Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 1. szám · / · Földi Mihály: TUDOMÁNY ÉS HANGULAT

Földi Mihály: TUDOMÁNY ÉS HANGULAT
1.

Boldogtalanok vagyunk.

Amerre nézek, csak szomorúságot látok. Szemeim már lassan mozognak és hosszan tapadnak, mint az elcsöndesülő öregeké. A kéz, mely e sorokat rója, fiatalos, bántóan merész volt: hónapok óta reszket, tétováz és bizonytalanul érinti a feléje nyújtott jobbot. A szoba, melynek tágas lépcsőjében egy nekilendülő élet vágya tornászott, fantáziált, hol könyvek, virágok, italok, fűszerek és csókok csillogtak napfényben és derűben, elhagyatott és összehányt: nyitva felejtem ajtaját, habozón húzom meg magam doromboló fotelemben és bizalmatlanul nézek az árnyas falakra, nem szakadnak-e rám. Ismerőseimmel és barátaimmal nem találkozom. Véletlenül is alig ütközünk össze az utcán, kerüljük egymást, mint a bélpoklosok. Egy seb a testünk, a lelkünk, idegeink ködös messzeségbe nőttek a szenvedés termékeny fekete földjében. Nincs az a legsúlytalanabb ráhulló levél, nincs az a hajdan túlvilágian szép és jelentős emberi vonatkozás, mi ha most körébe von, ne égetne elviselhetetlenül, ne kínozna őrjítő idegesítőn. Az idegent érezzük hitvesünkben, a kételyt menyasszonyunkban, az ellenséget barátunkban. Nyilván tudjuk, hogy mindannyian bűnösök vagyunk. Nyilván nincs meg egyikünkben se a bátorság, hogy fonnyadó arcunkat egymás felé fordítsuk és meghazudtolt ajkainkkal frázisokat mondjunk. Kiadatlan, őszinte naplókat lapozok, melyekben a kor legreálisabb legflegmatikusabb férfiai a kétségbeesés pátoszán jajdulnak fel elviselhetetlen szenvedésükben. Legkulturáltabb embereink, kikről azt hittük, hogy méltó kezükbe nehezül művelődésünk súlypontja, fáradtan és elsötétülten bolyonganak országukban és reménytelenül térnek vissza külföldről. Szétszórva botorkálunk, akik még élünk és hitetlenül gondolunk egymásra. A szomorúság őserdejében megtépve, ziláltan és rongyosan tapossuk a napokat s mellünkön egyre népszerűbb tábla zörög: "Vigyázat - itt az elhagyatottság lakik." Egy egész égitest aludt ki valamennyi holdjával és sápadt bolygójával s a nagymesterek, a hívők és tanítványok kiloccsant agyveleje odafagyott a kiéhezett földre. Dicsőségesebb napokon ezrek merevednek halálra, de ezeket még nem tekintem boldogtalanoknak. A fölöttük borongó titok elmémnek megfejthetetlen, közöttük vad zaj, kétes dicsőség és öröm, egy hangos kisebbség hosszúra nyúlt, ám annál fensőségesebb sikerült premierje s a lázas jövő dobog. A távolmaradtakat és némán szenvedőket sajnálom gyöngeségük miatt, - az élethez kapkodókat és megmaradókat idegenkedve szeretem: sorsukban biztató a naiv, kiirthatatlan ragaszkodás és epekedés az élet legprimitívebb, legaljasabb, legjelentéktelenebb formái után. Szívem együtt zsugorodik egy földrésznek azzal a néhány százával, akik tudatos művészettel élték és szerették korukat, akiket megrázott és lesújtott a változás és megfosztotta akaratuktól, képzeletüktől, álmaiktól, akiket nem hevít a csöndes kenyér jövője, nem elégít ki egy meleg család polgári nyugalma, nem lelkesít a robotolás, a gyerektermelés állami kötelessége, akik nem bírják a továbbélésért cserébe adni múltjukat, álmaikat és az emberiség boldogságában a saját boldogságukat. Szívem ott mállik szét azok szent szívével, akik ezt a két esztendőben lőtték át egy gyáva golyóval, agyam ott foszlik azok megvilágosult agyával, kiket a megőrülés ragadott el közülünk.

