Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 19. szám

Lendvai István: Történet a néma királyfiról

Gyertyafénynél kerti csöndben árva nyári éjszakán a szép királyfi
iddogált az ősz baráttal -, így szerettek álmodozva iddogálni -
aranyméhek bogárzottak fönn a kéken és beszélt a szép királyfi:

- Szentatyám, ha gyóntatószék barna fája, ösztövérre csókolt rácsa
állna köztünk, lélekajtó, min sötétség tántorog be fényt hörögve,
néked én a mély pokolnak mély sírását mondanám most tűzbemártott
jajszavakkal. Mint az átok szólnék be lélekajtón, hűs vigyázón,
mint sötétség, fényt se várva, mert halottnak nincsen áldás. Üdvös Íge
nincs nekem, ki rég halottra kulcsolódott kézzel fekszem és halottan
elcsodálom, hogyha szólok, fölfigyelve, hogy ki szól itt cinteremben?
Régi bűn ez, régi jaj, mit sírva gyónok rossz magamnak és hiába
oldanám, mert nincsen erre más kenet, nincsen doktor erre más magamnál.
Szélütötte béna kézzel ó, hogy oldjam béna szívvel?

Rég, mikor még én is éltem, néma voltam, és a néma királyfinak hívtak engem.

Isten volt az én barátom. Ó most bátran szólhatok már messzetüntről,
(ázott reggel így beszél a józanul a részeg éjről) akkor ő még
hurcolt engem, ékes skarlátköntösénél csüggeszkedő kisfiúcskát
hurcolt engem jobb kezén, a lüktetőn, és gyermekingben - kisfiúcskát -
vitt a sáros föld fölött, hol gyémánttollú felhődarvak szálldogálnak,
angyalkéz sok sárga lámpát gyújt örökkön ünnepül, mert ottan ünnep
minden perc és percük nincs az angyaloknak. Arra hurcolt gyermekingben,
és fülembe víg violák vigadoztak, tiszta húrok, zengő sípok,
mondhatatlan mély zenék.

Én néma voltam, és a néma királyfinak
híttak engem.

Jó apám, a kékszemű, és bús anyám csak sírtak értem, belülvaló
nagy sírással hervadoztak énmiattam, mert a testünk volt rokon csak,
és ki tudta volna tévedt földi ember, hogy mi ég a gyönge mellben,
- égi csillag szívbe rejtve - és e csillag fényesőjén, hogy virult a földi álom,
frissült minden bokra, frissült minden játszó kis patakja égi fényben,
és ha Isten vitt kezén, a lüktetőn, mi minden csókolt homlokon?

Nékem verte muzsikáját - bádogtorkon trombitált -, a nyár esője,
beteg utcák bús, beszédes bánatukkal mind szívembe nézegettek,
ablakokban énekeltek lányfejek vagy messze néző asszonyarcok.

Tornyok égtek hajnalban, ha kék galambok fölsuhantak könnyű bájjal,
és a reggel vékony selyemrokolyája kert füvén ha szertezizzent,
ült-e rajta álmodozva.

Ényim volt a Dél csudája erdőszélen,
hol a zöldre duzzadt réten barna csorda kolompolt a haragszóba,
görcs kútágas óriási ujja végén sas próbált a napba érni
tátott szárnnyal.

Szentatyám, ki tudta volna földi ember, tévedt ember,
hogy beszéltek nekem fájó délutánok (ódon íves nagykapúkban
kintornázva múlatoztak), hogy beszéltek, hogy zaklattak égbesíró
gyászkorálok téli fehér utcasoron messzehúzó gyászmenetben,
merre bíbor és aranyló püspökök közt fehérkesztyűs néma érsek
ment a sáros alkonyatba és a fáklyák vérző füsttel meglobogva
szóltak rá az ablakokra.

Ó atyám, hogy hull a szó, mint véres tollak
földreomló holt madárról, és ki mondja el tenéked, ó ki mondja
mind:

a templom látomását, hogyha Szanktusz csengett három, ájulatban
térdelőre, énekmondó kispapok ha pörbe szálltak s Végítélet
jajgatott a rémült csöndbe,

és ki mondja el neked a Könyv csudáit,
bősz kalandok titkos mézét, rejtve kóstolt káromlást, a Sátán első
szerenádját alvó lélek erkélyénél, és vezeklő mardosások
forró kéjét, és ki mondja régi szobrok, görög arcok mély beszédét
holt időkről?

Mind enyém volt, szentatyám. És gyakran néma esküvéssel
esküdöztem gyermekésszel, hogy soha a Szó nem ejt meg. Esküdöztem:

tűröm én e szent hibát, e boldog átkot. Csordulásig telt edény, én
hű leszek. Ó soha számon el nem csurran italának drága csöppje.
Nagy zenék ha futnak hozzám, fösvényül én fogvatartom, ó királyom,
véled hordom rejtekezve, hozzádbújva örökzengő hegedűnek,
mert zenévé áldasz mindent, ó, zene a szívek szíve, ő a törvény,
és pokol, ki édes titkát összerontja, kárbavéti, elvetéli.

Gyertyafénynél kerti csöndben halványodva így beszélt a szép királyfi:

- Gyermekarcom egyszer gyilkos tűzre gerjedt. Vérbelobbant. Április volt.
Alkonyatkor kármin fölleg vágtatott. Kivérzett, habzó vad paripa,
sarkantyúzta Április, a vert aranyba öltöződött ifjú délceg.
Féldidergő, félig lelket olvasztóan langyos volt az alkony. Engem
ütköző friss fű szagával kábított, míg oktatómmal mendegéltem
esti sétán Kálvária kopott régi képeinél, hol a Krisztus
sok sebét a suta zápor rozsdaszínre egybemosta zorg zsidókkal,
és a tornyok messze égtek, most az este orgiáján.

