Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 22. szám · / · Babits Mihály: Kártyavár

Babits Mihály: Kártyavár
Regény
18. § A Schundfilm folytatása, melyben a helyzet némileg tisztázódik.

Az első, akit a járásbíró megpillantott, a hosszú hajú fiatalember volt a hátsó asztalnál, rögtön megismerte benne ugyanazt, akinek éjfélkor, a főtéri kávéházban egy koronát adott. A hosszú hajú közben felültette nőjét az asztalra, és térdeit simogatva mindenféle furcsákat mondott neki, amiken a lány nagyokat vihogott, mialatt különben egész kíváncsiságával az előtérben lefolyó jelenetre ügyelt.

- Ő Aphrodité! - mondta a hosszú hajú. - Lásd, itt vannak a Bűnök, és itt a Revolver! A Bűn és a Halál. Itt jól érezzük magunkat, Aphrodité! Mert én vagyok a Filozófia, és te vagy a Szerelem, és a Szerelem is, a Filozófia is rokon a Bűnnel és Halállal. Ó Aprhodité!

Hirtelen lelkesedésében, fellebbentette a lány szoknyáját (aki inkább csak szokásból, unottan simította le kezeivel megint), és a járásbíró két sovány, félig-meddig meztelen combot látott vagy képzelt egy pillanatra megvillanni a gőzös levegőben. Ó, igazán utolsó hely volt ez! Partos megfordult, és menekülni akart az utcára, megfeledkezve a táskájáról, mindenről.

- Nem lehet kimenni! - kiáltották most már a suhancok kórusban, és nagyokat röhögtek.

A helyzet most már egész nyilvános lett, és kétségbeesett. Határozottan a csavargók részén volt a fölény.

- Selig úr! Selig úr! - kiáltozta Kovács a kályha mögött.

Lassanként csakugyan előkerült Selig úr a hátsó helyiségekből. Megpróbált azalatt az udvaron keresztül érintkezésbe jutni a külvilággal, de azt tapasztalta, hogy ott is egy fiatalember állja el az útját, aki isten tudja, honnan bukkant egyszerre elő, és tréfásan vihogva azt mondta neki:

- Fel a kezeket!

- Telefonálni! - kiáltott Kovács. - Telefonálni a rendőrséghez!

De maga Diamant őrködött a kagylóknál.

A szegény Selig úr kétségbeesetten kezdett el könyörögni, ne tegyék tönkre az ő üzletét, végre az urak elmennek, nem lesz semmi baj, neki, a kávésnak legkellemetlenebb, ha rendőrséghez kerül a dolog, úgyis már rossz hírét költötték, ő kezeskedik mindenről, tessék elengedni az urakat, őneki nincs kifogása egy vendége ellen sem, ő nem akar tudni semmiről, ezek itt igazi úriemberek, ő nem engedheti...

- Ne karattyolj, hitsorsos - szólt közbe egy kamasz. - Nem mindig voltál ilyen finnyás!

- Igen Selig úr! - korholta Kovács is a kályha mögül. - Selig úr tanyát ad az ilyen jasszoknak, csirkefogóknak, aztán a tisztességes emberek...

Ebben a pillanatban meglátta Diamant arcát és ijedten elhallgatott.

- Én nem tudok semmit, nekem minden vendég egyforma nem igaz kérem? - mentegetőzött Selig.

Diamant nyilván teljesen felfogta a helyzet komikumát:

- Üljenek nyugodtan helyükre az urak, nehmen Sie Platz, - mondta, - Selig úr, tessék kiszolgálni a vendégeit, ne zavartassák magukat, uraim! Ne is törődjenek velem - csak mintha itt se volnék.

- Kérem mi... kérem, hogy mer velünk... kérem a barátom városi tisztviselő... Stark Rezső városi tisztviselő - ingadozott Kovács tanító bátorság és gyávaság között, mutatta be a szőke sovány fiatalembert, aki imént egyre Madár Jánost védelmezte. - Kérem mi tisztességes úriemberek vagyunk...

Partos járásbíró azonban örömmel menekült régi barátjához, amint a kályha megül egyszerre előlépni látta, örömmel szinte ahhoz az emberhez, aki még késő délután, mint a legrettenetesebb Újváros szelleme és emblémája tűnt fel neki. Már nem is csodálkozott, hogy a leglehetetlenebb helyeken látta megjelenni a tanítót, itt Újvároson már minden lehetségesnek, minden egyszerűnek tetszett.

A tanító, végkép elázva bortól és izgalomtól, szintén elvesztegette már csodálkozó képességét. Úgy fogta fel Partos megjelenését, mint egy deus ex machinát, mint egy úri protektort, aki jött hirtelen érveket hozni mellette, megmutatni, milyen úri társaság ők:

- Ez a barátom itt királyi járásbíró! - kiáltotta. - Mi tisztességes úriemberek vagyunk!