Szétnézek e melankolikus őszben a városon: a fejek, kiket a bizalom babérjával ékesítettünk, csüggedt bánattól hajladoznak és bennük a síró idegek béna karokat mozgatnak, vak kétségbeeséssel. Százezrek üvöltenek nyugalom után vagy dalolnak mámoros és eltökélt himnuszokat, százezrek imádkozzák vissza véresre kulcsolt ujjakkal a régi, elviselhetetlen nyomorúságot. Dadogva kérdem magamtól: hallod-e, hogy szívük verése, szemük kiforduló csillanása, megtörő nyakuk boldogság után sóvárog, amire hiszen teremtve vannak, ami az egyetlen és vitathatatlan céljuk... s nem lelki zavarod első jele-e, hogy nem érted, nem érted, miért kínban és elhagyatottságban ver utolsót szívük, miért a gyász látásában törik meg szemük, miért nyikorog nyakuk az elviselhetetlen kíntól, a gyötrelmes, a fölösleges tehertől?

Szenvedéseink nagyobb része szociális és politikai, ezeknek megtámadhatatlan megoldásuk van, legfeljebb még a célhoz vezető utakról lehet itt-ott vitatkozni. Sokkal feltáratlanabb szenvedéseinknek világnézeti gyökere, az ellenzésnek egészséges és erős ásója még nem emelte ki ezt a szúrágta gyökeret.

Az európai államoknak mai egetrázó erőfeszítését az európai kultúra néhány évtizednyi gyengesége és zavara előzte meg. A háború előtti életünket sűrű, fojtó köd borítja. Sok szépségre emlékezem azelőttről, megszámlálhatatlan szép könyvre, lebilincselő egyéniségekre, pompázó szobrokra, mámoros tájakra, ezer színes élvezetre, de nincs könyvem azelőttről, mely tanácsadó és megnyugtató bibliám lett volna, emberre, ki életembe markolt és végleges irányba hajított, élményre, mely végzetes lett volna. Mi volt ugyan gondolkodásunk normája? Le Bon jut eszembe, akit kiváló psychologusnak és bölcselőnek tartottunk, s az ő Les opinions et les croyances című könyve, kutatásainak eredményeivel. Az emberek meggyőződéseit, bizonyítja, négyféle, mondd: négy féle logika alakítja: érzelmi, kollektív, misztikus és értelmi logika. Nem adhattunk ugyan a francia tudósnak tudományosan igazat, de állításait jellemzőknek éreztük. Valóban, millió igazságunk volt, a nap fel-felvetődő kérdéseiről voltak érzelmi és értelmi véleményeink, állásfoglalásainkban hatást engedtünk a tömeghangulatnak s cselekedeteink fölött ott éreztük borongani az irracionalitás misztikumát. Nem volt bűn és lendület, művészeti és társadalmi jelenség, mit készen ne álltunk volna a mi áldott jó szívünkkel megérteni és ezen át valamiféle filozófai magaslat megtámadhatatlanságába emelni. Nem volt szociális törekvésünk, melynek eredménytelenségét egy-egy percben ne láttuk volna előre vigasztalan csalódás nélkül s mialatt belegoboztuk magunkat internacionális egyesülések ezer perspektívás szálába, egy szkeptikus bölcs örök mosolyával olvastuk a finom fejtegetéseket, amelyek a szocializmust vallásnak fogták fel, egy irracionális és szuggesztív erejű vallásnak, melynek exaltált és nagyszerű papjai vannak, a papoknak pedig felbujtott és fanatizált tömege. Mikor pedig az ilyes fejtegetések végén már-már arról engedtük meggyőzni nemes elménket, hogy e vallásnak a régi hitekhez képest nincs oly hatalmas jövője, mert amikor az emberiség boldogságát a túlvilág messziségéből a föld kézzelfoghatóságába helyezte, eldöntötte, hogy rövidebb idő alatt felfedi és belátja gyöngeségét, valami fölényes gesztussal indultunk el internacionális felolvasásunkra, valahogy úgy igyekezvén igazolni magunkat, hogy az élet emberének a kor áramlatába kell vetnie magát, az élet hasznos és nagy emberének tudatossá kell szilárdítania a tömegek öntudatlan, forrongó törekvéseit.

