Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 13. szám · / · Figyelő
Nyugat felől jön a sebes Dráva és határt szab délen Baranyának. Kelet felől a Duna mossa, északon a kék Zengő és a koszorús Mecsek áll őrt. A Dráva mentén síkság vonul messzire, azután dombvidék fekszik, rövidebb mint a Mecsek, rövidebb mint Drávavölgyi róna, úgy hogy ez mint füvektől selymes, páráktól szőke észak felé behajtott kar öleli körül, mialatt áthullámzik a Mecseknek Somogy felé előreküldött dombjaiba. A szép drávavölgye síkságot teleültette a magyarság ereje nagyszerű kálvinista néppel. Mint szép virágok a réten, mint enyhe ligetek a mezőségen, úgy sarjadzik itt évszázadok óta ez az okos, formás, nemes emberfajta... Három féle magyarság lakik ezen a síkon, a dél-baranyai, az ormánsági és a mecsekháti. A dél-baranyain ma már nagyon látszik a városi kultúra, az ormánsági nép azonban csodálatos módon, mint valami elszigetelt terület, szűzen őrizte meg nemcsak ősi viseletét, de egész lelki életét is, azontúl egy külsőségekben nem olyan ékes, a dél-baranyai kálvinistasághoz képest elmaradtabb, de a primitívség ősies erejét sem éreztető nép következik. Itt fekszik, igénytelenül húzódva meg a fűzfák, almafák, akácfák között, hatalmas sudár jegenyékkel jelentve csak magát messzire, az a kis falu is, ahol 1832-ben Baksay Sándor született.
Ahol költő születik, ott még a göröngyökben is keressük azt a különös erőt, mely a hivatottságban ragyogott föl. Pedig az a földdarab, a rajta gyökeret vert körülmények, sokszor nemcsak, hogy nem magyaráznak semmit, de rideg ellentétben állnak a pályával, mely belőlük kiindult. A költő nem is így ered, messzebbről vándorol, mint a föld alatt gyülekező víz, legtöbbnyire nemzedékek vérén szivárog át láthatatlan apró nyomokkal, míg valahol mint forrás fölbuggyan...
Az a táj, melyen Baksay született, sem a sivárság, sem a kiesség, a hangulatosság felé nem mutat olyan végletet, mely akár az ellentét erejével neveljen a lélekben különös erőket, akár a szelídítő, elbájoló hatások mélységével serkentsen finom lelki hatalmat. Vannak tájak, amiknek egészen napszámos természetük van, földek, amelyek semmi mások, csak szorgalmas cselédek, búzát, rozsot, krumplit, kukoricát teremnek, nyár elején frissek és zöldek, de őszkor a betakarítás után, mint elnyűtt szolgálók fekszenek le aludni! Erdőkkel nem koszorúzzák, völgyekkel nem rejtélyesítik, vizekkel nem ragyogtatják magukat, kifejezhetetlen elemekből összeállt szépségekkel nem ragadják meg a lelket.