- Kérem, nem kételkedem, - szólt mosolyogva Diamant, és Selighez fordult: - Selig úr, szolgálja ki az úri vendégeit! Milyen úri vendégei vannak mostanában!

- Újjé, máskép volt valaha! - kiáltott az egyik suhanc, furcsán ráncolva orrát, - ujjé, de másképp volt itt! - ugye Berkó bácsi? - csapott a vén kucséber combjára.

- A Diamant... a Diamant korába - nyögött a vén süket, nem is sejtve, hogy maga Diamant az a nyurga, álbajuszos úr, néhány lépésnyire.

- Akkor ez a kávéház nem volt az enyém, kérem, akkor én nem voltam itt kérem, - bizonykodott Selig úr, a járásbíró felé fordulva.

Látja, ön az oka, hogy ezek a szép idők elmúltak, - szólt Diamant, ismét Kerbolt mellé telepedve, finom mosolyával, és nyugodtan rágyújtva pipájára. - Ha megengedi, még egy kicsit itt maradok, beszélgetünk, ezeknek az uraknak remélhetőleg nem sietős - mondta heccelődve. - Látja uram, már másodszor kerül így elém, - és először is Bontóékkal, ugye? - kérdezte és a szeme ráesett Vilmára. - Vilma kisasszony, nem iszik valamit, valami édeset? - pincér! Sajnálom, hogy ezek után nem maradhatok itt, nem dolgozhatunk együtt, vagy jön talán velem? Szép, elegáns alakja van, úri alakja, ez kellene, ez imponál, ízlése is van, szépen öltöztetném... Jól emlékeztem kegyedre, mondtam is mindjárt Schöner úrnak, "Szép hölgy! - ez kellene nekem, egy ilyen hölgy, sok pénzt szereznénk együtt" - mondtam, szóljon magának! Sajnálom, hogy most már itt nem igen dolgozhatom - ennyien tudják, hogy itt vagyok - nem dolgozhatunk együtt, vagy jön mégis velem? Nem, ugye? - no persze, a Schöner úr, a pubi... mondja, miért hívja ezt a Schöner urat mindenki pubinak? - maguk lányok nevezték el így? - szép fiú, elegáns fiú, mesélte, hogy maga nagyon szereti, nagyon meghatóan szereti őt...

Vilma csendesen sírni kezdett, Diamant fölénnyel, színészies atyáskodással nézett rá:

- Nézze, fogadjon el tőlem, öreg tanítótól, egy jó tanácsot, nem kell olyan nagyon bukni senkiért, nem érdemlik azt a férfiak, glauben Sie mir. Ha már férfival van, jobb avval lenni, akit nem szeret, jöjjön hozzám, ha megunta a pubit, príma módon dolgozhatnánk mi együtt, volna dohány! No, hát ne sírjon azért, hát mi az hogy sír? - Bántja sokat? - meg is veri talán?

- Sohse... sohse lesz semmi, orvos lehetne, adtam neki a vizsgáira pénzt, el... elkártyázta mind... - zokogott Vilma.

- Vagy elköltötte más lányokkal, ugye? - ilyenek mind a férfiak, ne sírjon hát! Nézze Kerbolt úr, hogy sír azért a drága pipáért, nézze mivé lett ez a lány, ez is mind az ön diadala, látja?

Határozottan olyan volt mindez, mint egy álom, és Kerbolt szólni, mozogni sem tudott, mint a rossz álomban. Ült, ült mozdulatlan, és hallgatta, hogy beszél, beszél ez a... hallgatta hogyan sír, sír Bontó Vilma, és hallgatta többi szót is mind, mind, amit a többiek szerte beszéltek a helyiségben, mintha megháromszorozódott volna a figyelme, lélektelen gépi figyelem, háromfelé is tudott egyszerre figyelni. A suhancok sem kártyáztak most, hanem beszéltek, beszéltek, és vigyáztak, hogy ki ne mehessen valaki, és beszéltek, kacagtak, emlékeztek, és Kerbolt a maga nevét hallotta minduntalan, és Madár Jánosét, emlegették, hogy más világ volt hajdan, hogy ő volt az, Kerbolt, aki szétugrasztotta Diamant régi híres társaságát. Ezek fiatal suhancok voltak, és arról az időről csak hallomásból tudtak, legendákból, melyeket mozidrámákká dolgozott fel fantáziájuk, tetszett nekik a dolog, úgy tekintették őt, mint a veszedelmes üldözőt, a bírót, majdnem detektívet, a Sherlock Holmest, aki most az ő foglyuk.

