Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 10. szám · / · Figyelő

Földi Mihály: Mai élet és halál

Földijeiről, a langresi lakosokról írja Diderot, hogy fejük olyan, mint a szélkakas a templomtornyokon. Ma valamennyiünk feje ilyen s agyunk meg sem áll. Mikor a háború kitört, a mi munkánk már egy őrületes láz volt, amelyből tökéletesen kihalt az élvezet öntudata. Irányító elvünk már nem a munka élvezete volt s vele az élet értéke és szépsége, hanem a termelés mennyisége. Az ember valóban alkalmazkodó egy lény; a munkában, mely nyilván nem folyik eredeti természetéből, lassanként élvezetet talált míg végül a munka öncéllá lett, anélkül, hogy az ember lelki konstitúciójában is átalakult volna a részint magára vett, részint ráerőszakolt teherhez; közben a cél lesiklott az észről, hogy aztán az ember a józanság első feleszmélésére magvában megzavarodjék. Ezalatt az irodalomból, a művészetből mintegy láthatatlan pórusokon át szívtuk magunkba a szomorúságot, a kételyt s megtanultuk élvezni a fájdalmat. Ez a mi újkori művészetünk Kelet világfelfogásából táplálkozott, melyből mindig sok misztikumot éreztek ki Európában. Kelet bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy egyéniségünk, amely egy ideig mintegy szemben állott a világgal és csak laza kapcsokkal függött vele össze, hatalmasra nőtt; határai a világ hatásainak ködébe nyúltak, ahová a miszticizmus homályát sejteti képzeletünk. Az élet forrása mintha alábbhagyott volna buzogásában, egy bizonyos elfáradás mutatkozott s pontos nézőjeként a társadalmi és politikai életben Európaszerte megjelent a reakció; a legszembetűnőbben talán Franciaországban, ahol most extázisban tombol: csak a minap írta le egy ismert írójuk a jakobinizmusról és a német kultúráról elmélkedve azt az egyszerű kijelentését, hogy Robespierre és Rousseau a német militarista kultúra előfutárai voltak. A fáradtságnak ebben az átmeneti időszakában töprengő gondolati munka indult meg, mely az életnek rengeteg sok magyarázatához vezetett, azonban tisztázás helyett még jobban komplikálta helyzetünket. A gondolkodás, mint már annyiszor, a messzeségbe sodorta a világot s köztünk és a világ közt a végtelenség ásított. Mintegy elszakadtunk gyökereinktől és lassanként már idegennek tűnt fel a saját fánk, a saját világunk.

Mindez természetesen nem akadályozott meg abban, hogy tetszetős kórképeket és magyarázatokat ne szerkesszünk. Talán még az itt következő legmélyebb és leghasználhatóbb. Lelkünk keresztmetszetében két réteget tudunk megkülönböztetni: a "régi", vallási és idealisztikus kultúrát és az "új" érzéki életet. Hagyjuk meg e neveket, amennyiben azok nevek; lényegükre nézve talán majd amúgy is az derül ki, hogy mindkettő ugyan annak az embernek, a nyugtalan, a tépelődő, a hazátlan - a gondolkodó embernek az illúziója. Annyi azonban bizonyos, hogy mindkét felfogás végigálmodásában... végigélésében erős, egyre leküzdhetetlenebb akadályokon, ellenkezésekre és önmagában ellentétekre talált. A vallási, idealisztikus kultúrában az élet önmaga végeredményben mellékes vagy közömbös dologgá vált s ez, végre, is fájdalmasan érintette "öntudatra" ébredő egyéniségünket; viszont a realitáshoz ragaszkodó, érzéki életfelfogás oly szembetűnő szocialisztikus zátonyokon, egész társadalmi és politikai berendezésünkön, múltunkon és siralmas jelenünkön tört meg, hogy vallói immár lemondásba merülnek. Idők múltán így kerültünk két jövőtlen világ közé; az egyikből, úgy érezzük, kivonultunk, az kihalt, a másik elérhetetlennek tűnik ködös határtalanságában, természetünk számára élhetetlennek - bár mindkettőt mi alkottuk, mi álmodtuk. Az így hontalanná vált lélekben a hányattatása alatt érdekes törekvés kezdett már-már kialakulni: elnyúlva ködben, szomorúságban, kilátástalanságban, kételyben, már azon az úton van, hogy mindent leborítson ködével és kételyével; új irányzat mutatkozott, mely hajlandó volt mindent a lelki élet egy jelenségének tekinteni s a világot önálló lététől megfosztani. Annyira elmerültünk a gondolkodásban, hogy a "lélek", az az ismét valóságos életre kelt fogalom, mintegy határtalanra nőtt s magába ölelve a világot, azt a tehetséget tulajdonították valósággal neki, hogy látja önmagát is, a világot is s ami még mindezeken túl és innen van. E felfogásba könnyűséggel kezdett beleolvadni úgy az idealisztikus, a vallási, mint a realisztikus életnézet és életüknek minden lehető magyarázata és módja, hiszen ilyképpen minden a léleknek színjátszása lett, melyben a szomorúságnak, a bizonytalanságnak, a tépelődésnek, a kételynek, a miszticizmusnak foltjai határozottabban domináltak a sok elmosódó jelkép között.