Soha tudatosan oly végzetes szerepet nem tulajdonítottak az ember öntudatlan életének és a történelem elemezhetetlen, vak erőinek, mint e néhány sötét évtizedben. Magunkat se, az emberiséget se tartottuk elég erősnek a valóság elviselésére s tudatosan futkoztunk saját életünk narkotikumai után és szállítottuk a jelszavakat Le Bon foulejának és az álmokat és illúziókat a Tardepublic-jének. Soha annyi filozófus, annyi művész, költő, annyi természettudós nem élt, mint ebben az egy-két évtizedben, soha annyi bölcsészetet nem terjesztettek, annyi könyvet nem nyomtak, annyi természettudományi felfedezést nem értek el. És mindenki a végtelenség felé meresztette a szemeit. Mindenki elzárkózott a világ elől s a maga egyéni eszközeivel mérte le a csillagok útját. A bölcselők rendszerei soha ily erősek és pontosan illeszkedők nem voltak, soha annyi Kant, Schopenhauer, Hartmann és Nietzsche, annyi Tarde, Le Bon, Payot, Ribot és Freud, annyi Ostwald, Haeckel és Pikler, annyi Marx és Engels nem találta meg az igazságot. A természettudósok nem maradtak el az igazságok gyártásában. Ők felemelték mikroszkópjukat a baktériumokról, nekiszögezték a mindenség sötét égboltjának s széjjelszórták ezer oldalas könyveiket, melyek csak az emberiségnek nem használtak. Mennyi, mennyi igazságunk volt s mindegyik oly színtisztának, magától értetődőnek tetszett, hogy kötelességünknek tartottuk felesküdni mindegyikre, hiszen csak erről az esküről volt szó... Idealisták vagyunk, soha az idealizmus ily tökéletes diadalt nem ült. Jelszavaink vannak és tudományosan megokolt céljaink, senki egy lépést nem tesz, a külügyminiszter háborút nem üzen, a népfelkelő hősi halált nem hal, a tárcaíró novellát nem ír, a kritikus lírai verset nem boncol, anélkül, hogy cselekedete valamely mélyen gyökerező világnézetből ne fakadna. Narkotikumainkat fűszerezte, álmainkat szőtte az irodalom és költészet. Ez a költészet a halál és sejtelem költészete volt. Soha annyit, annyi szépet és mélyet, annyiféle igazat és döbbenetest, túlvilágit és szelídet, borzalmasat, elrettentőt, csábítót és megrázót nem írtak a halálról. Úgy rémlik, a költők még nem veszítették el vatesi tehetségüket... Csak az erdő és a minden kétséget kizáró igazság, a valóság, a föld egyszerű hatalmával megjelenő ember hiányzott, egy Goethe, aki megrázza álmodó, bódult velőnket, aki talpra dobbantsa a narkotizált kultúrát; a nagy Tolstoi életét elnyelte a színes áradat. Az elfogulatlanul gondolkodó és tragikus sejtelmekkel viaskodó megdöbbenve érezte, napról-napra mint szakad el az élettől, elmenekül gondolataiba, melyeknek önálló saját törvényű életet kellett tulajdonítania, hogy kétségeinek élét vegye. Megdöbbenve látta hiábavaló erőlködését egy reális kultúra után, melyben minden egyes embernek, minden egyes nemzetnek és földrésznek megvan a maga reális jelentősége, múltja, jövője, élethez való joga, mely szentebb és sérthetetlenebb minden ideális jelszónál és világnézetnél, eredménytelen kutatásait egy kosmikus kultúra után, melyben az embernek a világélethez való viszonya a cselekvés normája: kétségbeesve kellett előre látnia, hogy a kosmikus érzések helyett az irracionalitásba sodródik, az őrület fantasztikumába. Ez a fantasztikum objektumára lelt a kitört világháborúban, melyben a boldogságra törő emberiség régi kipróbált eszközeivel igyekszik közelebb jutni céljaihoz.

