Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 21. szám

Schöpflin Aladár: Szívek tolmácsolása

Nagyon egyszerű pici könyvecske. Szép rózsaszín borítékja van, hogy aki kezébe veszi, mindjárt lássa, mi lehet benne. Jó nagy betűkkel van szedve, hogy az is könnyen el tudja olvasni, akinek az apró betűben megakad a szeme. Nem nagyvárosi cifra könyvesboltokban árulják, hanem kisvárosi apró papíroskereskedésben, amely iskolás gyerekek krajcáros irkáiból tengődik és még inkább a vásárok ponyváin, a kalendárium, az álmoskönyv és a legújabb dalfüzet mellett. De veszik nagyon, a hetvenes években jelenhetett meg először s azóta újra meg újra megjelenik s talán száz esztendő múlva is árulni fogják még. Aki írta, alighanem nevezetes író lett később vagy talán már akkor is az volt s a pénztelenség vitte rá, hogy megírja. Bizonyára nem hitte, hogy a maga nemében remekművet írt.

Tartalma hallatlanul kedves, csupa levél, olyan alkalmakra, amilyenek szegény, egyszerű emberek életében elő szoktak fordulni, köszöntő levelek családi ünnepekre, gratuláló és kondoleáló levelek örvendetes és szomorú alkalmakra, legfőképpen pedig szerelmes levelek. Ezekért íratott a könyvecske s ezekért is kelendő. Ismerkedő levél, látogatás bejelentő levél, találkát kérő levél, szenvedélyes szerelmi levél, óvatos szerelmi levél, féltékenykedő levél, szakító levél, házasságra kérő levél, elutasító levél, odaadó levél -, mindenféle levél mindenféle olyan alkalmakra, amilynek egyszerű tanulatlan emberek szerelmi életében fontos pillanatokat jelentenek. Ezek a levelek pedig már biztosan iskolajárt, úgynevezett művelt ember írta őket, pompásan eltalálják azoknak a hangját, akiknek szánva vannak, szinte látjuk mögöttük a becsületes iparoslegényt, amint félszegen, szögletesen mozog, ferdére szabott szalonkabátban, imádottja körül, nagyon illedelmes akar lenni, feszesen beszél, vigyáz minden mozdulatára és a jóravaló szobalányt, amint hasonló feszességgel felelget nekik, érzelmes hangon, válogatott szavakkal. Nagyon tisztességesek, a legény dehogy merne valami illetlen szót, csak egy közvetlen kifejezést is kimondani, a leány pedig nem győzi hangoztatni, hogy ő tisztességes leány, kinek a hírneve a legfőbb kincse. Minden úgy van benne, ahogy jóravaló mesterlegények és szobalányok elképzelik a szép, tiszta, érzelmes szerelmet. Azt mondják, az irodalom feladata az, hogy az embert életideáljai levegőjébe emelje. Ha ez igaz, akkor ez a kis könyvecske, ismételem, a maga nemében remekmű.

