Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 14. szám · / · Figyelő · / · Földi Mihály: Tudomány és hangulat

Földi Mihály: Tudomány és hangulat
Jegyzetek
2.

Nem juthattunk el végleges, változatlan igazságokhoz, többek közt: 1. mert a világ egy mozgós egység, a megismerés eszköze, a gondolat pedig, zárt, álló rendszerekkel tud foglalkozni. Nem állapodhattunk meg egyes megoldásoknál és fel-felvetődő feleleteknél, 2. mert a kultúra, a megfejtés, sőt egy ugyanazon problémának a felvétele is bizonyos fokig nemzedékről-nemzedékre mindig újra kezdődik, mert mindenki magával hoz egy bizonyos, olykor tekintélyes mennyiségű, potenciális energiát, melynek egy részét minden esetben a világ megismerésére, gondolatalkotásra fordít. A kultúra születésének a dátuma egy bizonyos fokig összeesik egy-egy ember születési idejével s az ember természetében rejlik, hogy bár árnyalatokban és talán feleslegesen hangsúlyozott és hiú eltérésekben is, mégis mást próbál alkotni, egyéniségének, a körülményeknek megfelelőt.

A gondolatnak egy bizonyos értelemben vett önálló élete van.

A francia nép megalkotta a köztársaságot s a Lajosok történelmi székébe önmagát ültette. Úgy gondolták, hogy megépítették egy új politikai és társadalmi berendezésnek az alapjait s egy új, várva-várt kultúra fogja áldásait szórni a mámoros népre. A Lajosok történelmi széke nem került ezzel a lomtárba, ő tovább terpeszkedett a történelemben. Egy kissé átfestették, egy kissé egyszerűsítették a metszését a primitívet és tömöret kedvelő szem ízlése szerint, egy kissé lecsípték a cifrázatait és finomkodó hajlásait, hogy M. Poincaré ülhessen beléje. A francia nép akkor nem ezt akarta, ez akkor egyáltalán nem volt előrelátható. Pedig, ahogy ezt a köztársaságot létrehozták, ahogyan azt egyáltalán elgondolták, amilyenül a köztársaság fogalmát izzó fantáziával megálmodták, abban benne vonaglott III. Napóleon, benne fészkelődött az elzászi kérdés, a revanche hiúsága, abban benne volt a csírája egy mindenkori "nagy" Napóleonnak, akinek a származásával megadott az erő, a jog, a hatalom, hogy az anyja méhét repessze halálra, a saját dicsőségére. Itt a gondolat nem superindividuális, itt szinte supernacionális volt s a francia nép alkalmas termőtalajnak bizonyult. Úgy alkotta meg a körtársaságot, hogy abban nem az egyénekben élő nép, hanem inkább a nép glóriás fogalma, megszemélyesített dicsősége uralkodott, hogy aztán az idő észrevétlen forgásában ez a dicsőség egy más fajta, pillanatnyilag talán erősebb ragyogású fénybe omoljon, hogy ez a glória egy királyi jogú korona abroncsává színesedjék, hogy a megszemélyesítés egy élő és zsarnokló személynek adjon helyet. A francia nép s a mindenkori M. Poincaré udvariasan helyet cseréltek.

A gondolat inkább a tömegekben, mint az egyénekben és nemzetekben éli önálló életét. A modern pszichológia sokat foglalkozik a tömegnek, a platói "sokfejű állatnak" külön, ún. kollektív-lelki életével, melyben a tömeget alkotó emberek egészen másképpen gondolkodnak és cselekszenek, mint ahogy gondolkodnának és cselekednének egyedül, magukban. Vannak eszmék és érzelmek, melyek csak tömegeknél lépnek fel. Egy olasz, Garofalo nevű, említi "Un giuri die persone colte" c. értekezésében azt az esetet, hogy egy hat tagból álló olyan tanács, melynek tagjai a leghíresebb orvosok közé tartoztak, olyan feltűnően téves, valósággal ostoba szakvéleményt adott ki, hogy később külön-külön beismerték tévedésüket és sajnálkozásukat fejezték ki. Nem szorul bizonyításra a tömeglélek létezése. Nordau érdekesen képzelheti el "Paradoxe" című könyvében. A kollektív lélek, hasonlata szerint, az a mindenkiben jelenlevő lelki, x-szel jelölt rész, mely egy bizonyos fajtájú tömegképződés esetén egyesül a többi száz meg száz x-szel és kisebbségben, erőtlenségben hagyja az embernek egyéb b, c, d, lelki alkatrészeit, melyek egyéni öntudatát kiteszik. Némely esetben, mint a Garofoloéban is, megrázó hatalma van ennek az x-nek.

