr (nem engedi szóhoz jutni): Nem engedhetem, hogy most egyedül maradjon.

A vőlegény (komoran): Nem értem, hogy mi...

A mulató úr (közbevág): Különben is - beszélnem kell Önnel. Nekünk ma beszélgetnünk kell egymással. Megtisztelne...? (Helyet mutat.)

A vőlegény (konokul helyén marad, de titkolhatatlan érdeklődéssel figyel).

A mulató úr: Kérem, ne utasítsa vissza. Valahogy... szükségét érzem ennek a beszélgetésnek. És talán ön sem fogja kárát vallani. Persze, kissé furcsa szituáció... Hogy mi most - ezek után - itt beszélgessünk, de higgye el, hogy ritkán akadt még embereknek annyi beszélni valójuk, mint nekünk kettőnknek. (Ismét helyet mutat, szuggesztív hangon.) Tessék!

A vőlegény (szinte önkénytelenül, leül; de továbbra is komor és ezúttal kissé komikus ábrázattal, mint a dacos gyerek, akit étellel kínálnak).

A mulató úr (őszinte részvéttel): Úgy gondolom, hogy önnek is jobb lesz, ha most nem marad magára. Az ember ilyenkor nagyon hajlandó tévesen igazi jelentőségénél súlyosabban megítélni a helyzetet.

A vőlegény (rosszul tettetett hányavetiséggel): Ugyan kérem... mit lehetne itt súlyosan megítélni? Az efféle nőket nem szokás komolyan venni.

A mulató úr (mosolyogva): No lám. Hisz akkor rendben vagyunk! (Koccintásra emeli poharát.) Legyen szerencsém!

A vőlegény (némi habozás után, kelletlenül, a nagyvilági keretben járatlan ember félszegségével - mint aki fél, hogy nevetségessé válnék, ha visszautasítaná - koccint).

(Isznak.)

A vőlegény (félszeg eltökéltséggel, mint aki most már kötelességének tartja a beszélgetést): Az ember megfizeti őket és punktum. Nem igaz?

A mulató úr (mosolyogva bólint): Hogyne! Természetesen.

A vőlegény: Aki jobban megfizeti, azzal megy.

A mulató úr (mosolyogva): Ó, engem nem is tett valami túlságosan elbizakodottá...

A vőlegény (zavartan): Kérem... nem így értettem! De hát, ugye az ilyen nem is okozhat valami végzetes csalódást az embernek? (Belemelegszik.) Csak az a felháborító, hogy másnak adja ki magát, mint ami! (Fontoskodva.) Csaknem megtévesztett!

A mulató úr (mosolyogva): Hihetetlen!

A vőlegény: De hát hogy is gondoljon erre az ember? A vasúton ismerkedtem meg vele. Nem is könnyen sikerült. Azt mondta, hogy irodába jár, egyébként mindig otthon van és a nénjén kívül nincs se rokona, se ismerőse. Aztán meglátogattam őket. A nénjénél lakott, ízléses, de nagyon szerény lakásban... Ki hitte volna?... (Majdnem elsírja magát.) Olyan becsületes, meleg szemei voltak!

A mulató úr (őszintén): Szegény barátom!

A vőlegény (észreveszi magát, ismét hencegve): Azért tulajdonképpen mindig gyanús volt nekem az a perszóna!

A mulató úr: Dehogy is volt az magának gyanús, barátom! Sose röstellje a dolgot. Megesett az már mással is. Talán minden igazi férfivel. Minden igazi férfi és szerelmes férfi: naiv.

A vőlegény (sértődötten): De kérem...