Pécsről-Barcsra, a Drávához, onnan Nagykanizsára visz a Déli vasút. Szentlőrincen túl az első megállónál kiáltják a kalauzok, Nagypeterd! Csak bakterház áll a vasúti sín mellett és csak akkor áll meg a vonat, ha valaki föl, vagy le akar szállni. A léckerítésen belül virágos kert, tearózsák, mályvák, szőlőlugas, roppant almafa, méhek. Merőlegesen a sínekre széles mezei út támaszkodik, az visz be a faluba. Az ilyen mezei út mindig a falu szorgalmának, a teljesítőképességének, fejlődési érzékének a mutatója. Amelyik falu a maga közmunkaerejével jóra építi az ilyen hányt föld-utat, abban van érzék és akarat a közös jó iránt, amelyik csak úgy isten nevére hagyja, hogy sima legyen, vagy hepehupás, vizet leeresztő, kereket esőben is álló, vagy mélyen fölvágott, kátyús, derekat törő, az szegény, gyenge, elmaradt, a közösen jóra még meg nem érett falu. Ez a kurta kocsiút ilyen, a maga faluját bevádoló volt. Bent az utca két során hajdan robotos világbeli jobbágy falu, csak százados kis házak, sok bús szalmatető, sok ódon ösvény, apró ablakok, régi ültetett fái hatalmasak és vének ma már, csak a szabadság más benne, melyet az ember házai, kertjei fölött érez... Többször fordultam meg benne tizenöt év előtt, papja akkor éppen penzióba volt készülőben, jegyzője felfüggesztve, régi tanítója búcsúzóban... Milyen elhagyatott lehetett ez a parányi világ abban az időben, a múlt század negyvenes éveiben, a szabadság előtt, a jobbágy korában? Akkor bizonyosan még az az országút sem szelte keresztül, melyen most Pécsről-Szigetvár felé és onnan amerre zörögnek gyors lovak után a szekerek és zörgésük úgy harangoz a patkók csattogása közé, míg a sebes lovak sörénye röpdös a szélben, mint egy tágabb, merészebb világ harangszava... A deres és a mogyorófa pálca, a szédítő nagy Eszterházy uradalmak árnyékában, szolgaságba kalodázva, robotba törve milyen összezsugorodott lehetett akkor ennek a népnek a lelke, mely tulajdonképpen most is még gubóban és lárva-életet él, amikor itt a fiatal Baksay az életről való szemléleteket fölszívni kezdte!
Aki az Alföldön utazik keresztül, elkáprázik Petőfin. Milyen fölérhetetlen elemi erő volt az, mellyel a puszta egyszólamúságát a szépségek skálájával feloldotta! Ilyen behatoló, a látszatok által megadott életvalóságot feloldó, szétválasztó, igazi elemeire bontó, az életjelek mögött elrejtve élő titkos életet földerítő erő kellett ahhoz is, mely ez elmaradt világ, e durva parasztélet, e vaskos mozdulatok, e bárdolatlan jó kedv, ez iromba arcok, e mulandó ifjúságok, e zacskóvá petyhüdt szájak, e borízű torkok, e lohadt mellek, e fájdalmaktól tépett szülő hasak, e szorgalmas kietlenség, e bús és zordon jobbágy lélek mögött a nép igazi lelkét, gyengéd valóját, nemes, érzelmes, finomságokkal és megrendültséggel gazdag világot megtalálta! Az úgynevezett intelligens osztálykülső és benső élete sokkal jobban fedi egymást, itt a külső jegyek csakugyan a benső ént mutatják. A nép külső élete álmos tó, az élet rosszasága, az okosabbak csalárdsága, a hatalmak kifosztása elől a mesebeli tündérvároshoz hasonlóan a mélységbe süllyesztett mindent, ami benne tornyos és ragyogó. Ebben a mélységbe belátni nem elég az írói erő, ehhez csodákat bíró szeretet kell. Ezt a szeretetet erről a tájról hozta hozta Baksay, annak az ellentétnek az erejével fakadhatott ki benne, amely lelkének intelligenciája és annak a népnek az elmaradottsága közt a fájdalom teremtő erejével feszülhetett.
A dunántúli kálvinista útja a faluról Csurgóra, onnan Halasra visz. Akkor is, amikor tanul, akkor is, amikor már maga tanít. Baksaynak is ez volt az útja. De közben voltak stációi az Ormánságon is. Ő maga egy helyen így ír erről a Vasárnapi Újságban 1897-ben megjelent cikkben, melyben a Várady Ferenc szerkesztésében Pécsett megjelent Baranya vármegye Monográfiájával foglalkozik.
