Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 16. szám · / · Figyelő

Franyó Zoltán: Haditudósítások

A világháború hirtelen kerekedett tornádója végzetes próba elé állította ennek a háborúra fel nem készült generációnak íróit, a befogadóképesség és a távoltartani tudás, a részvét és az elfogulatlanság, a komolyság és az egyszerűség etikai és esztétikai próbája elé. Azzal a gondolattal, hogy minden újságcikk, riport, napló, esszé, novella és krónikáskönyv, mely akár a részletek megjelenítésével, akár az összefüggések vizsgálatával a körülöttünk tomboló világháborút akarja megmutatni, az igazságnak a cenzúra drótakadályai közt fennakadt és a furfangos maszkírozású érdekek farkasvermeiben elhullott mínuszával indul, már régen meg kellett barátkoznunk. Azt hisszük azonban, hogy nem pusztán a bőven felpanaszlott technikai körülmények mostohaságának rovására kell írnunk, ha e próbatétel szemléje nem lehet mindenekfölött elismerés.

A fiatal magyar újságírás, mely szinte személyenként is azonos a fiatal magyar irodalommal, ha le akarta vonni idegpályáin egyetlen érzés-nüánsszal elő-nem-készített sorshelyzete természetes konzekvenciáit, már származása, tradíciói, iskolázottsága - szóval, egész diszpozíciója miatt is szükségszerűen tragikus összeütközésbe kellett hogy kerüljön azzal az ideológiával, mely már a világháború nagy átalakító - részben termékenyítő, nagyobb részben inkább romboló hatása - alatt született. Ennek a kornak íróit fejlődésük különböző szakában érte az elhivatás erre a feladatra, mely azonban - különösen nehézségeiben - oly határozott karakterű volt, hogy közös magvukra vetkőztette őket. De vajon mi volt bennük eredetileg közös? Keresztülsiettek a naturalizmuson és elvágyakoztak vagy tétován már útban is voltak valami naturalizmuson-túli hitvallás felé. Előttünk fekvő megoldási kísérleteik nyilvánvalóvá tették, hogy nem elég öntudatosan tanultak a naturalista iskolában, megmutatták, hogy a szubjektivizmus - a líra - mit ők és fölületességgel fölületessé nevelt közönségük olyan pazarul engedélyeztek egymásnak, nem nagyon mélyre eresztette gyökereit. Egy dimenzióiban megmérhetetlen, társadalmi jelentőségében felbecsülhetetlen, véres és keserves valóság vonaglott előttük és az ő feleletük a kollektív felelősség tudatában is csak valami fegyelmezetlen enthutiazmus volt a még álomban se látott gigászi elrongyolódás láttán. A valóságot elengedték maguknak, ám a revízió józanabb napjaiban olvasóik bizonyára számon fogják kérni tőlük ekviválentét mindannak a vér és keserves valóságnak, ami homályos borzalomként szívről-szívre szállva most már drága tulajdona lett mindenkinek, akit reális kapcsolat fűz a lövészárkok nyomorúságos vakondokéletéhez.

Az írók - a hírlapírás kapitalista üzemének ki nem szolgáltatott irodalmi írók - alig szegődtek a lesújtó valóság felfedezőinek és hírnökeinek, talán, mert - különös helyzetüknél fogva - későbben ért el komplikált beállítottságú lelkükhöz s így az a csodálatos dolog történt, hogy kortársaink az írók segítsége nélkül, tapasztalat, hír vagy üzenet révén jutottak a háborúnak az individuumra tartozó alaptényeit (és alapérzéseit) tárgyazó köztudathoz, mely - természetesen - csak hamar átterjedt az írókra is, akiknek szerencsésebbjei ezt megformulázták, ügyesebbjei pedig csak arabeszkekkel látták el.

