Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 21. szám · / · Kertész István: Árminka hős

Kertész István: Árminka hős
I.

A dinnyeföldek nehéz álomban az augusztusi hőség rozsdás kabátjában feküdtek a lankásban. A zöld hajú szőlők között, mint a hanyatt terült kövér hátak dombosodtak lomhán. Béna csend a levegőben, beszédes mozdulatlanság, mint a sokvérű ember agóniája gutaütés után. Lassú, szivárgó vércsörgedezés már csak az élet, ami szuszog a dinnye földön aratás után, amikor mint csontszárító számum teng-leng a beteg mezők lehelete a kisváros zsákutcáiban. A piacon a száradt kövérfejű, dinnyék a halál szomorú szagát lehelték már az augusztusi szellőbe és a sápadt dinnye szeletekre részegedett darazsak a szomorúság muzsikáját zsongták a Svarc dinnyésék sátra körül.

- Rócsild éjjen dinnyeárulásból, én meg az ő kastélyába... És az égre nézett ráncos arcából kisunyító beteg szemeivel a sámliszékre gubbaszkodó öregasszony a hangos fohászkodás után. Ha a jó Istennek nem volt sok dolga ezen az unalmas nyári délutánon, hát meghallgatta a Svarc néni fogai közt elszisszenő fohászkodást. De az is lehet, hogy a jó Isten káromkodás számba vette. Mert az ura, aki a dinnyerakásra terülve pihentette sarkos hátát, félrebökte a kalapját sunyító szeméről, mérgesen rángó bajsza alól szálasan kiszólt:

- Már megint kezded a régi nótát, ugye Száli?

Persze, nyári hőségben sem álló szelep az öregasszony nyelve, azt az unalom is fűti.

- Nem akarlak átkozni, hogy az Isten bűnül ne vegye. - Duzzogott az öregasszony aszott tenyerét a szájára tartva. - De égjél meg, Dávid. Égtél volna meg amikor ezt a töménytelen dinnyét vetted.

Az öreg ember újra elvetette magát a dinnye rakáson. Összehúzta csontos hórihorgas magát. Nagyon nyelves természetű az asszony az igaz. Kevés nap múlott el még, fiatalságuk küszködő szerelmesség napjaitól az egymáshoz öregedés beletörődött változhatatlanságáig veszekedés nélkül. Volt az asszonynak igaza is néha. Szemére húzta hát az öreg a kalapját féloldalt fordult neki, hegyezte egy kicsit a fülét, hogy alkalmas pillanatban védekezni is tudjon az asszonya szavától, amely lassú esőnek indult, de útban volt a vihar felé.

- Mit csináljak, mit csináljak. - Sopánkodott sóhajtozott a vénasszony. - Mitcsi-nál-jak ennyi rengeteg dinnyével. Hogy égtél volna meg azzal a piszok paraszttal együtt.

Az öreg rándított egyet magán, nyilván a kemény dinnye fekvőhely törte már az öreg csontokat. Hamar készen volt az okvetéssel.

- Hallgass - morgott oda az asszonynak lassan. - Talán akarsz fizetni még a dinnyéjére egy becsületsértést?

De az asszonyt csak szúrta a szó.

- Te vén gazember. Te... Te.

- No még hogyha csak nekem mondod, hogy gazember az még enyhítő körülmény. - Morfondírozott az öreg a kalapja karikája alá. - De a parasztot ne bántsd. Én megvettem, ő eladta. Ki tehet róla? Ilyen az én szerencsém. Tavaly nem vettem dinnyét, eladhattam volna még az uborkát is dinnye helyébe. Most meg tessék. Itt a vagon dinnyém majd belehegedül szent Dávid.

Az asszony úgy nézett az összegubbadt öregen végig, mint a boldogsága, a nyugodalma megrontóján. Ez a pillantása az asszonyoknak az amikor azt mondják, hogy megtudnálak fojtani egy kanál vízbe.

- Hát tudtam én, hogy mord szezon lesz? - Beszélgetett félig magával félig a jó Istennel a sarokba szorított öreg. - Hát tudtam én hogy háború lesz? Hát mondd Szálikám álmodhattam én hogy háború lesz?

Ez sziklakemény érvelés volt. Ez ellen még asszonynak sem lehetett piszkálódása. Az augusztusi fojtó fülledtségbe a kéken ragyogó égből csapott le a villám, amibe megvonaglott a kis város. Háború... Háború... A szó, amit törődött ősz faluveteránok elkotyogtak a mindennapi deci pálinka mellé, amely olyan mosolyogtató kedves szó volt, most odadörrent az emberek nyaka közé.