- Hurrá! Fantomas Juve ellen! - kiáltott az egyik.

De a beavatottak mondták, hogy nem ő, nem Kerbolt vetett véget az igazi jassz világnak Újvároson, hanem Madár János, azóta van a rendőrség, azóta a világítás, azóta van a rend. Még bejelentés is lesz, ha tőle függ, mindenkit be kell jelenteni, akkor aztán igazán alászolgálja! Az nagy úr. Evvel csak el lehetett bánni, evvel a Kerbolttal, ennek takarodni kellett, mikor kellett, de Madár Jánosnak barátai az urak, barátai a nagy csirkefogók, mit csinálhatnak akkor a kicsinyek?

- Már az igaz - szóltak közbe a másik asztalnál is, és bortól nehezült fejek, kényszerű éberségben feledve helyet eseményeket gépiesen forogtak újra megszokott várospolitikai vágányaikba, mintha nem történt volna semmi. Már az igaz - a nagy csirkefogók, a nagy csirkefogók ellen egyszerre testvér lett mind, proletár, elvtárs! Gyermekesen, siránkozva kezdtek el panaszkodni, és megint a Vnukba képzelték magukat, és bort rendeltek Seligtól, és kezdték a régi történeteket, hogy senkisem akarta ezt a Madárt, mihelyt egyszer látták hogy kicsoda, hogy gyűlölték őt, ki akarták buktatni, mindjárt az első alkalommal, csak panamával lett meg, négy jelöltet is állítottak ellene. Partos járásbíró zavartan nézett e szesztelt szellemekre, akikben az érzés és emlékezet unott óraműve forgott újra a régi úton? És Kovács sírva tördelte a régi szót:

- Panama! Panama!

...Hideg téli reggel volt, a régi sárga városháza előtt, kucsmában, bekecsben álltak a választók, négy ellenjelölt is volt, de mindegy volt nekik, akárki lesz, csak Madár János ne, csak ő ne újra! - mind azt kiabálták: "Abcug Madár Le vele Madárral! Nem kell Madár! Agyonütjük Madárt!" - ó nem kellett a rend, a Madár János rendje! Ah, ezek, ezek az ilyen suhancok, a jasszok, akik nem is szavaztak, ezek kiabáltak legjobban! És kijött akkor Babay főszolgabíró az erkélyre, éppen az aki hajdan, először megbuktatta Madár Jánost, és kikiáltotta, "Mivel más nevet nem hallok említeni, csak Madár Jánosét, egyhangúlag megválasztottnak jelentem ki." Így lett Madár János másodszor is újvárosi bíró.

- Az volt valami! - mondta az öreg kucséber. - Felégették a városházát!

Igen, forradalom volt, valóságos jasszforradalom! És Kerbolt egyszerre érezni vélte a gyűlölet hullámait felcsapni, forrón, hajrá, az nagyszerű lehetett! Felégették a régi városházát, és széthordták, kő kövön nem maradt. Mindenki beszélt, még a kócos lány is elmondta, a járásbírónak, ott hagyva a nagyhajút, hogy az ő anyja is ott volt, az anyja, az asszonyok is ott voltak akkor, dobálták a követ. Ó bizony, az urak loptak, csaltak, és a szegény embert mindenért üldözték, a szegény lányokat rendőrség alá fogták, nem hagyták megélni. Úgy ám! Kő kövön nem maradt akkor a városházán. Magyarországon ezt seholse csinálták meg máshol.

- Mit ért, mit ért? - kesergett Kovács. - Akkor épült az új városház, ez a mostani, akkor lett polgármester!

- Minden használ neki, minden!

És Kerbolt elveszni érezte magát, amint ez az alak bontakozott ki ismét a lelkekben, a Madár János alakja! Minden használ neki! Igen, mert valódi erő, építő, magyar erő, - gondolt rá Kerbolt, még ekkor is, itt is bámulattal, Madárra, itt a csőcselék között, aki ezt a csőcseléket magyar várossá tudta tenni... az ő barátjára, pártfogójára... polgármesterére... az ő... Elveszni érezte magát, és Ilonára gondolt, és a ma esti jelenetre, és úgy sejtette valahol messze Madár Jánost, amint láthatatlanul ezer meg ezer szálat fog össze kezébe.

Stark Rezső azonban, a sovány szőke fiatal ember megint védelmezni próbálta a polgármestert.