Végzetes egyszerűséggel tudja megokolni az emberiség ezt a lépését. Azt állítja, hogy régi eszméit, a vallást, a tekintélyt, a nacionalizmust, a fajiságot megrendítette szellemi haladása, de ahhoz már nem volt elég ereje, hogy a régiek helyett új irányító gondolatokat termeljen. Az újabb gondolatok vagy nem eléggé szuggesztívek, mert tudományosak, vagy ha tömegkapcsolók, nem elég racionálisak s így egyik szolgálatába se tudnak szegődni. Most felnyitja ősi fegyvertára ajtaját és kőbuzogánnyal vág magának utat a szabadulás felé. Bárcsak szerencse kísérné tragikus küzdelmét.

Azelőtti kultúránknak két alaptartó cölöpe küszködik a véres árral és várja a végső alámerülést. Két támasza volt álomvilágunknak s e kettőt többnyire szilárdnak éreztük: az egyéniség és ennek függvénye, a tulajdonjog. Mindkettőről való felfogásunk, elméletben és gyakorlatban, változásoknak, helyenként teljes átalakulásnak néz elébe. - A halhatatlanság hitének lassú haldoklása idején az állandóságot szomjúhozó ember egy-egy emberi élet örökkévaló szentségéről álmodozott s elég erősnek tartotta ehhez saját egyéniségét és ez egyéniséget általában. Isten kivonult a templomokból és a trónt elfoglalta az isteni rokonságú egyén. Az egyéniség volt a társadalmi értékelés mérőköve, az egyéniség a művészeti érték kritériuma. Az egyéniség elve uralkodott mindenfelé. Az írók és művészek, Sokrates és a renaissance-iskolák utódjainak első célja volt, egyéniségüknek helyet biztosítani s a társadalmi vásáron sikert verekedni ki maguknak, pénzt, elismerést, s élvezőik, az ügyvéd, az orvos, a képviselő, az iparos, mindenki, tudatos mesterüket érezte meg bennük: mind a siker és jövedelem után rohantak. Akadt egy kiváló gondolkodó, aki egyes francia gyárak üzemének csökkenését a munkások egyéniségének mellőzésével magyarázta, károsnak tartotta ezért az állam beavatkozását a polgárok magánviszonyaiba s megállapítva egy kapcsolatot az egyéni munkaképesség, jutalom és munkaproduktivitás között, állást foglalt a szocializmus munkabéremelése ellen.

Az egyéniséghez való filozófiai ragaszkodás a gondolkodás dualista korszakának maradványa s az objektív és szubjektív világ elkülönítésén alapszik. A régi bölcsek másként vélekedtek az emberi életről és az egyéniségről. Így a Vissudhi-Maggo azt tanítja, hogy nagyon rövid egy élőlény élete, csak oly hosszú, mint egy gondolat. Azt magyarázta, hogy a kocsi kereke csak egy ponton fekszik, ha forog és egy ponton fekszik, ha áll: az ember élete is csak egy gondolatnyi hosszúságú s ha megszűnt a gondolat, nem lehet többé ugyanarról az emberről beszélni... Buddha pedig ezt hirdette a tűzprédikációban: úgy van az minden élővel, mint a lánggal. Ez az én egyéniségem csak a lánghoz hasonlatos felvillanás, folytonosan keletkező és mindegyre elmúló, mint a láng, mely csak látszólag állandó, a valóságban sohasem azonos. A tudatlan csak egy elmúlást ismer, a halált. A tapasztaltak tudják, hogy a mi egész életünk a születés és halál kezdet- és vég nélküli folyamata, hogy az elmúlásnak e két neme, az előbbi durva, az utóbbi finom nem lényegben, csak időben különbözik egymástól. Ama durva "halállal" végződő keletkezés érzékeinkkel észlelhető, ez a másik, finomabb keletkezés a mi érzékeink képességének határain túl van. - Minden összetett dolog egyéniség nélkül való: anatta, hirdették a keleti bölcsek és írásaikban a tó életéhez hasonlították az ember életét. Két mozgása van a tónak, mondták, egy szemmel is látható és egy szemnek láthatatlan. A tó felületén egyik hullám a másik után suhan a part felé s ott elsimul egyik a másik után. A másik a tó párolgása; magasra száll a pára és felhővé sűrűsödik, helyét a tóban forrás- és esővíz pótolja s e hosszú körforgásban a változatlannak tetsző tó egy pillanatban sem azonos. Buddha, aki a testet és lelket körülbelül oly viszonyban érezte, mint a spektrum sárga és ultraviola sugarait, olykor még azt hitte, hogy a lélekhez képest a test inkább állandó. "Mert ez a test egy évet, tíz évet, száz évet él vagy talán még valamivel többet. De az, amit öntudatnak neveztek, éjjel-nappal folytonos változásnak, szüntelen átmenetnek van alávetve." Tudjuk, mit tartsunk testünk állandóságáról. Epidermisünk órányi kopásait és újraképződését, anyagcserénk és mirigyeink mechanismusát többek közt eléggé ismerjük, hogy testünknek talán csak egyetlen egy helyén tegyünk fel változatlanságot; ott, ahol semmi sincs, a pupilla helyén. - Régi felfogásunkat az egyéniségről és tulajdonjogról nem erősíti a filozófia, az elfogulatlan logika, az emberiség évezredes tapasztalatai ellene szólnak, nem támasztja alá, sőt többnyire alaphitében cáfolja a természettudomány beható vizsgálata s reformálását javasolja a kor hangulata.