- Ki a menydörgős ménykőnek kellene most a te dinnyéd? Mondta ki a végső szentenciát maga az öreg, beleburkolva a maga aggodalmas bánatát is a sóhajtó kérdésébe. De feljajdult benne még az utolsó reménység.

- Hej, ha mi Kőnigrécné ehettünk volna egy falás dinnyét. Nem mondok sokat, csak egy falatka dinnyét, amikor a nyelvem a számba dagadt a szomjúhozástól -, hát megnyertük volna a háborút. Én úgy éljek ennyi dinnyével megnyertük volna a háborút.

Száraz két karját ölelésre nyitotta az öreg, mintha magához ölelné a dinnye hegyecskét a mondása lendületén. Új verete lett a kopott szónak, új csengése a máskor mosolyogtató recsegésnek, Kőnigréc. Az öreg asszony idegesen mozgolódott átszaladt a hátán a nagy reménység melege. Hátha eladják a dinnyét. Hátha a katonák megveszik a dinnyét. A sok száradó szomorú dinnyét és nem vesz oda a pénz, a rengeteg, a rettenetes sok pénz. A száz forint talán nem vesz oda. A száz kerek pengő forint. Belezsibbasztotta a forróság unalmába a várakoztató nagy reménység a két öreget, csendes szavakat cseréltek, elszunnyadtak.

A flaszterozott piactéren patkós bakancsok üteme koppant. Magyar bakák haragos öntudata, a kocsmázó virtus aranyos duhajsága a türelmetlenül kopogó bakancsba szorítva. Az orrukat megcsiklandozta a napon possadó dinnyeillat.

- Eszel dinnyét, testvérkém?

- Eszek, testvérkém.

- Dinnyézzünk be utoljára. Hátha...

- Hátha? És a csendesedő bakancsdobolás nyomán a magyar nadrág vágásába pihentette a nagy öklét. Félelmes nyugodtsággal a megvetett állásában, biztató szomorúsággal vetette a másik felé. - Már megest neki vagy borulya halode héj. Aztán rosszul esett nekem. A másik felrikoltott:

- Van ám a mennydörgős ménykő, de nem én.

- No hát, azért mondom. Mert eszünk még mi muszka dinnyét.

- Tököt, testvér. Verje meg a ragya.

A sátor alatt a két öreg bizakodón kikecmergett az unalomból a katonaszóra. Közelebb jött a két tatárfejű, felhányta szemmel a dinnyedombot az egyik és közelebb lépdelt.

- Veszek egyet ennél az árva zsidónál.

- Tessék beljebb sétálni. - Hangzott a sátorból a bíztatást.

- Dinnyét vennék, ha olcsón adná édesanyám. És a bakancsa orrát odaszagoltatta egy nagy göröghöz a katona. Több becse is van egy édes görögnek egy szomorú muszka főnél.

Az öregasszony jó érzékkel megsejdítette a háború kellemesebbik melegét. Jönnek a katonák a dinnyére. Olyan édesen beszélt a katonához, mint egy falat kenyér.

- Görögöt? Vagy sárgát?

A katona egyet köpött.

- Kell a kutyának a sárga. Sápadt, olyan akar a muszka.

Az öregasszony, ahogy nyögve hajlott a dinnye után, felbámult sóhajtó kérdésével.

- Hát maga már látott muszkát?

Büszke merev lett a baka arca, szigorú, mint az aranyos magyar parasztoké szokott lenni a mundér igézetétől.

- Nem én. - Vetette keményen a szót. - De fogok. Az anya irgalmát.

Az öregasszony nagy sóhajtással emelt a hasára egy nehéz dinnyét. Ráncos arcán fáradtan mozgott könnytől fényes szomorú két szeme.

- Drága jóistenkém, hát maguk is elmennek a háborúba. Az én fiam is el fog menni. Árminkám is el fog menni.

- De el ám.

- Jaj, mi lesz velünk.

- Mi lenne?

- De ha maguk is elmennek kinek adjuk el a dinnyénk. Ez az én öregemberem olyan szamár volt, lássa-e, összeevett itt ennyi rengeteg dinnyét.

A baka rácsapott a dinnyére.