"A luzsokiak, míg a szép templomuk meg nem épült, régi fa-templomukba jártak. Ebben a fa-templomban szolgálta az Istent ezelőtt ötven esztendővel egy öreg pap és az öreg pap szárnyai alatt egy fiatal papnövendék is meg-megjelent a luzsoki katedrában, kit az öreg pap káplánjának, a luzsokiak pedig az öreg úr utódjának szántak eleve. De mielőtt ez bekövetkezhetett volna, meghalt az öreg szolga, az ifjú pedig még nem emelkedett kápláni rangra. Vége lett a szép álomnak. Talán jobb is, ki tudja, építhetett volna-e úgy, mint a mostani. Az öreg papnak szép könyvtára volt, tudós ember volt, de csak a deákban, ami azonban maholnap megszűnik "csak" lenni. Egy vadszőlővel gazdagon befutott terebélyes mogyoró bokor alatt volt neki egy kunyhója a rétje gyepűjében, ott idézgette a deák verseket, kivált a Georgikonból, melyekhez maga is komponált, míg az ifjú figyelemmel hallgatta és a vadszőlő mennyezet alatt feledni kezdte Pestet és zaját... se fia, se leánya, se házastársa az öregnek, egyedül éldegélt egy nőrokona gondozgatása alatt. Egész évi pénzkiadása 15-20 váltó forint volt, ebben egy pár csizma ára is belefoglalva. Nem volt fösvény, tisztesen élt, de jövedelmét megtakargatta s belőle szép alapítványt is tett egy főiskolánál. Alapítványa részben elkallódott. Fekete márvány oszlopa még ott van a luzsoki temetőben s rajta a neve: Bódis István". Az a fiatal papnövendék, aki néhai Bódis István szárnyai alatt meg-megjelent a luzsoki templom katedrájában, Baksay volt, visszafelé számítva 1897-től ötven évet: 1847 kerül ki. Mi volt akkor a vidéki Magyarország?
Az Ormánságról, mint valami messzi földről beszélnek Baranyában. Ormánsági magyart ritkán látni a maga járásán túl. Ott élnek a maguk régies, szép, és egyszerű világában, mintha az külön kis napkeleti országocska volna egypárszor tíz falujával. Ha mégis elvetődik az ormánsági ember a Dráva mellékéről alsó, vagy felső Baranyába, azt mondják róla: "messziről jött magyar". Maga a szomszédos magyarság is érzi ezen a népen az ősit, a tisztát. A múltnak csengése üt ki falvainak a nevéből is: Sellye, Luzsok, Kémes, Oszró, Kemse, Vertike... Megállva délen, a harsányi hegy fokán naplementekor, messze a hanyatló nap aranyködében úszik fönt a Drávaszélen a fényben szikrázó síkon az Ormánság... Mintha ebből az arany ködből lépnének ki patyolatos leányai és tiszta fehér viseletű asszonyai... Innen hozhatta Baksay a maga levegős realizmusát.
Mindennapi életküzdelmében ez a szántóvető nép is a kis valósághoz tapad, örömei és tragédiái a felszínes néző számára belemosódnak egy csak sekélyes lelkek fölött uralkodni látszó hagyományos parasztsorsba... Pedig e parányinak tűnő sorsok mögött távolságos, visszhangos lelkek élnek és az író számára egyszerű szívek mélységüket, a lelkek nagy tereiket kitárva hanyatlanak alá a határtalan nép-végtelenbe... A múlt század elejei nagypeterdi tanító fia a szeretet varázsszavával jött közéjük és erre a varázsszóra megnyílt neki ennek a népnek lelke és megtanította őt látni és úgy beszélni, hogy halhatatlanná tette az amit elmondott...
Két éve nyáron jártam a kunszentmiklósi porban. Mutatták a nagy fehérre meszelt, sok ablakos nehézkes sarokházat, előtte nyírott akácok sora, itt lakik Baksay Sándor! Szemben egy nagy hivatalos, vakolatát hullató régi épület, rajta a múlt századbeli vármegyevilág lehelete, túl a faluvároson nagy vadvizes mocsár, a mezőn szélmalom... egy a harmadik hatványra emelt Nagy-Peterd! Így indul és tér vissza a magyar röghöz nyolcvan év múltán egy nagy ívű magyar pálya... Túl a városon, kinn a nagy síkon, Petőfi Alföldjén dübörgött és sípolt a keleti expressz...