Nyugodt, sőt boldog emberek mindig voltak és vannak. S ami ezeknek a gondolkodását illeti, sokan tudnak oly világfelfogást alkotni maguknak, amely könnyedén elbánik a háború kérdésével, lehetőségével. Ezek a zavartalan békességű emberek, akik derűs harmóniában élnek erős akaratú politikusokkal, "cselekvékeny", vagy mint mondják, tetterős társadalmi harcosokkal, kétely nélkül tudtak kapcsolódni egyik vagy másik életfelfogáshoz, talán az imént vázoltak közül is valamelyikhez. Ezek szimpatikus és szeretetreméltó emberek; ezekben az élet megszakítatlanul buzog; folyását nem szakította a - gondolkodás. Mert ezek a határozott, egy világfelfogásba belekövesedettek gyakran keltik azt az impressziót, hogy merőben ellenkeznek a gondolkodó emberek természetével, kivéve talán a rendszert alkotó filozófusokat.

Az előbb vázolt újabb lelki kultúra inkább a gondolkodás narkózisának bizonyult, mint haladásnak egy jobb élet felé. Ezt a kultúrát is a gondolkodás munkája, egy lázas és már kétségbeesett gondolkodásé, teremtette s így ismét megvolt az a rettenetes hátránya, hogy vele az ember megint elszakadt a világtól. Ezzel töprengésünk és kilátástalan szomorúságunk megnövekedett, míg a világ szinte tartalom nélkül esett össze szemeink előtt. Az élet maga hasonlott itt meg s legfeljebb egy új életről lehetett volna szó, ha ugyan ilyet egyáltalában el tudtunk képzelni. Ebben a zavarban, vérünknek alján, ott pislákolt a legegyszerűbb, a legkönnyebb megoldás - aminőre az ember mindig vágyik -, ott parázslott a halál vágya; a megsemmisülés sejtelme.

Ez azoknak a sorsa volt, akik józan fejjel, a gondolkodás nagyratartott fegyverével álltak a világ elé. Azt a sok más tényezőt, mint az intenzív, sőt csömörletes élés, tudásunk adatainak hatalmas gyarapodása, világlátottságunk és sok más egyéb, ami a gondolkodás világosságán kívül ennek az eredménynek a létrehozásán közreműködött és korunk állítólagos óriási haladása mellett is megakadályozta egy bizonyos vidám életérzésnek a kifejlődését a mai emberben, itt vázolni se lehet. A gondolkodókból és művészekből kiáradó ködöt és bánatot szívták magukba Európaszerte az emberek, vagy ami egyre megy: ők ezt a ködöt és bánatot keresték gondolkodóikban és művészeikben, ezt kutatták a levegőben, ezt borították finomult ízlésű festményeikre, a tájakra, hová elvetődtek. Miközben pedig az élet értéke csökkent, kínjait ezerszeresebben éreztük. Egy sajátságos érzékenységet lehetett tapasztalni az emberekben, aminőről eddig csak kínai feljegyzésekben olvastam. Gray ír le szinte hihetetlen példákat a kínai érzékenységről. Így: egy angol gőzösön két hölggyel utazott, akik közösen a tengerbe akarták vetni magukat, mert férjük távollétében eljátszották pénzüket és ékszereiket. Ugyancsak az előbbi utazó tesz említést valami Ho Akau nevű kínairól, akkoriban a kantoni angol konzulátus templomának kulcsárjáról, akit egy bús napon egy kertész azzal vádolt meg, hogy megölte a kanári madarát - a kulcsár visszautasította ezt az alaptalan vádat, hozzátéve, hogy nyilván egy patkány követte el a gyilkosságot: hiába volt minden, a mélyen sújtott kertész megismételte vádját, amit a kulcsár annyira szívére vett, hogy felment a templomtoronyba és megölte magát. Ha nem is igazak, találók e mesék: sehol annyi öngyilkosság nem fordul elő, mint a kínaiaknál. Mi természetesen távol állottunk ily megerőltetésektől, mi ahhoz sokkal kényelmesebbek vagyunk és blazírtabbak, a gondolkodástól aggodalmasabban gyötörtebbek, de, úgy látszik, valóban csak ily tényezőkön múlt, hogy az öngyilkosok statisztikája nálunk is nem mutatott magasabb arányszámot. A csapások iránt kevesebb ellenállóképességgel a fájdalmak ezerszeres visszhanggal és rombolással hatottak s az élet szépségeiben is erősebben érezve a mulandóságot, valóban csak ennek a háborúnak kellett közénk ütnie, hogy az első percek sötétségében egyáltalán minden élet fölöslegesnek tűnjék fel. Itt volt az alkalom, amikor felelősség nélkül lehetett meghalni.