- Ne sírjon Mami, a keservit, mert azt nem szeretem. Tudja eszembe jut az édesanyám. Hanem ha olcsón adják a dinnyét majd kommentálom én a bakáknak. Feleszik a regruták amíg mi helyet csinálunk nekik oda a muszkaországba.

A vénasszony szomorkodó ráncos arca kisütött egy kis mosolygásra, mint a kendőbe bugyolált holdvilág.

- Hát isten neki alku nélkül fizessenek egy koronát, rácsapott kedvderítően a nagy dinnyére és kíváncsian belevigyorgott a baka sapkája alá.

- Sok. - Mormogott a baka. - Sok az, édesanyám.

- De jó. - Vágott vissza az öregasszony idegesen. - Olyan dinnyék ezek lelkem, hogyha nem sajnálnám, ennek legjobb helye volna a király asztalán.

A katona nevetősen fenyegető mozdulatot vágott.

- De mami, ha aztán olyan lesz mint a tök, hej?

A néni a nagykéshez nyúlt. Felnevetett, rezgett bele a fogatlan álla.

- Akkor majd megeszik a disznók. Elviszik a muszkakirálynak, dögöljön meg tőle.

És a nagykést máris beleropogtatta négyfelől a dinnye hasábba. A két katona kíváncsian leste, az öregasszony meg a lékelés taktusában, mondókásan, amit minden dinnyénél is szokta, dicsérte a dinnyéjét.

- Olyan ez akár a méz. Halja-e, hogy ropog, mintha csontból volna. A baka kedvetlenül bólogatott, talán már meg is bánta.

- Drága... Bizony elég drága.

A vénasszony sebtiben kiszakította a léket. A kés hegyén színtelen, sápadt, rongybelű lék ült, amilyen a dinnye, ha a sátorponyva alatt érik. A vén asszony azonban a bóbiskoló vén emberre kiáltott, félő, ravasz elragadtatással:

- Nézd Dávid, milyen remek.

Az öreg hümmögött. A baka szimatolón előbbre nyújtotta a fejét.

- Hagy kóstoljam.

Beleharapott az orra alá tartott lékbe. Végigszaladt a hátán az undorodás borsódzása, kiköpött és számonkérően odaszólt:

- Hiszen ez tök, édesanyám.

- Tö-ök? - Hőkölt vissza a vén asszony. - Ugyan, hogy mondhat már ilyet az én dinnyémre, maga rossz ember.

A lankadó szavakban, a hidegülő hangban már benneérzett a késhegyig induló erőszakosság, amihez a veszendő dinnye már csak alig számító csekélység, hanem az igazság, akié az igazság, forró vitatása lobban és lecsap, mint a villám zivatar előtt.

- Ez tök. Kóstolja meg.

- Miért volna tök? Hogy mondhat már ilyet.

- De mondhatom, mert mondom.

- Fizesse meg a koronát.

- Fizesse a záporeső.

- Maga akkor egy szemtelen ember.

A baka kihúzta magát.

- Nekem mondja ezt maga? Velem lármázik maga? Én a császár katonája vagyok azt a kutya teremtésit itt magának.

Az öreg ember még békítően közéjük állt. Megfogta volna simogatóan a katona vállát. De késő volt. A keserűség ideges mámora, a parasztindulat gőgje, a sértett legszentebb büszkesége, a káplárbüszkeség már neki durrantotta a katonát. Nekirontott a dinnyéknek.

- Itt van-e. Az istenit a fajtájának. Egye meg... Egye meg, ha jó, a teremtésit magának...

A nagy, kövér dinnyék ezerfelé loccsantanak a sátor elé. A két öreg a rémület mozdulatlanságában mint hadonászó kiáltozó sóbálványok szédültek. Az asszony őszfekete kóchajába karmolta a tíz ujját, visított, sikított és az öreg ember panaszos bömbölése kísérte mint a nagybőgő.

- Eredj csak Árminér... Jaj istenem. Mi lesz velünk...

Még a karjaival is segített, hogy nekilódítsa a nagycsizmájú brummogó öreget a szaladásnak. És a katonát a sikongó lárma még részegebbé mérgesítette. Vagdalta a dinnyét karja egész lendületével, mint a favágó.

- Egy korona... két korona... Száz korona... És ordítozott. Engem piszkol, a teremtésit magának. Mikor én katona vagyok...