A mulató úr: De igen, kérem! Hát hogy levessünk minden álszemérmet, én szívesen szervírozom önmagamat is. Parancsoljon. Itt vagyok. Én szóról-szóra úgy jártam, mint ön. Még csak nem is olyan régen. Tegnapelőtt. Megcsaltak. Még talán rútabbul mint önt. Mert ön legalább azzal vigasztalhatja magát, hogy nem élt itt ebben a városban, hogy nem is ismerhette eléggé. Én azonban ismertem, teljesen, tökéletesen, gyerekkorom óta, minden nappalom józanságával és minden álmom ösztönével. Már ahogy nőt ismerni lehet. Láttam karikázni a park kavicsán és láttam a vérét, a piros meleg gyerekvérét, mikor elesett és megsebzett térdét a zsebkendőmmel bekötöttem... De azért nem ismertem. Mikor egyszer külföldről hazajöttem, másnak volt a felesége. Akkor azt mondta, hogy csak engem szeret és bizonyítékul a szeretőmmé lett. Akkor azt hittem, hogy mégis csak jól ismertem. Aztán kiderült, hogy megint tévedtem. Tegnapelőtt.

A vőlegény (elmerült érdeklődéssel): Rossz nő volt?

A mulató úr (keserű gúnnyal): Rossz nő volt. Nem efféle szerződtetett rossz nő, oh nem! Afféle úri nő, nagy nő, csupa köztisztelet. Grófnő - ha úgy tetszik. Mondjuk, hogy grófnő. De az mindegy. Azért őneki is megvolt a nappali, meg az éjjeli maszkja. Mint minden nőnek! Minden nő ilyen, Juliska is, meg Lolotte is, mindegyik!

A vőlegény: De hiszen az öné lett?

A mulató úr: Igen az enyém lett. Aztán meg a másé. Egyik napról a másikra. Csak úgy szeszélyből, szinte csak a gonoszság okáért. Megcsalt - a grófnő! Új szerető kellett - a grófnőnek! Valaki új, aki nem is fontos neki és akinek ő sem fontos. Minthogy egy ilyen szerződtetett nő mulat holnap egy másikkal, akit nem is ismer, s aki őt sem fogja soha megismerni. És látja ez volt az, ami az esetében, itt belém markolt. Ez a nagyszerű analógia. És ez a nagyszerűen bevilágító tanulság!

A vőlegény: Micsoda tanulság?

A mulató úr (áthatóan): Hát nem érti? Annak a tanulsága, hogy én most itt néhány órára szóló szövetséget kötöttem azzal a nővel, akit ön legmerészebb álmaiban is csak az élete társának mert elképzelni! Az, hogy ugyanaz a nő, testestől-lelkestől ugyanaz, - se szemre, se szájra, se lélekre nem különb - nekem csak élvezeti cikk, kaland volt, önnek pedig örök nagy élmény, életsors... Én az első szóra elhajítottam, mint egy cigarettát, ön itt ül, magába rogyva és azon gondolkodik, hogy lehet-e élni nélküle?

A vőlegény (maga elé meredve): Lehet-e élni... nélküle? (Hirtelen karjára fekteti fejét és az egész testét valami mélyről feltörő zokogás rázza meg, aztán csendesen feltápászkodik.)

A mulató úr: Lám. De hát nézze, édes, édes barátom, gondolja ezt mélyen át, ha egyszer egészen felfogta, akkor nem lehet többé kétségbeesnie. Ugyanaz a nő!... És nemcsak nekem volt könnyen elérhető, hanem az lett volna Önnek is, ha véletlenül itt találkozik vele és az éjjeli maszkjában pillantja meg. És éppen így elképzelhető, hogy más körülmények között számomra is csak kaland lehetett volna az a másik nő, aki nekem volt életsors és annak a másik arra vetődő idegennek, aki tőlem elvette: csak kaland, egy hétre, egy hónapra, vagy egy évre szóló... Értse át, hogy milyen nagyszerűen mutatja ez a rávilágítás a mulatságosan relatív voltát, az eredendő értéktelenségét minden nőnek, aki el akar hatalmasodni az életünk fölött! Ez az, ennek a mélységes átértése az, ami engem most már sebezhetetlenné tesz mindenkorra! Ez az, amit most mindenáron közölnöm kellett, ez az a hűs csudabalzsam, amit át kellett nyújtanom neked, édes, szomorú, drága, együgyű embertársam! (Két karjával átfogja az álmélkodó vőlegény nyakát és hangosan szájon csókolja, aztán felemeli a poharát.) Isten éltessen, embertárs!