Mindig úgy olvastam, hogy szabadság nélkül nincs kultúra, hogy minél kultúráltabb egy társadalom, annál szabadabban fejti ki benne mindenki szellemi hajlandóságait, hogy a mi újkori kultúránk a francia filozófiának "egyenlőség, testvériség és szabadság" eszméire épült legyen, és így tovább. Én a mi korunkat sok egyéb okból tartom kultúrában elmaradottabbnak sok más régi kornál, ami pedig a szabadságot illeti, Jézus, például, a mai időkben, a háborús viszonyokon kívül is, bizonyára szóhoz sem juthatna s az orvosainktól és a közfelfogástól eltérő gyógyító eljárása miatt is bizonyára börtönbe vetnék. De hol van a szabadság? A szabadság... Ha azokat az előkelő és hatalmas urakat, kiknek személyébe vetítik saját hatalmi vágyaikat, zsarnoki hajlandóságaikat az emberek, megkérdeznék erre vonatkozólag, ellenállhatatlan biztossággal és könnyen érthető okfejtéssel tudnák bizonyítni, hogy a mai állapot - esetleg számítva a háborús kényszerűségeket - az igazi és helyesen értelmezett szabadság állapota, vagy legalább is, hogy most vagyunk végre azon a sokáig tapasztalt úton, mely minket az "igazi" szabadság állapotába el fog vezetni. S igazuk van, ha ezt mondják. Helyes lesz a logikájuk és biztos a konzekvenciájuk. Talán egyesek ellent tudnának mondani, de nyilván nekik volna ma igazuk, nekik adnának igazat. Mert egy gondolatról van szó, a szabadság gondolatáról. Egy gondolatról s ennek mindig megvan az a tulajdonsága, hogy végtelen naggyá tágítható és végételen kicsivé zsugorítható. Ahogy ezt az élet kívánja, az életnek egy adott körülménye.

Ez a tény az egyén potenciális energiájának a műve. Az újon jött embernek hatalmában áll a gondolatokat tágítani és zsugorítani, amint az ő életszükséglete kívánja, új színeket, új ritmusokat önthet a gondolatokba, sőt - talán - újakat is teremthet. De éppen ezzel faragja emberfölötti fáradtsággal azt az egyik oszlopot, melyen a gondolat önálló élete nyugszik. Ő egy nagyratartott, de lassanként megcsorbult fegyverrel közeledett az élethez, a logikával, a racionalitással és szemben találta magát az irracionalitással, mely az ő elérhetetlenségeiben lesújtja, melynek ezerszínű, ezerhúrú szárnyai után hiába kapdos, amikor önmaga lezuhan és sárrá válik, az irracionalitás néhány porészemévé. Az öntudat elvezeti egyszer sok bukdácsolás után a halálhoz, mely előtt a racionális elme tétlenül megáll. Ez az elme sehogysem tudja magával összeegyeztetni a dolgokat, sohasem tudott megbékülni a világgal. Mialatt a racionális elme erősödésével egyidejűleg növekedett az aránytalanság aközt, amit felfog és amit sejt, amit megismer és amire vágyódik, amit elképzel és ami a birtoka, belecsalódott az újkor természettudományába is, mely nem tudja teljesen lekötni mohón szimatoló figyelmét és gondolkodó képzeletét. Ez a fantázia lassanként már elvált a cselekvéstől, a gondolat elszállt az ember munkája mellől s az érzelmes lelkűek ismét mélyen elkülönítették egymástól a költészetet és prózát. A nyughatatlan fiúnak, Európában már deresedik a haja és még mindig tétován áll az életben s kínzó önfigyelmeztetéssel érzi maga körül a világűr fenyegető hidegét. A haját kopaszra borotválja, hogy ősz voltát leplezze, a bajszát lenyírja, hogy fiatalosítsa magát, miközben sima arcát a legkomplikáltabb neurózisok ticjei rángatják, az őrületig hajszolt termelés és munka eszmélkedő óráiban immár megkeseredve, gyakran kétségbeesve és utálatot tajtékozva keresi régi bábuit, az okot, a célt az Istent, a halhatatlanságot. Némelyek sóvárogva néznek át az újvilágba, Amerikába, melynek vad és bűnös múltja fölött, a társadalom régi számkivetettjeinek ivadékai közt állítólag egy új és boldogabb élet fakadt, amely mint a "The Engineer" valamelyik száma olyan kétes biztonsággal írta, - "azáltal lett naggyá, hogy egyesítette a gondolkodás költői inspirációját a praktikus, prózai, mindennapi üzletmunkával." Az európai eltanulta tőlük a sima arc divatját s az illúziók és csalódások világából kétkedve nézi az ilyen szerencsés megoldások lehetőségét, amely elsősorban is a hitre épül, a hitre, amely kiöli a mi kétségbeesett kételyünket, amelyről viszont talán joggal állítjuk szólásmondásainkban, hogy a föld egyedüli építőanyaga... Ebben a kétségbeesett öntudatban, a bukásnak az első, legfájdalmasabb perceiben szinte komikusan bukkan fel a racionális elme előtt, a búcsúzó ködben, az öntudat üres réme és a sok-sok álom, mely hiú fogatát kíséri, az ember ekkor halhatatlan szépségeket énekel az élet semmisségéről. A gondolat itt önmagába fordul. A zárt rendszerek, amik a gondolatok a világhoz képest, ekkor külön válnak a világtól, kezdetük és céljuk összeolvad s egy önálló birodalmat alapítanak, amely végzetes veresége után büszkén független a világtól, melyben csalódott, független egy-egy embertől, akik téglahordói és vályogvetői, független a nemzetektől, melyekből tömegeket hasít táptalajul, s az életnek egyik integráns nagyhatalmává válik.