A rémületből, a vagyonka veszendősége feletti fájdalomból, a lassan pergő kövér megszámolható könnyezésből, ami mind egy pár percben sűrűsödött össze, végre sikítva felkiáltott az öreg asszony:

- Árminkám... Édes fiam. Szaladj hamar... Jaj istenem. Gyere hamar... Nézd mit csinál velünk. Mit-csi-nál ve-lünk... Énekelt már végén mint nagy fájdalomban szokták az asszonyok.

A gácsi úti borbélyműhely függönye mögül futóléptekben iparkodott a két elszánt alak. Átmint, a nagy testű gyerek abból a fajtából, amelynek nagy fején, hatalmas tenyerén már a kamaszodásban is imponáló erő látszik, akikből lesznek a kisváros nagytestű polgárai, önkéntes tűzoltói, lomha nagy, másfél emberei. Az öreg hátramaradt, nem tudta csizmás lábait úgy nekilendíteni, mint a fia és szaladtak mint két komikus figura a Fligendében. Ármin szép borbély frizurája a homlokába esett, köpködve lélegzett, alig szuszogott, mire a sátorhoz ért.

- Mit csinál? - Ordított rekedten a felbámuló katonára, - Mit csinál itt azt a kutyaistenit magának.

A katona kiegyenesedett azzal a nekiszántsággal, mint kocsmai párbajban szokás, düh sápasztotta arccal, ökölbe támadó marokkal, nyugodt megállásban.

- Mi kell? A katona nyugodt kérdésében különös hangsúly vibrált. Ármin hanggal támadt.

- Mit csinált itt, azt a piszok paraszt teremtésit magának.

- Kerestem egy jó dinnyét, ami megér egy koronát.

- Most fizesse meg, amit csinált, mert...

- Azt már nem.

- Mert... mert...

A katona összefogta Ármin mellén a borbélykabátot. Az öregasszony belekapott, hogy leszakítsa a parasztöklöt a fiáról.

- Fizesse meg... fizesse meg... Ordította a gyerek, de karja se mozdult, csak nagy húsos arcán ült ki az elsápadás és homlokára az izzadtság, hangjában a tehetetlen düh békülékenysége remegett és hátratántorodott, mint a megdöltött agyagbábú.

- Fizesse meg a rossz nehézség. Mondta vállvonogató nyugalommal a katona. Belerúgott egy pocsék féldinnyébe és útnak indult igazgatva a bajonettjét, inkább már szokásból, mint különös jelentőségből.

- Gyere komám - szólt oda a másiknak - most már nem veszünk dinnyét. Nyugodt kopogó léptekkel zörögtek a piactéren és hogy a kíváncsi népsereg között az egyszerre lépés nem igen ment, a koma minduntalan lépést váltott úgy igazodott a dühös gyorsan trappogó káplárhoz. Lassan hangzott vissza nyugalmas röhögésük.

- E cifra volt... No ezt komám jó csináltad... Ez volt csak az igazi háború... Igaz... Hehehe...

A sátorból három sóbálvány meredt feléjük. Ármin szuszogva eszmélt fel. Megigazította izzadt homlokára csüngő fürtjeit. Felsóhajtott.

- Úgy izzadok édesanyám... Mikor ilyen paraszttal verekedni akarok úgy elszédülök, mintha a fejemre vert volna egy kalapács. Lassú szuszogással a pipázás nyugalmával bökte szomorú torokhangon a fiához az öreg.

- Hát te milyen katona voltál?

Az öregasszony ráncos tenyerébe reszelte az arcát, sírástól nedves orrát szipogatta. Fájdalmas nézése amely végigesett a sok pocsékká tett dinnyén, a fájdalom dühe újra nekirecsegtette a kiabálásnak és újra úgy zúgott a sátor, mint a legátkosabb veszekedés.

- Te gyáva... Te... Senkiházi... Koldussá tett, te meg elszédültél... Fúj. Szégyeld magad itt apád előtt, anyád előtt. Te gyáva kutya... Te gyáva...

Miközben a törött dinnyékből a még talán hasznavehetőket a sarokba hordta halomra egy percre sem állt meg a szája, csépelte, szapulta a fiát, aki lustán, kimerült izzadtan húzódott vissza a házak mellett a bolt felé, mint egy visszatakarodó kutya. Egész végig kísérte az anyja káromkodó kiabálása, mint a szívét hasogató átok:

- Te gyáva... Gyáva... Jaj, te gyáva... Ennyi dinnyével, amit az a gazember itt tönkre tett apád megnyerte volna a háborút...