Azokhoz az újságírókhoz tehát, akiknek a háború első feléből származó haditudósításai kötetekbe gyűjtve előttünk fekszenek, önmagunkkal szemben való igazságtalanság nélkül csak úgy lehetünk igazságosak, ha az imént hangsúlyozott feltételek fenntartása mellett, csak relatív értékeléssel ajánljuk őket olvasásra. Magától értetődő, hogy a hadi-sajtószállásra beosztott tudósítók riportjai speciális karakterükkel, kényszerű létrejöttük és már megszokott korlátozottságuk speciális körülményeinél fogva élesen különválnak a fronton elszenvedett élmények gyűjteményeitől. De míg az egyik csoport írásaiban fájdalommal nélkülözzük a közvetlen szenzációk forró drámaiságát, az ezer halállal körülcikázott szituációk lelket-felőrlő rémületét és reménytelenségét, szóval, a lélek kétségbeesett szűkölését a legnagyobb pillanatok krízisében, addig az aktív résztvevők a háborúnak csak a puskaréseken át elleshető apró detaill-ait vagy a fedezékek szűk árkaiban meghunyászkodott anekdotáit adják feljegyzéseikben, a nagy összefüggések, a határtalan dimenziók éreztetése nélkül.

Ha egyáltalában szabad rangsort felállítanunk, a Lázár Miklós szentszándékú, nemes és humánus könyvét (Fronton) kell első helyen felemlítenünk. Talán az ő lelkében forrott legmagasabb fokra a szenvedésekkel szolidáris fájdalom láza, az ő érzékeny szívén keresztül tört legteljesebb skálával szivárvány színére e páratlan erupció fehér-izzása, az ő el-el csukló hangján keresztül szorongott legőszintébben halálraszánt embertársainknak ágyúdörgések, hurrák és diadalujjongások között elfulladt nyomorúsága. Szavainak, mondatainak, fordulatainak ezüstjéből, melybe a magyar irodalom közelmúlt stílus-forradalmának minden készenkapott aranyát beolvasztotta, rutinos, úri, elegáns könnyűséggel mintázza meg a novewiattvi csatatér vértől átázott sebesültjeit, a limanovai huszárt, aki haptákban halt meg két ellenfele között, a szomorú mosolyú Marya Politiuszkát és azt a sok-sok névtelen csukaszürkét, akit - ha életük misztériumát nem is érti - áhitattal vall édestestvérének. Sebtiben írott és a napilap párórás életével gyors mulandóságra kárhoztatott cikkei a legfejlettebb magyar újságriportok, melyeknek efemer betűi alatt azonban egy elfojtott költő viaskodik a megfoghatatlannal és az örökkévalósággal.

Mellette a Herczeg Géza könyve (Sarajevotól Lodzig) olyan, mint egy lélegzetet állító ekvilibrisztikai mutatvány. Az a lihegő gyorsaság, mellyel a riporter - par excellence nagyszerű riporter - autójával, szemével, szívével végigszáguld a harctereken, Przemystől Lodzig és a Szávától a Kolubáráig, ahogy még szándékaiból is teljesen kizárja a novellisztikus elemeket és csupán az újságok, különösségek, attrakciók egymásra halmozását forszírozza, ez a - még fizikai teljesítménynek is - tiszteletreméltó jelenség. Egy pillanatra a legpompásabb amerikai újságírás analógiáját csillogtatja meg a közömbös újság-tömegek fölött.

Landauer Bélának nincs ilyen élesen kirajzolódott egyéni profilja. Nyugtalan és kereső ember, könyve (A nagy esztendő) - éppen törekvéseinek sokfélesége miatt - egyenetlen és zavaros. Minden fejezetében kirívóan megérzik, hogy új és új elszántsággal ösztökéli magát objektivitásra, de közben sohasem tud ellenállni, hogy a művészi stilizálás vagy a lírai elérzékenyülés gyakori álmaival el ne téríttesse magát a külső dísztelenségében is nemesebb feladattól. Pilisi Lajos, ki a téli hónapokban mint önkéntes riporter barangolt a hóba ágyazott csapatok hadtápközletében, néhány megbecsülhetetlen értékű dokumentummal szaporítja a háború adatgyűjteményét, kár, hogy fanatikus igazságszeretetének etikai értékét keresett jelzőkkel, érzelgős fordulatokkal és modoros interpunkciókkal felcicomázott előadásmódja igen jelentékeny mértékben devalválja. Fehéri Armand a nyugati frontról, egy nekünk távoli és idegen harctér egészen különleges harcmodoráról küldött többé-kevésbé érdekfeszítő egzotikumokat, emberi, zsurnalisztikai és művészi értékeknek a kortársi lélek számára köteles adója nélkül. Dénes Sándor cikkei szimpla, középszerű, riportok, annyira szimplák és középszerűek, hogy még fogyatékosságait se lehet felsorakoztatni. Aligha érdemelték meg írójuk akkora becsülését, mellyel őket a huszonnégy óráig élő újságpapírosról a nem sokkal maradandóbb könyvbe mentette át. Dr. Vasadi-Balogh György és dr. Nyáry Andor - akik mint tisztek harcoltak a fronton - könyveikben szokványos bakaadomákat tálalnak föl dilettáns megírásban, előbbi az olvasottságnak gyakori citátumokban kitarkálló fitogtatásával, utóbbi szentimentális ellágyulással.

