Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 23. szám

Kertész István: Mese

Veigelsberg Péterkének

Olyan szépek, olyan szépen élnek.
Kis bárányok a réten: a csillagok az égen.
Sokan vannak, és soha meg nem halnak.
Anyák és gyerekek... Gyerekek, gyerekek, gyerekek...
Kinek van, kinek nincs, nincs, nincs, nincs
Papája, Mamája. Mégse egyikse árva.
Puha pehely felhők, csengő kerek erdők,
Kék virágos retek, kis pacsirta fészkek.
Lehet hunyócskázni, kertbe bújócskázni
Szédítő széleken körbefogócskázni.

Cicázni-micázni, csigázni-bigázni,
Pufók pofikákkal golyócskát hajgálni,
Még a barikák se félnek, szaladnak a szélnek.
Kék búza virágok, kék szemű kislányok,
Ha szemükbe néznek szépen visszanéznek.
Szemecskéjük tenger. Tükrében az Ember.
Csecse szép Csend tenger. Nem ment még fel ember.
Senki szive nem fáj... Minden olyan édes, mint a mézeskalács.
Minden olyan édes, mint az Édesapád...

Ó - de szép! Csuda kék... Szép az Ég...
Vagy, ha száll a puha árny, a selyemszárnyú
lepke és teríti csillogó selyembe
Este... kinyílik a csillagocskák szeme kerekre.
És néznek nevetve. Aranyos kocsikák, aranyos bocikák vannak az égre festve.
Kialudt a Nap-papa pipája, mikor beszállt a fekete hintába
És megunta, hogy mindig nevetve süssön le az Emberekre,
És a kis csillagok félve bújnak össze, körbe, összeölelkezve
Mert jaj annak, aki leesik a Földre.
És akkor nekik is a könnyük csorog...
Hiába! Mint a Világon senki, ők sem igazán... igazán boldogok.
De elfut a gyász... a bús, bús madár, kire senki se vár...

Fekete kertjébe' Vénus néni krémbe - mint Anyád tejfehér képe - jár.
Kék bársony brokátba' úszik a ruhája uszálya.
A pávát csudálja az udvarába,
Senki nem bántja. Senki nem látja, hogy szép a ruhája...
Mint a fehér menyasszony templomába', aranyhímes setétlő palástba
Felravatalozott szép halott - ó még a mosoly is arcára fagyott -
És búg a hallatlan orgona búgása és belesír sivítva a Csend arcába,
Felgazdagszik a templom lelkébe: száll... száll fel... fel az Égre: a Béke...
Kisüt a Hold gömbölyű képe és holt csókokat vet a Csillagok fejére.

És kiragyog fényesre orcája. Ó, a csillagoknak a Hold a mamája.
Reszketve lebeg a Gyerekek fölébe, babusgatja őket az ölébe.
Mint az állat a sok kölykére, vigyáz mindegyiknek a kis életére.
Virraszt... Valahol tűz van... Félre verik a harangot... Bim... Bam...
Mintha nyöszörögnének...
Valaki lépdel... dühös dübörgéssel... Véres késsel... Mars-bácsi dülöng, megy haza, részegen...
S a sok kacagó kis Csillag hunyorog fényesen.