(Koccintanak és isznak.)

A vőlegény (két könyökét felrakja az asztalra, már kissé italos nekibúsulással): Rettenetes ez mégis! Olyan undorítóan szorongat valami... itt... belül... Mintha most már vége volna mindennek... csupa nagy, tátongó üresség... Így keresztülgázolni egy élet vetésein... Már olyan szépen készen volt minden... Mindig szorgalmasan dolgoztam, küzdöttem, könnyelműségre, mulatozásra sosem pazaroltam időmet, erőmet - ide is csak úgy vetődtem be máma, hogy most érkeztem meg este és nem akartam az álmát (keserű gúnnyal) az ő tiszta, szentséges álmát megzavarni!... és mindezt csak a jövőért, a tiszta szép családi életért, a gyerekekért - igen a gyerekekért, nem tudom, hogy van az, de én már gimnazista koromban szerettem a megszületendő gyermekeimet, valahogy erre születtem, úgylátszik... aztán az apám, az anyám, az édes jó anyám... szegény... úgy várta minden, minden készen: az asszonyt... és eljött ez, ez a nyomorult, ez a rongy... Hát mért éppen ez? Hát mért éppen ez? Teremtő jó atyám, mért éppen ez?! Mért éppen ebben láttam meg azt a sok nagyszerű tiszta tulajdonságot, ami éppen csak ebből az egyből hiányzott?!

A mulató úr: Mert az ember nem tiszta tulajdonságokba szeret bele, fiacskám, hanem egy nyaknak a fehérségébe, egy hajnak az illatába, egy buta fitos orrba, csupa ilyen hülyeségekbe s mindezekbe együtt, a megfoghatatlan és megfejthetetlen: egészbe... De látod fiam, én rájöttem, hogy meg kell törni a varázst! A buta részletekkel kell kárpótolni magunkat, össze kell keresgélni őket, egyenként, hogy az egésznek lekopjék a bája, nevetségessé legyen és kigyógyuljunk belőle. Látod ebből az egész lányból, ebből a te - ne haragudj - menyasszonyodból - -

A vőlegény (komoran fölszegi fejét).

A mulató úr (békítően megölelgeti): No, no! Szóval ebből az egész lányból nekem csak a csuklója kellett, a finom karcsú csuklója, amely emlékeztetett annak a másiknak a csuklójára... Íme, a világ legarisztokratikusabb csuklóját megtaláltam itt, ebben a lebujban, csorbítatlan előkelőségben... És meg lehet találni a többi részletet is, így kell összekeresgélni sok-sok nőből - hiszen hálistennek annyi van belőlük - mindegyikből valamit, amit szeretni lehet, ami emlékeztet arra az egyre, arra az egészre.

A vőlegény: És mégis... akkor is... valami hiányozni fog... valami...

A mulató úr (nyers nevetéssel): A lelke? Mi? A lelkét méltoztatol parancsolni? Mi? Ugyan melyiket a sok közül? Melyik lelkét? Azt, amelyik megcsalt?! Nem öregem! Ez aztán a legfölöslegesebb luxus-cikk! Igazán! A fitos orrocskáját, vagy a sima, kemény mellecskéjét, azt igen! De a lelkét? azt nem, fiacskám, azt nem! (Felkapja a poharát.) Szervusz!

(Koccintás, ivás.)

A mulató úr: Tudod mit? Kezdjünk is mindjárt hozzá. A kereséshez. Ugyan ne vágj olyan savanyú képet! (Hátba ütögeti.) Hát még mindig nem használt az orvosságom? Ejnye no. Hát lépjünk a gyakorlat hímes mezejére. (Csenget.) Látsz itt mindjárt olyan szép, illatos, virágházi nőket, amilyeneket csak ez a gyengéd, orfeumi éghajlat növeszt. Látsz itt mindjárt annyi született, beszennyezhetetlen tisztaságot és szűzies butaságot, amennyiben csak kedved telik.