Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 1. szám

Laczkó Géza: ÖZVEGY ESZTEGÁR DOMOKOSNÉ

Amint a völgy-teknőben földre nyomott sötét tető-szárnyakkal kotló régi viskók között elszáguldva, nagy kanyarodással dűlt oldalt a bács-i torok percre felsárgálló bányája előtt a rohanó vonat, John Stagor felugrott ültéből, iszapossá rágott szivarját a hamutartóba gyömöszölte, hogy a kék füst se zavarja amúgy is homályosuló látását, s úgy nézte a sínekhez lejtőző hójai hegyoldal unalmas, hosszú zöldjét, amely fölött riadt erdő bozontos haja fésülődött a tiszta égre. Vaskos, nagy örmény ökle vonaglássá gubancolódva nyomult derékba szabott, szélesre tömött vállú kabátja zsebébe s a borotvált száj körül rég elfelejtett sírás puha keze motoszkált.

A bamba lejtő alján magas tetejű szalmakalap alatt szürke rongy-tömeg vágódott mereven odább a csíkozva szaladó sövény mögött, majd tréfás, piros mosoly előtt fehér zsebkendő libbent föl s el... Ott a faiskolában találta a kolompot!... a mélyedés ott fönt gyerek-szerelme első csókjának... amott szalonna-sütő tüzek ficánkoltak... arra veszhetett el a fényes nyelű bicsak... A Törökvágás!

A gondosan elválasztott göndör haj alól verejték-sor ütközött elő s a fülében doromboló forró vér özönétől elkáprázó szeme egy pillanatra becsukódott: rongyos, sovány, gonosz képű kis suhanc meredt rá hetyke-gúnyosan a rózsaszín lepel előtt táncoló tűzkarikák között...

A dombhátról alányúló, hízott agyag-fodrokban kínlódó út sárga csíkja elhajolt előle, messze, a zakatolás élén hangos fütty sikított, egy út, raktárak, gépház simult melléjük a sínekkel párhuzamost, sötét hídszalag kattant el a lassú rohanás fölött, hosszú állomás tolult előre: tarka, fehér asztalok körül ülő emberek zöld kerítés mögött, szaladó, álló, mozduló alakok, fényes kettős gomb-sorok, kalap, katona-sapka, feliratok, rikoltó reklámok, nagy óra-lap...

- Kolozsv...! - és sistergő gőz fúvása nyelt el hangot s dünnyögve elhaló zakatolást.

Katonás födözésben vágódott ki mindenütt a nyekkenő ajtó:

- Hordár! Hordár! Jöjjön csak! Né, Marika! Ötös, instálom! Bejöttem én is! Hordár!

Mister John Stagor orrszarvú félcipőjében megremegett a láb, amint földet ért. Nagy, szén-csillanású szeme idegenül tágult a kijárat táján már csoszogó folyamba verődött tömegre, de hirtelen, mintha most nyílna látásra hónapos vakság után, mohó biztonsággal színlelt agyába mindent: a tarka általvetős vézna székelyt, a hosszú hajú cammogó oláht, a kanári-hajtókás hadnagyot, a vendégét instálva ölelő kövér urat, a három kerekű poggyászos targoncát... Forgószeles jókedv gyerekes mosolyával vágta föl fejét s a leharapott szivar-véget diadallal köpte maga elé.

- Kezét csókolom, a Nyehóba? - állt meg kint az ékben vállára kapott nagy barna bőrönddel a hordár a szegényes, napsütött tér utolsónak maradt kocsija előtt, - a Nevijorkba, instálom?

John Stagor intett s a kocsi sarkába vágva magát elnyúlt az ülésen. A kocsis megemelte redves szalmájú csúcsos kalapját s ostora gebéi hasa alá csiklott.

A nagy utca lomha, lapos ívű kanyarodásokkal nyúlongott, hajolt erre-arra alattuk s John Stagor csöndesen kezdte fütyülni a My little Bo-o-bby-t. Mellettük undorító, ősi landauer maradt zihálva hátra, aztán a Biazini négykerekű skatulyája, üvege mögött pirostollas, rózsaszín blúzos vidéki dámát ringatva, pesztra tátott a gyalogjáróról szájat az idegenre, komoly úr - talán egyetemi tanár - szemüvege villant feléje nyugalmas sétájából... csak a házak nőttek meg s szépültek világos bőrűvé.

- Megnőttünk... Huszonöt esztendő... mért ne? - mosolygott fel, de rögtön elkomolyodott.

Mint forró láva-zuhany ömlött fejére egyszerre mind az emlék: a teaültetvény végtelen cserjése, az ópiumos ládák színes hátakon rengő rakománya, a darjeelingi nyaralás, a londoni dockok, a szökellő cab-ek, a poszto-sisakos rendőr, a bank zizegve rebbenő pénze, az asztalon szántó robot, az esti tanfolyamok, a könyvkötő sajtó, az éjjeli menedékhely ülve átaludt éjszakái, az újság-árulás, az országutak, repkénnyel futtatott cottage-ek, az alkonyi szökés, a cirkuszos bódé nyeszergő kereke... a sárga, szúrós szemű., sövény arc: édes anyja...

- S ha meghalt már? Nem, az iroda válasza pontos és kimerítő! Emlékeztem a névre, helyekre! Hisz akkor már nyolc éves voltam!... Nem csalódhattam! Micsoda bolondság! Micsoda... micsoda...! Az erdőre ráismertem! De nem ismer-e rá az ember álomban látott tájakra? Elmentem akkor... igen, igen... végig a... azon a kis sikátoron, a széles úton futva, aztán arra be, s a sétatér fáin túl ott volt a puffadt képű és kézen fogott... Ez világos! Évek múlva is tudtam a nevem! Eh! Itt, igen ez az! A templom! Persze, a templom! Májusi litániák az öreg mellett térdelve... "Uram, irgalmazz nekünk! Uram, irgalmazz nekünk!"

