Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 22. szám · / · Figyelő

Elek Artúr: Helbig Wolfgang

Róma romjainak fehérszakállas szelíd denevér-népét rettenetesen megzavarta az olaszok háborúja. Winckelmann és Goethe óta a régi tudományok kutatói és a művészek zarándokok módjára járták Rómát. Sokan ifjan kerültek el oda és megöregedtek, meg is haltak benne. Róma legillatosabb temetője, az, amelyik Shelley, Mariées és annyi más nagy ember hamvaiból lett, a németek teremtője. Palotákban és ócska házakban, benn a város közepén és kívül, a Campagna szélén éldegéltek Róma németjei. Láthatatlanul lepték el romjait és könyvtárait, s csöndes munkájuk eredménye kötetekké nőt. Nem egyjük azóta, hogy hazulról elszármazott, soha többé meg nem látta Németország földjét. Nem egyjük, ki a nagy korok nagy alkotásai előtt kétségbeesett önmaga kicsinységének láttára, vigasztalást lelt a langyos levegőjű fényes városban, csöndes szemlélődésben elmerülve várta meg a halált. A munka és a szemlélődés németjeit, az ifjakat és öregeket, most mind elzavarta Rómából a háború.

Az egy Helbig Wolfgang maradhatott meg közülük békén, szép régi hajlékában a Villa Lantéban. Ő is alighanem azért, mert igen-igen öreg és azonfelül halálát váró beteg volt. Most ő is meghalt. Rómának utolsó németje volt.

Emlékét sokan megőrizzük kegyeletesen és hálásan. Akik negyedszázad óta ókori művészetet mentek tanulni Rómába, tanítómesterüket tisztelik benne. Nagyszabású tudományos munkái, melyek a maguk korában az archeológia tudománynak egy-egy fejezetét valósággal megújították, rég megöregedtek. Újabb kutatók újabb eredményei el is felejtették őket. De az a kalauza, melyet Róma régi művészetének tanulmányozói számára írt és amely inkább népszerűsítő könyv, mint tudományos munka, máig eleven tanulságokkal van tele.

Hosszú hónapokon át volt kísérőm és társam a két vörösbarna vászontáblájú kötet Róma múzeumaiban. A vatikáni szoborgyűjtemény márvánnyal hűtött és szénserpenyővel még csak meg sem langyosított termeiben nem egyszer majd kibocsátották szorításukból elgémberedett ujjaim. De kitartottam mellettük, bár időbe telt, amire igazán meg tudtam barátkozni velük. Mert Helbig kalauza éppenséggel nem vonzó könyv. Írója óvakodott minden olyan nyilvánulástól, amely túlmegy a józan "sachlichkeit" határán. Nem akart ő egyebet mint összehordani és lehető rövidséggel elmondani mindazt, amit a tudományos kutatás egy-egy szoborműre nézve megállapított. A magáéból ritkán tett hozzá valamit, még egy kis melegséget, egy kis megindultságot sem egy-egy remekmű előtt, pedig hát az olyan természetes lett volna, és annyi józanság között olyan nagy szükségét érezte az ember. S ahol a száraz leírás és idézés közben mégis előtetszett Helbig egyénisége, a melegség érzetét ott sem keltette. Ellenkezőleg, fölébresztette az ellentmondás és a vitatkozás kedvét. Mert Helbig, mint a legtöbb archeológus, a fogalmak és nem a képzetek világában volt otthon. Az ókor szoborműveit nem formai, hanem kifejezésbeli értékük szerint becsülte meg. A szép neki csak úgy volt szép, ha a megformált tömeg tagozása, a mozdulatok egyensúlyossága és az idomok művészi kialakítása mögött fogalmi, vagy eszmei tartalmat látott. Minthogy pedig ilyen a görög művészetnek sokszor a legkiválóbb alkotásaiban sincsen, legalább is nem nyilvánvaló bennük, erőszakosan magyarázta beléjük. Aki ilyenféle eltökéléssel közeledik a művészethez, annak természetesen az a legfontosabb, hogy mi az, amit a festmény, vagy szobor "kifejez". A kifejezésen pedig olyan tartalmi elemet ért, amely a szobor természetétől idegen, pszichikai tartalmat. Holott az a tartalom, mely minden művészi szoborműben benne foglaltatik, elsősorban formai természetű és nyilvánulása formai kifejezés.

Mindig elkedvetlenítően hatott rám, valahányszor egy-egy fej alaki sajátosságaiból a fej mintájának lelki sajátságaira igyekezett visszakövetkeztetni Helbig, s közben a fej formai szépségeiről semmi mondani valója nem akadt. Különösen szembetűnővé lett a szobrászat formai problémái iránt való érzéketlensége az olyan művek előtt, melyeket, adatok híján, tárgyi magyarázatokkal nem lehetett megközelíteni, másrészt pedig fejüknek archaikus kifejezéstelenségénél fogva pszichikai körülírással sem volt lehetséges megkommentálni. Megdöbbentett például, milyen keveset tudott mondani Helbig arról, ami a hajdani Boncompagni-múzeum csodálatos remekében, a "Vénusz trónusa" néven ismeretes reliefben művészet és szépség. Viszont mint a henye és erőszakos belső kifejezés keresésének mulatságos példáját jegyeztem ki Helbignek azt a következtetését, melyet a vatikáni múzeum "Braccio nuovo" nevű termének egy drapériás női szobra előtt vont le. A szoborban egy ókori kékharisnyás hölgyre vélt ráismerni és így kísérelte meg jellemzését, "Az alak rátarti és magával eltölt kifejezése arra vall, hogy az illető igen kellemetlen teremtés volt".

Helbig tehát sok mindennel adósom maradt. Sőt a legfontosabbal, amiért hozzája fordultam. Nem tudtam meg tőle, hogy a szobrászi szépnek ami a kritériumai, még azt sem, hogy hol és miben keressem a szobrászi szépet. Pedig ha valamin, az ókori szobrászat remekein lehetne megértetni ezeket a titkos tudnivalókat a fogékonyakkal. Amit Helbig Róma szobrairól mondani tudott, az mind nem a lényegre vonatkozott. Lépésről-lépésre, észrevétlenül megtanított a stíluskritika módszerére, arra, hogy meg-megismétlődő formai sajátságok, sokszor pedig csak jelek segítségével is, miképpen állapítható meg egy-egy szobornak bizonyos korszakhoz, vagy bizonyos művészi iskolához tartozása. Ami mondai, históriai, archeológiai adat egy-egy szoborműre vonatkozott, arról is pontosan beszámolt mindig. Mindez becses tanulság volt, de igazi hálával nem ezért emlékszem reá. Hanem azért, mert peripatetikus módszerével, azzal, hogy körüljáratta a szobrokat az emberrel, hogy megnézette minden részüket, a szemet nézésre, az elmét látásra, a képzeletet emlékezésre és az emlékezetet képzelésre kényszerítette. Aki hónapokat tölt szobrok között úgy, hogy minden figyelmét nekik szenteli, annak emlékezetébe önmagától belerögződik a kvalitás mértéke. Annak szeme megnyílik és látó tehetsége önmagától indul működésnek. Helbig engem olyan magnak megtanulásához segített el, amit ő maga nem tudott. Tanítómesterem volt. Az ismeretlen tanítvány hálájával gondolok nemes alakjára.