Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 20. szám · / · Figyelő

Felvinczi Takács Zoltán: Az Esterházy képtár története
Meller Simon könyve

Szép és hálás feladatot oldott meg Meller Simon, mikor az Esterházy levéltárak aktáinak adataiból összeállította annak a főúri képtárnak történetét, mely idővel, állami tulajdonba jutva, legnagyobb művészeti gyűjteményünkké fejlődött. Az Esterházy majorátus galériáiból lett ugyanis az Országos Képtár és ebből az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum. Esterházy Miklós herceg szelleme sokáig uralkodott a világhírű kollekció fölött még Pyrker és Ipolyi nagyszerű ajándékainak hozzájárulása után is. "Királyi gyűjtemény helyét pótolja történetünkben az Esterházy képtár" s nemzetünk tulajdonába jutott anyagának jelentősége egyre nagyobbnak tűnik fel. Az idők változása és a gyors lépésekkel haladó művészettudomány kritikája nem ártott neki.

Meller Simonnak művészeti múzeumunk kiadásában megjelent könyve egy darab művelődéstörténet. Megismerjük belőle nemcsak a gyorsan fejlődő képtár szervezését és hányódásait, hanem már a család első nagyjainak, gróf Esterházy Miklós nádornak (1582-1645) és fiának Pál hercegnek (1635-1713) gyűjtői tevékenységét is. A könyv első része, a rövid fejezetekre oszló bevezetés, Pál Antal (1711-1762) és "Fényes" Miklós (1714-1790) korához közeledve fokozatosan színesebb és elevenebb képet nyújt. Az író lelkesedése átragad az olvasóra is, mikor az Eszterházy kastély bemutatása kerül sorra. A könyv egyik legtanulságosabb része az a rövid jellemzés, melyet itt a rokokó-galériák kifejlesztéséről és elrendezéséről kapunk.

Legközelebbről természetesen azok a fejezetek érdekelnek minket, melyek "Fényes" Miklósnak, a nagy zenebarátnak, Haydn sokat emlegetett pártfogójának unokájáról Miklósról (1765-1833) szólnak. Ő volt a képtár voltaképpeni szervezője. Az ő alkotása volt minden lényegesebb részében az a gyűjtemény, melyet Pál herceg 1865-ben Pesten helyeztetett el, illetőleg ennek fia Miklós 1870-ben a magyar nemzetnek rendkívül kedvező feltételek mellett eladott s részben ajándékozott.

A nagy mecénás mellett igen fontos szerepet töltött be a kitűnő képtárigazgató, Fischer József. A hű munkatárs ura teljes bizalmát élvezte. Feltétlen odaadással és önzetlenséggel dolgozó jobb keze volt a hercegnek. Szerzőnk fenntartás nélküli dicsérettel emlékszik meg érdemeiről.

A könyv első része általában kellemes olvasmány. Hogy semmi cikornya vagy felesleges aláhúzás sem terheli, az Meller Simonnál, a par excellenc higgadt embernél, nem feltűnő. Bizonyos korlátok szigorú tiszteletbenntartása a könyv rendeltetéséből is folyt.

A szerző javára írhattuk volna azonban, ha kihasználta volna az alkalmat arra, hogy az Esterházy hercegek gyűjtői tevékenységét művészettörténeti szempontból behatóbban jellemezze. Nem tartom indokoltnak azt, hogy ilyen feladatok megoldásánál a szubjektivitás látszatát mindenáron kerüljük.

Igaz ugyan, hogy a könyv elsősorban adatgyűjtemény akart lenni s mint ilyen a legjobbak, a legmegbízhatóbbak közé tartozik. Szerzőjét teljes elismerés illeti a gazdag anyag felkutatásáért és azért, hogy az okiratok adatai és az Esterházy gyűjtemények megfelelő darabjai közt megállapította az összefüggést, ami különös utánjárást, óvatosságot és lelkiismeretességet igényelt. Kétségtelen, hogy a mű második részében összeállított 750 aktakivonat, az 1820-ban felvett nagy leltár és a többi jegyzék kitűnő szolgálatot fog tenni a jövőben úgy a gyűjtemények történetének részletesebb feldolgozásánál mint egyes fontos művészettörténeti kérdések tisztázásánál. A szakember mindent megtalál a könyvben, ami őt az átkutatott irattárak anyagából érdekli.

Munkájának könnyítésére szolgált volna azonban, ha szerző a könyv bevezetésében feldolgozott adatokat utalásokkal kapcsolatba hozta volna a második részben közölt okiratokkal. A könyv két része ilyenformán szervesebb összefüggésbe jutott volna egymással.

Még kellemesebb szolgálatot tett volna a kutatónak s azoknak is, kiket csak általános művészettörténeti érdeklődés fűz a képtárhoz, ha szembeállította volna a régi Esterházy leltár adataival mindazokat az eredményeket, melyeket az újabb stílusbírálati tanulmányoknak köszönhetünk. A képek jó része nem tulajdonítható már azoknak a művészeknek, kiknek neve alatt annak idején forgalomba került. A változások, illetőleg az a körülmény, hogy a tudomány mai színvonalának megfelelő megállapítások nem ártottak a gyűjtemény tekintélyének, figyelemreméltó jelenség. Az Esterházyak gyűjtői tevékenységét, valamint a múlt és jelen művészeti felfogása, ízlése és kritikája közti különbséget ennek demonstratív kimutatása által lehetett volna a maga igaz mivoltában feltüntetni.

Tartozunk ezenkívül fiatal művészettörténeti tudományunknak is azzal, hogy eredményeit minden kínálkozó alkalommal figyelembe vegyük, az eredményes műveléséhez szükséges folytonosság megteremtéséről gondoskodjunk.

Meller könyve tipográfiai szempontból mintaszerűnek mondható. A képtár történetét illusztráló metszetek és festmények fénynyomatú sokszorosítása kitűnően sikerült. Egyelőre bele kell nyugodnunk, hogy bécsi műintézetet illeti ezért az elismerés.