És megbecsülhetetlen áldása is a szegény egyszerű szíveknek. Az egyszerű ember érzése néma, egyáltalában nem, vagy csak dadogva tudja magát kifejezni. Őt nem tanították iskolákban évek hosszú során arra, hogy miképpen kell a szavakat felhasználni, úgy összerakni, hogy aztán a végén helyes értelemmel jöjjön ki belőle, amit gondol és érez. Neki nem adtak könyveket a kezébe, amelyekben kitűnő eszű és képzeletű emberek, a szavak mesterségének művészei, szép, tarka szavakban fejeznek ki mindent, ami lelkükben él s ezzel megoldják a nyelvüket azoknak is, akik könyveiket olvassák. Ő bennük feltámad az indulat, dagad, mind jobban feszíti mellüket de ha nem tud cselekvésben kirobbanni, önmagába fullad és összeomlik, a szavak biztosító szelepe híján. Ők némaságra vannak kárhoztatva, a beszédük csak életük hétköznapjait tudja visszaadni, csak azokat a dolgokat tudja kifejezni, amelyek a felületről valók, ünnepnapjaik dolgai, a lelkük mélységében fekvők, ha szavakban keresnek utat a többi emberekhez, csak fojtogatják a torkukat, legfeljebb dadogva tudnak kijönni, - kifejezésre való törekvésük csak olyan vergődés, mint mikor a néma nagy felindulásában beszélni szeretne, de csak artikulátlan hangok tudnak kitörni a torkából. A művelt ember is ezerszer érzi önmagába börtönözöttsége kínjait, azokat a gátakat, melyeket testi valója és a mindenki máshoz való idegenség emel lelke kiáradása elé, - mennyivel inkább rabja saját tehetetlenségének a műveletlen? Amint beszéde túl akarna terjedni a mindennapi dolgokon, mint a gazdasága vagy mestersége, családi és anyagi ügyei, a vele történt mindenféle dolgok s még néhány efféle - azonnal beleütközik a lehetetlenségbe, elveszti a szavát. Még önmagának sem tud beszámolni a saját mélyebb vagy finomabb benyomásairól, mert ehhez is kellene a szó, ami neki nincs. A szó nemcsak gondolatot fejez ki, hanem gondolatot is kelt, öntudatra hozza az alaktalan, kavargó masszát, ami nélküle a gondolat és az érzés. S a gondolat, ha nem tudtam legalább önmagamnak szavakban formulázni, elcsenevészedik, tudatom alá süllyed. Ezért apad ki az élet folyamán csaknem teljesen a műveletlen ember érzelmi világa, fiatal korában benne vannak minden érzésnek a csírái, a vérét, a fantáziáját pezsgésbe hozza fejlődő élet, - de a léleknek ez a mustja le van fojtva, nem bírja magát kiforrni, megecetesedik benne. A néma ember felsőleg üressé válik a benne elhalt érzés-csírák legfeljebb, ha fanyarkás, keseredettség, sokszor rosszindulatú cinizmus alakjában maradnak meg lelkében.

És ha élete ünnepnapjain mégis kell, hogy valamiképp kifejezze magát? Mankóra van szüksége. Ilyen mankó ez a Szívek tolmácsa. A szívnek, amely a maga lábán járni nem tud, odanyújtja magát, támaszkodjék rá, így talán el tud jutni céljához. Mikor aztán elérte, amit akart, eldobhatja a mankót, az egyenes, sima és sivár úton, a hétköznapok útján már elbotorkál a maga lábán.

De vajon nem kell-e ilyen mankó a műveleteknek is? Hányan vannak művelt emberek, akik igazán a maguk szavaival, a saját hangjukon tudják kitárni belsejüket mások elé? Nekik csak annyiban jobb, mert a műveltség, az iskola, az olvasmány, a színház adott az emlékezetüknek egy nagy mennyiségű kész frazeológiát, amelyet jól-rosszul alkalmazhatnak életünk mindenféle érzelmi komplikációira. Az egyetlen könyvecske, a Szívek tolmácsa helyét nálunk a könyvek nagy tömege, az egész irodalom foglalja el. A joghallgató Petőfi szavaival beszél szerelemről a pajtása húgának, az ügyvéd a francia drámák pózait és tirádáit ismétli feleségével való jeleneteiben s a legtöbb művelt ember levelezésében, amint túllép a mindennapi ügyek-bajok korlátian, kilátástalan irodalmi szagot érzünk, nem a maguk szavaival mondják el a leckét, hanem ahogy a könyvekből betanulták. A saját mondanivalójára saját szavakat találni, az már írói betegség. Csak ez bírja s ez sem mindig és sohasem teljesen, kiemelni az embert a saját maga börtönéből.

