Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 21. szám · / · Babits Mihály: Kártyavár

Babits Mihály: Kártyavár
Regény
16. § Amely elmondja, mi történt éjféltájt

Tíz óra és éjfél között iszonyú zápor szakadt a városra. Tizenegy óra tájt Ilona, Kerboltné, egy iszonyú zengéstől ijedve, izgatottan csapta fel a konyha ajtaját. Zsemlyéné aludt, az együgyűek szent súlyával aludt, melyben álommá lesz az égszakadás.

Felkeltse? Ó milyen egyedül volt! És az ég zengett, zengett. Ilona, ideges gyermek, reszketett egész ösztönéletével, mint az állatok szoktak a viharban. Nagy, meleg kendőt kerített vállára, bolondul futott át a kerten, a kerti ház felé. Zsupp, a zápor súlyosan, ólmosan, vert, vert le minden port, minden könnyűséget. A kerti ház ott várt a lombok között, nagy lövellő fénnyel. Ilona arca egy víz lett egyszerre. És egy villám, egy nagy, szép villám, recsegett szét az égen.

- Gyula! Gyula!

Benn, a főtéren, a városház körül, magányban ázott a városi fény. A törött ívlámpa fényes léke kékelt a vízrácson át. A nagy kávéház pincérei mind az ablak körül ődöngve fülelték a tócsázó vizek locsogását és a mennydörgés szaggatott robbanásait. Az emberek ilyenkor szinte megnémulnak - szinte nem merik kinyitni szájukat a természet nagyszerű korholása előtt. Még a zajos kávéházban is különös halkulás állt be, önkénytelen tompíja beszédét mindenki. Csak a koncertről átvonult társaság csevegett fesztelen, de olykor egy pillanatra ők is elhallgattak: "angyal repült át a szobán" - s ilyenkor mindenki lelkén átzúgott a nagy mennyei koncert egy akkordja.

Csak a járásbíró nem vett észre semmit -, mert a szép asszony vele kacérkodott. Megint cigarettára gyújtott - a szép Tőkéssyné - és duzzogott valamiért Madár Jánosra, és múlatott, és Partos bíróval kacérkodott. Igazán, vele kacérkodott! Az igazságminiszter barátnője!

A polgármester pezsgőt hozatott. A járásbíró fel volt hevülve a szokatlan italtól, nem tudta mi ez, nem tudta mi lesz, hogy lesz, úgy érezte mintha a vihar villanyossága őt is átjárta volna, élénk és boldog volt, és valahol mélyen, tudata mélyében, félt és borzongott is, hogy mi lesz még ebből? Isten tudja mi mindent elképzelt, de félelme és borzongása csak élesítette a boldogságát, idegesítette az élénkségét.

Odakinn pedig csapkodott a zápor. A villamosok egyre-másra csengettek, furcsa kék fényes pattantak, feccsentek, sziporkáztak szét a felső drótok alól, és sistergett minden. Egyszer csak az a hír terjedt el, hogy már tíz helyen becsapott a villamosba a menykő.

A járásbíró nyugtalan kezdett lenni, eszébe jutott, hogy neki haza kell menni még ma este pesti hoteljébe.

- Még van idő - nyugtatta meg a polgármester. - Éjfélig még járnak a villamosok, addig pedig ez eláll.

Partos meg hagyta magát nyugtatni, igen, ez olyan nyári zápor. Itt még mindig nyár van. A polgármester átült a másik asztalhoz, a Matild néniék társaságához, és Partos, bár egyre nézegette az óráját, mégsem tudott felkerekedni, mert a polgármestertől mégis csak illett elköszönni és viszont, odalépni hozzá, ahhoz az egész ismeretlen társasághoz... Különben itt, Tőkéssyéknél is nagyon nehéz volt megbontani a kompániát... és... és a szép Tőkéssyné ingerkedéseire mindig feleletkészen kellett lenni, és... és ez... fárasztó volt... Ideges kezdett lenni és szórakozott, és a cigarettás szép hölgy olyan ingerkedően nevetett mindig a szeme közé... És az eső odakinn úgy zúgott...

