Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 22. szám

Babits Mihály: Kártyavár
Regény

Partos mégis beült a kávéházba, s tűrte, hogy a porverő banya alatta söpörjön a szék lábai közt. Vendég nem volt már, csak egy nagyhajú, borotválatlan, rojtosnadrágú fiatalember gázolt a kassza felé.

- Nincs ott senki, tanár úr! - kiáltott rá a pincér, és kacagott. A nagyhajú visszafordult, megakadt szeme a járásbírón, egyenesen odasietett melléje, bemutatkozott, letelepedett, és elkezdett Schopenhauerről beszélni. Partos rendkívül bámult a zavart beszéden, mely igen tudományosnak tűnt fel neki, de bámulata tetőpontra hágott, mikor az idegen egyszerre csak, minden átmenet nélkül, egy koronát kért tőle "kölcsön". Partos meglepetésében szó nélkül nyomta a kezébe.

- Nem adna mindjárt két koronát? - mondta ekkor az idegen. Partos némán vette elő azt is. Ekkor a nagyhajú fogta a kalapját és köszönés nélkül távozott.

Partos is kilépett az üres kávéházból. Tétován állt meg a fekete, csillámló nedvesség között. Egyszerre megérezte, hogy el van zárva - egész hosszú éjre el van zárva e szörnyeteg város tömlőcében. És amint a fekete, lobogó masina elsijjogott a messze sineken, és beállt megint az éji csend, egyszerre meghallotta e csendben a város hangjait. Messze pöfögött a vörös kohó. Őrülten csengettek a remizbe aludni térő villamosok. Kék szikrájuk sistergett. Különös gyanús füttyök, kiáltások sejlettek szerteszét. Az eső csojtorgott a rongyos csatornákból. Lépések toccsantak. Távol cigányzene szólt. Közelebb egyhangú kalapálás, vasrobaj, ez a város még éjszaka is épül. És egyszerre nagy rezgő sivítás, a vonat hosszú füttye!

Partosnak egyszerre eszébe villant, vasúton még hátha hazajuthat! És elkezdett menni, találomra, a füttyhang után, az emlékezete után. A villamos mentén mert csak menni, a nagy utcákon, és ijedten húzódott a másik oldalra, ha egy-egy kétes alakot látott a sarkok körül felbukkanni. Az utcalányoktól alig menekülhetett, megszólították, belékaroltak, vonták, összevesztek rajta, utána kiabáltak. Másutt gyanús férfialakok tünedeztek. Partos futott. Megint úgy érezte magát, mint délután, mikor a fiú elől tévelygett. És eszébe jutott a mogorva főjegyző beszéde a szigeten, embercsontok, közel a földszínéhez!

Majd magányosabb helyekre ért, s itt határozatlan félelem vett rajta erőt. Olyan elhagyott volt minden! A nagy, üres bankhelyiség félelmesen villogott az éjben. Aludtak a kincsek. De messze zakatolt az éber gépház, a rejtelmes fényű. Tovább... A vigadó rolettái levonva. Újra csöndbe borult az utca, Partos léptei kopogtak, kopogtak egy diákkorában tanult ballada ütemére:

Sok embercsontokat lát,
halomra hordtakat...

Éjfél volt. Több is. Már csak minden második villanylámpa égett. Tovább, tovább... Egy nagy szögletes épület villogott messziről, a vasúti indóház.

Partost szinte kergette a remény. Ha vasúton, olcsón, Pestre jutna! Hogy ez mindjárt nem jutott eszébe!

Lihegve fordult az első egyenruháshoz.

- Budapestre? Éppen most ment el. Ha öt perccel előbb tetszik jönni...

Öt perccel előbb! Annak a füttyét hallotta hát! Olyan volt ez mint egy átok, mint egy lidércnyomás! A járásbírót, szinte a guta kerülgette. Hát nem lehet kiszabadulni ebből a városból?

- S a legközelebbi?

- Fél hat.

Fél hatkor reggel. Fél hatig fogoly. Ó istenem, mit csinál éjnek idején, ebben a városban?

Leült egy padra az éji perronon. Nagy őrök, színes lámpáikkal, durván imbolyogtak előtte, mint kísértetek. Üres kocsik, sötéten, nehéz némaságban, álltak a síneken. Néha egyik megcsuklott, gördült egyet, görcsösen, vasasan. Zöld szeme gyúlt egy-egy szemafornak. Rövid füttyök hangzottak, lokomotívok tompa köhögése. Egy gép, tolatva, hirtelen éles fényt vetített, aztán még nagyobb sötét. Messze elhalkul egy itatott masina szörcsögése.

Egy nagy átjáró híd veti szét finoman tagolt vaslábait a sínmező fölött. Különös, csavargóforma alakok dőlnek a híd korlátjára, és lenéznek. Most alattuk megy el egy nagy kémény. A két alak beborul a füstbe.

Egy ércsorompó nyurgán ágaskodik. A sínek kígyóznak, hajlanak, metszik egymást, egymásba olvadnak, elnyújtóznak a nagy messzeségbe.

Partos megint diákkorára gondolt, mikor kalandokra vágyott, mikor utazásokról álmodozott. Most itt van a kaland! A lelke elszorult mint valami rémségek közeledtén.

Még sohasem volt életében, hogy ne tudta volna, hol hajtsa le álomra fejét.

Még nem érezte ezt gyerekkora óta. Hogy a világ ilyen idegen, ilyen rémes, ilyen bizonytalan.

Homályos, rég tudattalanná vált gyermekkori hangulatok jöttek fel, kísérteni...