A harctérről jönnek a levelek, művelt tisztek és műveletlen bakák írják, szegények, hazagondoló szívükből vágyódva, meghatottan, bizakodva és szomorkodva. Akárhányat olvasott is valaki, valamennyin megláthatja, hogy az a tiszt, amint tovább akar menni élete mindennapi dolgain, hogy egészséges, nagy fáradalmakon vagy veszedelmeken ment át stb. - s megpróbál valamit mondani a saját lelkiállapotáról, vagy le akarja rajzolni a háborút, öntudatlanul azonnal irodalmat csinál, mondanivalói maguktól cikkek formájába sorakoznak, szavai úgy rakódnak össze, ahogy ő könyvekben olvasta és alig van olyan szava, amely nem valami kész frazeológiából van készen kivéve. Láthatni nem egyszer, hogy a harctéren levő katonák azoknak az újságíróknak a szemléleti képeivel és szavaival írnak a háborúról, akik soha nem láttak háborút, csak szerkesztőségi asztaluknál képzelődnek róla. Hányszor visszakapjuk harctéri levelekben azokat a szavakat, amelyekről mi bennfentesek tudjuk, hogy melyik újságíró társunk agyából pattantak ki! Az a különös, hogy akik írók, azok jobban tudnak szabadulni az irodalmi íztől harctéri leveleikben, - bennük jobban megvan a közvetlen kifejezés adománya. Olyanforma ez, mint mikor a szerelmes diák, bármilyen szerelmes, ha verset kezd írni, más költők szavait és rímeit ismétli, - tulajdonképpen más valaki szerelmét írja meg. Micsoda némasága az emberi szívnek, hogy még olyan élmény sem tudja igazán - Krőzus fiaként - megszólaltatni, mint a háború! És mégis, mi drága, kedves annak, aki kapta, örökre becses minden ilyen levél, minden bizonyítéka az emberi némaságnak! Hiszen ez a némaság tette, hogy a szívek megtanulták némán is érteni egymást, átlátni a mesterkélt szavakon és sorokon, a közvetlen, vérző szívig.

A kis fiam arcán láttam, mikor beszélni tanult, a vonagló kínlódást, ha valamit mondani akart, amihez még nem tudta a hozzávaló szavakat. Ez a kép jut eszembe, mikor az egyszerű paraszt katonák leveleit olvasom. Valamennyinek egy és ugyanaz a sablonja, a katona elmondja, hogy jó egészségben van, tiszteli ezt meg ezt meg azt, tudakozódik erről-arról, érdeklődik a gazdaság iránt, utasításokat is ad a borjú vagy a bor eladására, az egész a paraszt-levél ősi illemszabályai szerint van írva, akárcsak ha elutazott volna két hétre s úgy írna haza. Mit érez, miken ment át, hogyan vágyódik haza - arról alig szól egy szót is. Hogyha szól, dadogó gyermeki gügyögés, artikulátlan szavak, meghatók és megragadók a maguk esetlenségében, mutatják, mennyire igyekezett írójuk kifejezni magát és mennyire nem bírta. Az a kultúra amelyet nagyrészt az ő verejtékéből csinálnak s most az ő vérével védenek, nem tudta neki megadni az eszközöket, hogy a szívét feltárja azok előtt, akiket szeret s akik után vágyódik. Rettenetes sokkal adós neki ez a kultúra. Nem törleszthetne legalább valamicskét valami olyan Szívek tolmácsa-féle könyvvel, amit a borjújában vihetne magával? Bármi torz módon oldaná is ez meg a dolgot, de legalább ő megkönnyebbülne, a szegény kínlódó, vérző, küzdő és halni induló magyar paraszt katona. A siketnémákat megtanítják beszélni, szemmel hallani, csak a szívek némaságának enyhítésére ne volna mód? Milyen megváltás az embernek, ha a szomorúság órájában talál egy szót, amely enyhíti, amelyben elgyönyörködik, amellyel eljátszik! Aki maga nem bírja megtalálni ezt a szót, nem lehetne valahogy a szájába adni neki? Az ő számára nincsen irodalom - mely csonkasága az írói művészetnek, hogy még mindig nem találta meg a hangot, amelyen igazán szólhatna az egyszerű nép szívéhez s arisztokratikus, de jogosulatlan gőggel csak a műveltek irodalma akar lenni - őt nem tanította meg senki az érzését kifejezni az iránt, akit szeret. Mikor őt elvitték katonának, még az a lehetősége sem maradt, hogy szívvel érintkezzék azokkal, akik, az övéi, otthon maradtak. Csak gondolni tud öreg szüleire, feleségére, kis csibéire, - ezt a rájuk-gondoltást elmondani nem tudja. A hosszú háborúban nem csenevészedik-e el az ő hazavágyó érzése, kifejezetlenül s nem idegenednek-e el tőle az otthonmaradottak, ha nem tudja közölni velük, amit irántuk érez, ha olyan hosszú időre teljesen megszakad köztük a szívek érintkezése? Mindig elszomorodom, ha paraszt katona levelét olvasom.