Úgy látszik, hogy ahol íróink tények és hangulatok közt kell, hogy válasszanak, az esetek többségében szinte mechanikusan az utóbbit választják. Fehér holló az igazi elbeszélő, aki ne akarjon egyebet, mint elmondani annak rendje szerint azt, amit látott, s e minden uniformitása, siváran mechanikus sokszorozottsága mellett is hatványozottan kleisti történésnek nem akadt Kleistja. Nem akadt még, aki a vaskövetkezetességű végzetet acélkemény formában vágyott volna megfogni, aminek ama fölülmúlhatatlan, örök és klasszikus módja, a tények ünnepi arzenáljából kizárni, oda be sem bocsátani semmit, amik a tényen innen vagy túl van, ami az emberi történés fenségesen szigorú zemnéjét megzavarhatná vagy enyhíthetné.

Az írók rendkívüli helyzetükben haboztak eleinte (s minél lelkiismeretesebbek voltak, annál tépelődőbben), sietve védszentjeikhez folyamodtak, nem is egytől, hanem valamennyitől várták a segítséget és végül Maupassant, Zola, Tolstoj és Jókai közül Luigi Barzini bizonyult a leghatásosabbnak, az a Barzini, akinél az orosz Nemirovics-Dancsenko és a szintén orosz Valezij Brjusszov mellett legalább egy tucat német haditudósító különbnek bizonyult és akinél a tény szintén nem egyéb, mint alkalom a hangulatra s a hangulat a cifrálkodásra.

Valóban a katasztrófa klasszikusa egyebek között magyar földön sem jelentkezett, úgy látszik, él azzal a szabadsággal, amit - miután Borodino után negyven évvel láttuk megjelenni Tolstojt - eleve megadtunk neki. Ám - noha hisszük, hogy az irodalom gyomra azt a sok és nehéz táplálékot, amit a háború ad neki, majdan meg bírja emészteni s eljön még e mai pokolnak Dantéja - mégis alázatosan valljuk, hogy e világháború más, az irodalom beavatkozása nélkül is örök időkre följegyeztetett. Följegyeztetett azokban a sóhajokban, melyek kiszakadtak a szívekből és rózsaszínű tábori lapok primitív ákombákomjaiban küldettek haza, följegyeztettek naplókban, miket vérrel írtak s miket még senkise látott, följegyeztettek a napi események hivatalos krónikáiban, mikben meghallhatatlanul zokog a kultúr-lélek, szóval: e háború, mely még nincsen befejezve, sőt végeláthatatlan, már a maga életével egyidőben kifejezte önmagát. Azokban a levelekben, naplókban és hivatalos krónikákban, a földrajzi szélesség különböző fokai alatt, már bizonyára megvan a kevés ércszavú mondat, mely egymásután olvasva egy borzasztó fejezettel toldja meg az apokalipszist. Míg e mondatok meg nincsenek találva, míg lángbetűi át nem törik gondolkodásunk horizontját, addig az irodalom erőtlen parafrázisa valaminek, amihez sápadt színeivel föl nem érhet, s annak a műfajnak, amit íróink ápolnak, legtökéletesebb képviselője és csak félproduktumot ad, ami már nem anyag s hogy a műben újra anyag lehessen, művész - az örökkévaló Művész - keze kell hozzá. Ő nem lesz egy háborgó óceán partmenti hajósa, hanem a vihar közepében ereszti le mérőónját a felmérhetetlen mélységekbe.