Nem, lehetetlen volt hamarább elmenni.

Végre az eső csillapulni kezdett és Madár János is visszajött az asztalukhoz, éjfél volt, gyönyörű idő a zápor után, az egész társaság fölkerekedett. A város mintha megmosdott volna, mennyivel tisztább ilyen esős este! Friss, friss, friss volt minden, és hangos a társaság.

- Kap-e még villamost? - kérdezte Adamec a járásbírótól.

- Én felajánlom a kocsimat -, szólt a polgármester előzékenyen.

De Partos sietett tiltakozni. Ó nem, hiszem még megy villamos, vagy legrosszabb esetben is, van fiakker Újvároson.

- Ó, fiakker, azt ne, az drága -, mosolygott Madár János. - Hanem itt megvárjuk, hogy jön-e villamos, és ha nem jön, akkor az én kocsimon...

- Igen, igen, megvárjuk, - nevetett Tőkéssyné - és a nagy társaság, fölverve az utca zaját, csoportosult a nedves aszfalton. Övék volt a város.

- Ó csak jönne a villamos! - gondolta Partos, mert restellt volna a polgármester kocsiján menni Budapestre. És jött a villamos, nagy éjjeli zajjal, üres fénnyel. Sietve ugrott fel reá. Sivító surranással robogott el a kocsi, iszonyú himbálva fordult, és Partos majd kiesett az ajtón, amint visszanézett a szép Tőkéssyné felé. Nótákat vert az üres kocsi csengője elől.

- Budapestig? Nem megyünk már be Budapestre, kérem. Csak a dunaparti remizig megyünk.

- Hát melyik megy be?

- Nem megy már egy se, kérem. Le tetszett késni -, nevetett a kalauz.

Partos ugrott volna le, de még nem volt begyakorolva a robogó villamosról leugrani, és a kocsi iszonyú soká száguldott vele, nem állt meg. Végre a Dunát látta csillámlani. Nagy lökéssel toppant meg a jármű ugrott ki a bíró, szaladt vissza a városházához, ott bizonyosan lesz egy bérkocsi. Volt is, a kocsis aludt a bakon, és dühösen morgott amint fölkeltette:

- Budapestig? Tizenkét korona.

Tyű, az Árgyélusát. A bíró vidéki, takarékossághoz szokott lelkét egészen felháborította a gondolat, hogy ennyit fizessen azért, amit húsz vasért is megtehetett volna. Eszébe jutott, hogy pezsgőt is fizetett (először életében, mert nem engedhette, hogy őt traktálják viszonzástalanul) - káromkodott egyet, amennyire káromkodni tudott... Ez lehetetlen, hogy a rendes taksa legyen, ez az ember zsarol - gondolta, és eszébe jutott, hogy a hajóállomásnál biztosan lesz kocsi, rohant vissza a Dunához. Az eső megint szemetelni kezdett és ő rohant kis kabátban esernyőtelen.

De nem volt kocsi a Dunaparton.

Muszáj pedig hazajutnia. Mit csinál ebbe a rettenetes városban, egyedül, éjszaka? Micsoda szállodák lehetnek itt. Vagy vannak-e egyáltalán?

Visszarohant a városházához, - de az előbbi kocsi már nem volt ott.

Az eső sűrűbben kezdett hullani. A kávéház üresen, üres ablakokkal villogott a térre, ez nem volt éjjeli helyiség, mindjárt bezárják, egy vén asszony söpört. Az utcákon senkit sem lehetett látni. Csak egy nagy torony jött a villamossínen, lassan, egy rejtelmes faváz, amelynek emeletein fekete emberek álltak és lobogó csóvák égtek. Mint egy mesebeli óriás, lobogó szemekkel.

(Folyt. köv.)