Szél csavargott,
félrebillent süvegével dologtalan rossz csavargó, fütyörészve.

Útcavégen úri háznál fekete lány állt meg éppen a kapuban,
balkeze a kopogtatón tétovázott, jobbkeze a kékszoknyáját
húzta följebb, sár ne érje.

Fínom lába, kis cipője kackiásan
állt előmbe, nincs tovább, te szép királyfi, itt a vége, vérsorompó,
nincs tovább a nagy világ!

Két szemem csak rávetődött, vége, vége,
kárminfölleg vágtatóban, szél csavargott, kábított a langyos fűszag,
szél csavargott, és a vérem égve égett, jaj, mi ez, mi lelt, te Isten?
jaj ha magam odadobnám

fínom lábon vért harapni, vért harapni,
megharapni, vért...

Fütyült a vad csavargó, tűnt a lány, de vége, vége:
láz kopogott csontjaimban, vacogott a fogaimban, vérsorompó,
nincs tovább a nagy világ,

Ó szentatyám, te két szemedből szánalom néz,
két galamb a vergődőre - jött az éj, még mindig égtem, hajnal űjja
nem hüsített.

"Szólnom kell a rontó széppel, szívverővel, vérűzővel,
garmadába dobni neki ékes szókat, vérből pattant rózsabokrot
szórni rája. Szólni, szólni!" Láz kopogott csontjaimban, fogaimban,
hosszú éjiek lobban égtek, "Szólni, szólni! És ha vége, és ha átok,
és ha összedől a templom, és ha elhagy az a kéz, a lüktetően
drága kéz."

És az Isten elhagyott és szólni tudtam.
Szentatyám, te két szemedből szánalom néz, elbukottra mintha nézne
két galamb.

De édes volt a fölsikoltó részeg érzés, ifjú érzés,
szónak első fölcsapódó üdvössége, mintha délben zúg a tenger
duzzadt mellű asszonyoknak. Tört a szó, e fölszökő vér meghasított
szív húsából, tört, szökött, és hullott, hullott rá a lányra, perzselően,
szónak első fölcsapódó tengerárja, hogy sodorta, vitte néki,
alabástrom lába elé hogy sodorta neki rejtett szép világom,
mind elébe, mind elébe!

Lány csak játszott, összetörte, elnevette,
ölbekapta, megfutott a kincseimmel.

Kósza fürtje szívenvágott,
sírni kezdtem, sírva mondtam azt, mi fáj, és rabja lettem szép szavamnak,
elhagyott a drága kéz, a lüktető, de káromolva megcsókoltam
jobbomat, csak verd a hárfát tébolyodva, részegíts te részeg isten,
ó be zeng a szó, be gyújt az ének!

Hittem és kevélyen énekeltem.

Hittem, és egy rémült, fulladt éjszakában ráriadtam holt magamra,
csönd ütött meg, lélek csöndje, és az álmok támolyogva rámtolongtak,
szó-közökbe, szók komor sikátorába bukdácsoltak, kőben arcuk
szétzúzódott, és halálos boldog titkuk vére búsan elszivárgott,
akkor ott a rémült, fulladt éjszakában ráriadtam holt magamra,
szók szerelme megfogyasztott, elfogyasztott, csonkig égett vézna gyertyát,
büszke láng bolondul járta életoltó esti táncát, messze sírtak
tiszta húrok, messze sírtak és szívemre szörnyű gyónás ökle döbbent,
szólni kellett hát, te árva? szólni, szórni, tékozolni, pőre koldus,
nagy zenédet ölni szóba?

Ó te árva, miért szakadt meg némaságod
hős királyi hermelinje? ó te árva, merre tűnt a dombtetőkön
orgonáló boldog ünnep?

Szók maradtak, lásd, halotti őszi lárvák,
szók, miket a szél sodorgat, hervadt héjak, préselt régi lázak, látod,
itt a bőjt, mert szók szerelme, vért elorzó rút szerelme jaj megölt.

Állni fogsz az őszi parton, szívszakadva nézni messze zöld homályba,
víg kalózok ott viszik te drága, zengő hegedűdet, sárga holdba
fölnyújtózó rőt koporsót. Állni fogsz, de már örökre vége, vége...

Így zokogtam rémült, fulladt éjszakában, mondhatatlan mély zenéknek
bús kivertje, fáradt isten. Oltsatok el minden lángot, íme többé
nincs teremtés, csillag hunyjon el - zokogtam, fáradt isten - és mit ér,
a durva földön őrült vággyal homlokomat görgetem, és sírva sírom:

ó, ha tudnánk megszületni újra, újra, pillanatról pillanatra,
újra jönni messzeségből, új reménnyel, új csalással, új csodáknak
illatával, ó ha tudnánk révületben hallgatózni, mit se szólni,
méla síri márványtükrök, mik virágok, felhők színét fátyolozzák
déli csöndben, ó ha lélek el nem futna szó elől, mint napsütés fut
vízbarázdán, ó ha tudnánk szót gyűlölni, szót tagadni, alkudatlan
néma gőggel...

Szent atyám, ha néha szó még fénybevillan éji kínok
máglyafényén, nagy bűnömre tűz kegyetlen, s nincs oldás, üdvös ige
nincs nekem, ki rég halottra kulcsolódott kézzel alszom, és halottan
elcsodálom, hogyha szólok, fölfigyelve, hogy ki szól itt cinteremben?

Gyertyalángnál kerti csöndben árva nyári éjszakán a szép királyfi
iddogált az ősz baráttal - így szerettek álmodozva iddogálni -
sóhajtott az ősz barát és messzenézve hallgatott a szép királyfi.