Itt megint Goethe páratlanul tiszta elméje fogja megvilágítani a dolgot. Ő mondta egyszer Friedrich Soretnek: "Was bin ich den selbst, was habe ich geleistet?... Meine Werke sind von unzähligen verschiedenen Individuen genährt worden, von Ignoranten und Weisen, Leuten von Geist und von Dummköpfen, die Kindheit, das reife und das Greisenalter, alle haben mir ihre Gedanken entgegengebrachot, ihre Fähigkeiten, Hoffnungen und Lebensansichten; ich habe oft geerntet, was andere gesät haben, mein Werk ist das eines Kollektivwesens, des den Namen Goethe trägt."

Az ember élete folyamat, - függésben hagyva e folyamat természetét: materiális vagy pszichikai-e - mely nem a születéssel, nem is a fogamzással kezdődik és nem a halállal végződik. Chemiai hasonlattal vetve fényt a kijelentésre, az emberi élet, egész társadalmi szereplésében is, e szereplés minden ötpercnyi jelenetében is, ante- és postsocialis létének minden keresztmetszetén, a legnagyobb mértékben labilis vegyület, - éppen ennek köszönheti nagyszerű teljesítőképességét - mely folytonos bomlásban és újraképződésben van. Ha, de most már csak stilisztikai kínálkozásáért folytatom a hasonlatot, azt mondanám, hogy e folyamatban az egyéniség úgy tűnik fel, mint annak például az égéshője, sejttetvén, hogy az egyéniségek között talán ha hőfokkülönbségek vannak... Mindenesetre egy passzív jelenség az egyéniség, az emberi életnek nem aktív ható összetevője, amelyre sem etikai, sem politikai, sem aesthetikaio épületet jogos reményekkel emelni nem lehetett.

Van valami hatalmas és jövőt látó a népfelkelésnek mai tragikumában. Egy tisztázatlan felfogás ködlik itt megrázó erővel, egy új erkölcsnek és talán hosszú időre elpihenő megnyugvásnak csökevényes kezdete; a tömegeknek egy új ítélete, amely lerombolja a szobrokat és eltörli a nagy egyéniségek tömjénezését. Nagy tettek vannak, zúg felénk a lövészárkokból és a jeltelen sírok rothadó mélyéből, nagy tettek, melyeket a kor szükséglete, a tömegek szenvedélye, egy-egy százszínű, kollektív ember hozzájárulása és szerencsés körülmények összetalálkozása teremt. Elfedve szomorú, kínokban és tragikus csalódásokban elmélyült, sötét és kétkedő szemüket az ok és cél elől, pyramist emelnek a munka emlékére és dicsőítésére.