Aztán megpróbálta kinevetni magát. Mit kaland? - csak egy pekhes utazás. Akár itt a váróteremben várhat, fél hatkor utazik... Villamos talán már ötkor is megy.

De érdemes-e akkor még hazamenni? Még délelőtt úgyis beszélnie kell... a polgármesterrel... a háza ügyében...

Amint a házára gondolt, és minden másra, arra az egész sok mindenféle lekötöttségre, amit Újvároson már eddig is vállalt - a szép Tőkéssynére, arra hogy holnap estére elfogadott egy meghívást is, Újhegyi festőművészék zsúrjára, ahol Tőkéssyné is ott lesz -, megint rémület lepte meg, megint a menekülés ösztöne. Úgy érezte, mintha egy polipféle hálózná be lassan, és maga sem tudta miért, valami bűntudatot érzett, hogy így engedte magát, engedte magát. S amint egyszerre csak nagy mozgalom támadt a peronon, a váróterem őrei csengettek, kiáltoztak, közönség kitódult, egy végérhetetlen kígyóvonat pöfögött be gyilkos fényszemekkel, beszállás volt, és Partos megértette, hogy evvel a vonattal akár Szakolcára el lehetne utazni - szinte kísértve merült fel benne az ösztönös gondolat, ne kapjon-e fel erre a vonatra, ne meneküljön-e vissza, haza, Szakolcára, a felesége mellé?

De szamárság lett volna - és különben sem volt az az ember, aki ilyen hirtelen el tudta volna magát határozni.

A vonatból tódultak ki az emberek, elkésett újvárosi lumpok jöttek haza Pestről. Partosnak eszébe jutott az anekdota, amit hallott - Pósa szekeréről. És amint nézte a kifelé hömpölygő áradatot, egyszerre föltolult eszében, hiszen most talán talál kocsit az állomásház előtt. Nem bánta már, kerül amibe kerül, csak Pestre juthasson!

Csakugyan épp most gördült oda egy és Partos boldogan csapta belé magát:

- Mennyit kér Budapestig?

A kocsis nagyot káromkodott. Tessék csak leszállni. Ő az istennek nem megy ki most Pestre. Szépen megy ő ki ilyenkor Pestre.

Partos rendőrrel fenyegetett. A kocsis nevetett. Nem tartozik túlmenni a város határán.

Egyszerre elrobogott. Partos kétségbeesve maradt ott a járdán.

E pillanatban egy alak, aki már előbb ott ólálkodott körülötte, váratlanul megszólította:

- Tetszik talán egy szoba az éjszakára? Én tudnék szerezni egy jó szobát. Egy úri szobát.

Olyan volt mintha kacsintott volna a szava mellé, és különben sem jó külseje volt, és máskor Partos szóba sem állt volna vele, de eszébe jutott a délutáni fiú, s jobbnak látta mindjárt elejét venni a további kellemetlenségnek, s azonkívül - hátha oktalan is ez a bizalmatlanság? - milyen jó lenne leheverni akárhol! - akárhogy! - csak most érezte rendkívüli fáradtságát.

- Nem megyek el akárhová - hangsúlyozta. - Csak ha tisztességes helyet tud...

- Kérem, tessék csak erre jönni -, szólt a gyanús alak. Partos követte, akaratlan. De olyan mozdulatot tett, mintha revolvert szorongatna a zsebében.

Az ismeretlen ugyanarra vezette, amerre reggel a fiú. És kiért a térre és meglátta a bábeli tornyot.

Nagy éjjeli munka folyt a torony körül, az állványok mozgó fáklyák fényében rezegtek, a falak is rezegtek a világos, vörös füst mögött, mint vékony kulisszák a légvonatban. Ah... naponta 17-szer kerülik meg a munkások a tornyot. Villogott és nyüzsgött az egész, mint valami ismeretlen világító férgek égő bolya. És Partos régi, gyermekkorában olvasott kalandos történet furcsa illusztrációjára gondolt, mikor Tom és Mary eltévedtek az őserdőben, és egyszerre csak a fák, a sötét fák, a vastag-vastag fák - mintha ezer-ezer szögletes fényszeme gyúlt volna mindenkinek - ablakokat tártak, ezer meg ezer szögletes, fényes ablakot, és ragyogott és nyüzsgött egyszerre az egész nagy erdő. Mind óriási odvas fák voltak azok, és néger törpék laktak az odvakban és a nagy őserdő egy város volt...

- Erre tessék - szólt az ismeretlen vezető... és nemsokára egy kicsi, rossz külsejű, éjjeli kávéház lépcsőin mászott felé.

- Hogyan? Megálljon! Nem megyek oda! - kiáltott Partos, és kétségbeesve iparkodott visszarángatni a suhancot a lépcsőn.

- Csak keresztülmegyünk itt! - magyarázta a kalauz, és benyitott a gőzös üvegajtón, melyre fehér betűkkel volt ráfestve kívül: KÁVÉ, TEA.

Tikkadt zsibongás, női és férfi hangok, fülledt szag dőlt ki az éji helyiségből.

- Adja ide a táskámat! Én ide nem megyek! Itt van egy hatos! Adja ide a táskámat! - akart Partos mindenképpen menekülni.

De későn volt. A vezető már benn volt a gőzben - és Partosnak utána kellett menni, a táskája miatt!

Ez pedig ugyanaz a kávéház volt, amelybe két órával ezelőtt bement Bontó Vilma.

 

17. § Schundfilm, vagyis egy fejezet az apacstanyán

18. § A Schundfilm folytatása, melyben a helyzet némileg tisztázódik.