A kocsi zörögve fordult a négyszögletes főtér sarkában, amelynek közepén, távol minden más építménytől, biztató bizonysággal meredt a magasba a szegényes gótikájú templom nemes egyszerűsége; aztán lassan elmaradt jobbra. A New York teraszán korán kelők támogatták a kis kerek asztalokat s a galonos sipkájú portás nagyköveti komolysággal lépett ki a bejárat alól.

John Stagor fizetett, rendelkezett s mikor mindenki, minden dolgára tágult mellőle, körültekintett. Jobbra a főtér, erre balra kell...! Lassan megindult s mélyeket szívott a zsíros füstből. A temetkezési bolt akkor is itt volt, üres kirakatában cifra címerekkel... Most jön egy beljebb épült ház... a pék... igen... ott van. A sarkon fűszeres lesz! Nem, most szabó! Az utca!... Megállt egy pillanatra, szivarját eldobta, nagyot fújt s a sarokfalakra nézett: "Kötő-ucca".

Kötő-ucca! Melegedve ömlött homályossá szeme... Itt játszott a dió-köveken. Trebe karbun? - kiáltozott a szenes oláh. Nu trebe, nu trebe! - ordították utána karban és vihogtak. Éjszaka, nyáron, lehajtott fejű urak siettek be erre... Igen! - és elmosolyodott. A lépcsős kis kapu mögött lakott egy cselédleány, karcsú volt és nevetett... A sánta papírkereskedő cselédje volt... Pendzsi... Pendzsinek hívták... Pendsab! s ott sosem jutott eszébe ez a név... A kis bolt, ni, a sarkon, istenem!... Tőle a negyedik ház...

Riadtan állt meg a két szűk köz keresztezésén. Mögötte jövetele útja, előtte kis kanyarulat, jobbra várfal-maradék a sikátor mélyén, balra túl az utcán két tornyú templom.

- ...hetvenen túl lehet jóval. Nem merek... nem merek! Az öröm, ha... eh, piszkos kölyök voltam, meg sem ismer talán. Biztosan! Ha a köhögős boltost... Él még?... De mit? Szivart!

A boltocska ajtója egyet csilingelt.

- Szivart kérek!

A pult mögül hímzett sapkával tetős ősz arc emelkedett föl. Reszkető kéz nyúlt hátra skatulyáért, de a barna ládika peremén megpihent.

- Kubát tetszik? Trabukkót?

- Igen!

- Tessék!... Jó, instálom, mind, nagyságos úr! - nézte ijedten az öreg szivarjai ropogtatását. De az úri vendlég, mintha nem hallotta volna, tovább kotorászott a ládikában. Az öreg ümmögött, tapogott s bizalmatlanul vette szemügyre a vevőt.

- Nem Désről jött, nagyságos úr? - igyekezett valahogy mögéje nézni.

John Stagor föltekintett.

- De ösmerős nekem! - hazudta tovább szaporán, hogy már csak hagyja békében drága szivarjait.

- Laktam az utcában... régen, - morzsolta John Stagor a fogai között.

- Igen? - derült föl az öreg, kezdve maga is hinni, amit mond. - Juhas bácsinak jó szeme van. Hól? A szép asszonynál? Tám csak nem Poszleréknél? A színészné fia? Nem? Annak sincs bajusza.

John Stagor szájában hirtelen szárazra dagadt a nyelv s alig tudta kimondani:

- Esztegárnénál.

- Esztegárnénál? Soha nem tudtam, hogy ifiurakat vett volna szállásra Esztegár néni! Szegény öreg nem kap az affélén, - s Juhos bácsi megremegtette halántéka körül görcsös kezét, - bizony, nem tiszta!

John Stagor marka rákapcsolódott a pult szélére:

- Hogy...?

- Volt neki egy fia, elcsellengett. Ha itt volt szálláson, hát soha sem mesélték az ifiúrnak? - gyanakodott az öreg. - No, úgy volt, elemibe járt, reggel elment, nem jött vissza ebédre, aztán eppeg meg soha. Erre jön-megy Esztegár néni minden órában, várja, hogy visszajöjjön. Azt hiszi, ebédre. Főz, süt, mert ebédre várja. Kürtös kalácsot, dalauzit, ángázsábu-levest rak az asztalra, úgy várja. Orbán tanító úr eszi meg aztán. Nyolcvankét éves legény, most házasodott először. Tavaszon született egy fia...

John Stagor elfordult s széles válla megrándult.

A kis ajtó üvegje előtt kendős fejű, szurtos fekete ruhás nénike lépegetett el s tenyerét szeme fölé ernyőzte.

John Stagor nézte, nézte, míg el nem tűnt a világos keretből az imbolygó alak... aztán kinyújtott ujjakkal belevájt két szemébe, visszafordult s pénzt suhantott a pultra.

- Kettő... az húsz! Meg tíz... Erős fiú! Az egy korona... Orgonál neki a piaristáknál.

A megzörrenő ajtóról fájdalmas csilingelés szakadt föl élesen és sírva csöndesedett elhalóra.

Az öreg Juhos ijedten tipegett elő, megmozgatta pápaszemét, visszanézett a pulton heverő aprópénzre s a nyitott ajtó küszöbéről tehetetlen fejcsóválással pislogott a szűk sikátoron a főtér felé menekülve siető ifiúr után:

- Tám csak nem adott hamis bankót, a tekergő!?