- Az nem igaz kérem, hogy a szegény embert nem hagyja megélni, az nem igaz! Én kérem, mondhatom, én szegény ember voltam, ha valaki, mi szegények voltunk, a feleségem a lakodalmunkra úgy kérte kölcsön a menyasszonyi koszorút, kérem, a kölcsönző intézetben, mert hirdették kérem, hirdették az újságban, hogy kölcsönadnak menyasszonyi ruhát, menyasszonyi koszorút... hisz nincs abba semmi kérem, - mondta hirtelen megszégyellve magát nagy indiszkrét közléséért, - hisz úgyis csak egyszer veszi fel az ember, nem is érdemes megvenni, nem igaz kérem? Mi szegények voltunk, kérem, és én elvesztettem az állásomat, disznóság volt, és kérem mikor meghal a két fiam, egyszerre, sarlahba, és azt mondja az orvos: "Holnapig biztosan vége, holnap nem érek rá eljönni, mindjárt kiállítom a halotti bizonyítványt!" - "De a másik, doktor úr, a kisebbik, mi lesz a kisebbikkel?" - kérdi a feleségem, tetszik tudni, szinte elfulladva kérdi. - "Hát" - azt mondja - "holnapután majd eljövök, annak majd kiállítom akkor!" - tetszik tudni, mi szegények voltunk, engem kérem ő tett megint emberré, nekem ő adott kenyeret, mióta ez a tisztviselőtelep van tetszik tudni, azt mind én írom, én címzem a felhívásokat, én korrigálom a reklámokat kérem...

- Igen ám Rezső pajtás, de ne feledd el, hogy ez szabálytalanság volt Rezső pajtás, mert ez az állás nincs megszavazva Rezső pajtás, az egész tisztviselőtelep nem kóser dolog, én nem sajnálom tőled pajtás, csak aztán meg ne járj vele - szólt bele Kovács.

- És nem szabad elfeledkezni kérem, hogy a jogtipró kormány mellett szavazott kérem - szónoklott Ampenszán is, felébredve álmából s elfeledve, hol van - s hogy ez milyen nagy bűn a hazafias szívekre, kérem, arról az én igen tisztelt uram, nagyságos Kerbolt tanácsnok úr is tanúságot tehet -, van szerencsém bemutatni magamat, Ampenszán temetőigazgató vagyok -, jegyezte meg zárójelek között -, nagyságos Kerbolt úr is bizonyságot tehet, aki ma délután a polgármester előtt, ha szabad így kifejeznem, távollétével tündöklött volt, kérem...

- Ellenkezőleg, éppen ellenkezőleg! - kiáltott Stark Rezső, a vitában és borban megfeledkezve arról is, hogy Kerbolt jelen van, - ellenkezőleg mindent neki köszönhet Kerbolt úr, a polgármester embere ő, és ha szabálytalan állásokról van szó, az ő állása...

- Elég! - kiáltott Kerbolt és felugrott. - Részeg kompánia, hivatalnok nem szégyelli magát így leinni!

Egyszerre zavar támadt, Stark azt hitte, a polgármester védelmezője ellen szólt a támadás, és még hevesebben kezdte védelmezni, ő csak egy írnok, de megmondja az igazat a tanácsosnak is, ha szavazott Madár, szavazott akire akart, kinek mi köze hozzá, a vélemény szabad még Magyarországon...

- Hazaáruló! - kiáltott Ampenszán. - A hazaárulót védelmezi! Kovács azonban egyszerre észrevette, hogy Kerbolt részeg kompániának nevezte őket, és elkezdett sírni és dühöngeni, hogy ő is van olyan művelt ember, mint egy tanácsnok, és hogy a tanácsnok ne nézze le a szegény népnevelőt, mert a népnevelés a legfontosabb nemzeti feladat...

- Jöjjön mucám, - fogta meg ezalatt a kis kócos ringyó a járásbíró kezét, aki ijedve konstatálta, hogy vezetője elpárolgott. - Jöjjön velem, már ki lehet menni. Meglógott az anyja hólyag, mit bánja? - ki tudja milyen piszkos helyre vitte volna? Majd adok én magának szállást, cicám! Jöjjön, csak nem akar ezekkel veszekedni, hagyja itt ezeket a disznókat...

- A táskám! - kiáltott a járásbíró, amint észrevette, hogy az út csakugyan szabad már, és Diamant és a Csavargók, hogy, hogy nem, mind eltűntek.

- Nem jól teszed ezt, ó Afrodité! - szavalt a nagyhajú filozófus a leányhoz, aki végkép belekapaszkodott a járásbíróba. - Nem érzed-e, hogy én vagyok a te Értőd, a te Rokonod? Nem érzed bennem az Erószt, a Filozófiát.

- Pukkadj meg a füles Zsófiáddal!

- A táskám! Az okmányaim voltak benne! - idegeskedett még mindig Partos.

Kerbolt pedig egyszerre körülnézett - és nem látta Vilmát sehol.

Ott kinn a hajnal valami csúnya, kormos szürkeséget kevert.

(Folyt. köv.)