Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 23. szám · / · Figyelő

P. Freund Mária Dr.: Rippl-Rónai és a vonal

Rippl-Rónai legutóbbi kiállításával kapcsolatban művészetének egy újfajta vonását akarom megemlíteni, amely ugyan már előbb is föl-föltünedezett az utóbbi években rendezett kiállításain, de most néhány festményén egész határozottsággal jelentkezik.

Kiállítása első képének Rippl-Rónai - tendenciával - egy régi 1892-ben Neuillyben készült rajzát tette. Olvasó nő, egybemenő, vastag kontúrú, sima vonalú rajz. A vonala teljesen egyenletes, nem hangsúlyoz semmit, csak arra szolgál, hogy a nő formáit minden megszakítás nélkül bekeretezze, és így kiemelje a térből. Ezzel a művész már belépésünk pillanatában meg akarta mutatni, hogy művészetének régtől fogva milyen fontos alkotóeleme a vonal, a kontúr, és hogy mostani igen színes olajfestményein is, a tárgyakat határoló feltűnő, vastag, vörösbarnás vonal, honnan ered és mit jelent. Pedig ha lényegét tekintjük, ez az újfajta vonal valami egészen mást jelent, talán éppen az ellenkezője az 1892-ben készült "Olvasó nő" formáit határoló kontúrnak.

Kevés művész van, aki annyira ismerné a vonalat és lehetőségeit, mint Rippl-Rónai. A legkülönbözőbb módokon föl is használja, de ez nem jelent nála következetlenséget. Mert a vonalak legváltozatosabb alkalmazásában, legkülönbözőbb rendszerében is mindig ugyanazon művészeti fölfogás talál kifejezést, - az ugyanis, hogy a vonal és a vonalak rendszere egy önmagában külön életet élő, független, abszolút valóság. Ez a fölfogása független az ábrázolás tárgyától és éppen úgy érvényesül ha valóságbeli, például emberi, állati stb. formákat akar kifejezni, mint tisztán dekoratív célú ábrázolásnak. A valóságbeli formákat is olyan vonalakkal fejezi ki (céltudatosan használom a "kifejezés" és nem a "visszaadás" szót), melyek függetlenek a valóságtól és csak magából a művészből erednek, önmagukban alkotnak rendszert, abszolútak. Akár lágy, hajlékony, önmagába visszafolyó, akár idegesen szaggatott, szögletes, akár sok kis részből áll a vonal, mellyel a formát kifejezi, mindig - mint mondtam - önmagában létező, abszolút marad. Rippl-Rónainak ezt a tulajdonságát tartom jellemzőnek - legjobb rajzain és pasztelljein - úgy a mostani, mint régebbi kiállításain. És ez a tulajdonsága hozza őt rokonságba a vonal legnagyobb mestereivel, a régi nagy kínai művészekkel.

Most pedig olajfestményein gyakran valami egészen mást, újat látunk, egy újfajta vonalat, a vonal egy új alkalmazását, nem is tudjuk, hogy vonalnak nevezzük-e egyáltalán, mert bár külső megjelenése vonalszerű, hatásában, eredményében eltér mindattól, amit eddig a vonaltól megszoktunk.

Ha ebből a szempontból nézzük, első pillanatban nem látunk egyebet, mint hogy alakjait, tárgyait körülveszi egy erős, egyenletes, barnás-vörös vonallal azért, hogy a formákat jobban összefoglalja, elhatárolja és kiemelje a térből vagy síkból. (És valóban, némely ilyen festménye nem egyéb, mint kontúros rajz, színnel kitöltve.) De viszont ha jobban megfigyeljük ezt a néha talán érthetetlennek tűnő vonalat, azt találjuk, hogy itt a kontúr nem jelenti a testek határát, nem emeli ki a testeket a térből, nem függetleníti, nem teszi őket önmagukban zárt egésszé, sőt némely esetben még csak nem is foglalja össze a formákat, tehát ez a kontúr megtagadja az ő legsajátabb tulajdonságait. Sőt ez a kontúr mindennek épp az ellenkezőjét éri el. Ennek a széles barnás vonalnak Rippl-Rónainál megvan az a tulajdonsága, amit térszerűnek nevezhetnénk. Ez a térszerű vonal - mint fogalom majdnem paradoxon - egyenletesen, minden modelláló árnyalatai nélkül, körülveszi a már színek által megmodellált testet, és nem hogy határt szabna neki, hanem inkább beleolvaszt a térbe, sőt maga alkotja a teret, amibe a test beléolvad. Ez a vonal, mely a testeket körülveszi - úgy mondhatnánk - egy külön kis teret alkot, nem a szembenyomásán alapuló érzéki teret, hanem különváló abszolút teret, mely mintegy jelképezi a térmélységet, melyet az illető test mint három kiterjedésű a valóságban elfoglal. Ez a barnás vonal nem a testet határolja be, hanem azt a teret, amit a test elfoglal.

Rippl-Rónai több festményén szerepelt ezúttal így a vonal. Például a második teremben volt egy kép, Párizsi tér, - magas házak veszik körül, egyik oldalán zöld fák csoportja. Az egyes fák koronáit mint tömeget fogja fel és testiségüket a zöldek különböző valeurjeivel éri el. Mindegyik fa koronáját körülveszi ez a barnás vonal, de nem a fa tömegének formáját hangsúlyozza, hanem külön, külön mindegyik megadja azt a teret, amit a fa lombozata betölt, és együtt véve azt az egész nagy térséget, majdnem levegősséget, amit az egész facsoport együtt elfoglal. Igen érdekesen jellemző a negyedik terem 128-as számú képe, Fürdő után. Három női akt egy szobában. Különösen feltűnő a nézővel szemben, széken ülő női alak. Ennél az alaknál a kontúr térszerűsége annyira uralkodik, hogy már nem is tiszteli a formákat. A teret is, amelyet az alakhajlása és a végtagok mozdulata itt létrehozott, ez a vonal jelöli, úgy, hogy így az alak formáit nem a szoba tere, atmoszférája melyben ül, hanem az őt körülvevő abszolút tér bolygatja, szaggatja meg, teszi homályossá. Ugyanez áll még ezen a festményen más testekre is. Meg akarom említeni még ugyanebben a teremben a 141-es számú képet (Virágok vázákban), mert itt a váza elé helyezett gyümölcsön igen világosan és egyszerűen mutatkozik Rippl-Rónai vonalának ez az új tulajdonsága, a térszerűség.

Rippl-Rónainak ez az újfajta vonala tehát lényegesen különbözi régebbi vonalaitól. Míg a régi vonal Rippl-Rónainál különlétező, abszolút, mindig csak vonal marad, addig ez az újfajta, elveszti e függetlenségét, idegen cél szolgálatába szegődik és azt fejezi ki.