Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 21. szám · / · Figyelő

Kosztolányi Dezső: Gabányi

Gabányi Árpádot a színpadon kívül, az utcán is érdekes volt látni. Régimódi pápaszemet viselt. Olyan nyájasan, öregurasan, finoman tudott nézni e szemüveg fölött, hogy aki találkozott vele, az valami melegséget érzett, az érezte, hogy egy élet halad el mellette. Akár tudta ez az ember, hogy a Nemzeti Színház örökös tagjává van találkozása, akár csak azt hitte, hogy egy szigorú tekintetű, kemény férfiút lát, utána fordult. Ki ez a lélek a pesti aszfalton?

Lélek volt ő - többet, vagy kevesebbet nem lehet mondani róla - eleven lélek. Bár a színészi alkotások ködszerűek, hagyott itt hátra valamit, ami nem múlandó. Most, hogy meghalt, gondolkozom azokról a figurákról, amelyeknek ő adott testet és amelyek ma is annyira kézzelfoghatók, mint a tintatartóm. Más színésznek, akinek csak a színpaddal van köze, nem az egész élettel, nyomban megérik a sikere, mihelyt becsapja maga mögött a színpadi papírosajtót. Az ő klasszikus és mély alakításai később jutottak eszünkbe. Mit is tett ebben és abban a szerepében? Miért nem tudjuk elfelejteni az arcát? Mivel babonázott meg, mikor olyan egyszerű volt s minden becsvágya - úgy rémlett - csak abban állt, hogy eltűnjön a többi színész között. Ifjúkori szerelme az irodalom volt. Ez volt a második művészet, amelynek sikerében az igaz művész a saját művészetét elmélyíti és megérti. Petőfi színészete és Gabányi írása ilyen készülődés. Állandóan érzett rajta az irodalmi iskolázottság. Higgadt ítélet, türelem, önmérséklet, mindenekelőtt pedig az, hogy nagyrabecsüli a szókat s írói hatásnak sohasem akart elévágni színészi hatással. Atillás díszmagyaros, parasztgubás szerepben alig láttam. Mégis állítom, hogy művészete magyar volt, józan okos, a valóságon nyugvó, a szó nemes értelmében "nemzeti," még az idegen darabokban is. Ennek a valóságérzéknek tulajdonítom, hogy mindig sugallatos és rendkívüli az elképzeltető ereje. Alakjai mögött nem egy színész állt, de az egész ember. Általa mindig eltudtam gondolni, hogy mit tett volna az és az az alak, a darabon kívül, az élet valamely más helyzetében. Ő folytathatta volna a fösvény szerepét, a függöny legördülése után és eljátszhatta volna a sírásót Hamlet hatodik felvonásában is.

Sajnálom azokat, akik nem látták őt és csak a múlt feljegyzéseiből értesülnek arról, ki volt. Nekünk kell majd beszélni. Stílusa, a tragikus humor. Két szerepében elfeledhetetlen, egy vígjátékban és egy tragédiában. A Fösvény-ben és a Hamlet-ben. Vízióként jelenik meg alakja, a száraz-penészes uzsorás szerepében, amint fekete köpenyét lóbálja s bottal hadonászik, szegény beteg ember, akin mi könnycsordulásig nevetünk. Még érdekesebb a shakespearei sírásó. Ez maga az "old England". Hogy tud kuncogni ez a szörnyű humorista. A tüdeje sípol s vékony ajka vonaglik. Fogatlan szájából a nyállal együtt fröccsen ki a szó is. Cinikus egy figura, a halál bolondos pajtása, tudálékos tréfamester, akinek nem fáj a legfájdalmasabb emberi tragédia, úgy beszél a mi "kurafi testünk"-ről, mint valami disznókocsonyáról és komolyan fejtegeti, hogy a cserzővarga bőre halála után - a sok csersav folytán - legtovább marad éppen. Bele köp a tenyerébe, mikor ásni kezd. Néha sárgaföldig issza magát, olcsó, mérges gugyival. Csupa földszag. Személyes barátja a föld minden férge és százlábú bogara. A kígyó szeme világít éjjeli munkájához. Ha pedig patkány harapja meg a sarkát, le se törli a vért, tovább ás, a sebet betapasztja a porhanyó göröngy. Benne van ez a szövegben? Nincsen, de elképzeltünk, ott a színházi zsöllyénken, valahányszor láttuk Gabányit, mert alkotó művész volt, meglökte a képzeletünket s arra kényszeríttet, hogy lelkünkben folytassuk, tovább rajzoljuk, amit az író és ő pár vonással megkezdett.

Azt hallom, hogy élete utolsó szakában szellemeket idézett. Shakespeare és Moličre felelt neki a táncoló asztallal. Aki ismerte művészetét, az nem csodálkozott spiritiszta szenvedélyén. Hiszen annyi lélek lakozott benne mindig. Mindig - a színpadon is - szellemidéző volt.