Ilyen módon az ember egyéni és egyes nemzedékek külön gondolkodása, amely első pillanatra a gondolat önálló életének ellentétéül és a kultúra nélkülözhetetlen feltételéül tűnhetnék fel, racionalitásával, zárt rendszereivel a gondolat önálló életének egyik legfontosabb alapokra és folyton buzgó forrása. A zárt rendszerekből kinyomul a gondolat individuumok és nemzetek fölé, csíráit elveti éltető talajába, a tömegekbe, melyekben történelmet, kultúrát mozgat s úgy hat a történelemíróra, mint amely superindividualitásával és supernacionalitásával s racionális rendszereivel ellentétben áll a világgal s ilyen mértékben önálló életet él. - Hiszen ha van haladás, az is a gondolat önálló életét dicsőíti. Az emberek elhalnak s erőik utolsón összehúzódásával emléküket, gondolataikat hagyják tán, amelyek ezzel a szuggesztivitással anyagot, embereket markolnak meg, hogy bennük éljenek. Tragikusan jellemző, hogy problémáink, szinte tökéletes mennyiségük és minőségükben, kultúránk kezdetei óta majdnem változatlanok. Nem lehet hinni, hogy az újra születő ember múltja determináló hatása miatt, az élet nyomása alatt, kénytelen akarata ellenére mindig ugyanazokat a problémákat felvetni s körülbelül egy irányban taglalni és megfejtésüket keresni. Folyton fel-feltámadó, olykor, mint a Bolyai könyvében, már fantasztikus ellenvetések tanúsága szerint az az érzésünk, hogy a matematikánk például egész más irányba fejlődött volna, ha Pythagoras és első kollégái nem a meglévő irányban és nem olyan, különösen eleinte legyőzhetetlen szuggesztivitással vetik meg kezdeteit.

Bizonyos, hogy az már egy haladottabb, hosszú, küzdelmes idők múltán előállt kultúra, melyben az ember a lélek és végtelenség gondolatát megálmodja, vallását megkonstruálja. Egy bizonyos fokig, ameddig azt az imént szuggerálni megkíséreltem, minden ember, minden nemzedék önmaga csinálja meg a kultúráját, de az a haladottabb kor már az az idő, amikor az ember ráeszmél a gondolat önálló életére, csodálattal borul le előtte és mint utolsó menekvés, mint a tragikus bukásból, mint a szenvedésből és lealázottságból kovácsolt gyönyörből mámorosan szívja kábító édességét, mérges örömeit, bánatát, boldog, megnyugodott elmúlását. Ekkor találkozott és olvadt össze a végtelenség vágya és érzése a gondolattal, mely ily módon tényleg többé-kevésbé az örökéletnek egy új helye, állapota lett.