Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 9. szám · / · Figyelő

Pethő Sándor: Gróf Andrássy Gyula: Kinek bűne a háború?

Jó egynéhány év óta a magyar közönség egy válogatott, kisded csoportja bár nagy rokonszenvvel és érdeklődéssel követte az ifjabb Andrássy belpolitikai küzdelmeit, mégis bizonyos aggodalommal látta, hogy az áldatlan hercehurca végképpen abszorbeálja azt a tehetséget, melyet a monarchia és Magyarország egyetlen illetékes külpolitikai reprezentatívjának tartott. Méltán félhetett attól, hogy a napi politika apró-cseprő csatározásai megkoptatják vagy elhasználják azt az intellektust, melyet legszívesebben a Ballplatz kormányrúdjánál látott volna, vagy - ha ebben a pillanatban a monarchia szerencsétlen viszonyai nem is engedik - oly solemnis helyzetekben, mikor ellenzéki padról az ő fölkent egyénisége által nyilatkozik meg a kettős monarchia politikai individualitása, ha ugyan ilyenről még lehet beszélni. A Lajtán innen és túl a történelmi darwinizmus kérlelhetetlen törvényei szerint a külpolitikai közvélemény visszafejlődött vagy megszűnt, minthogy semmi érdek és semmi inger nem riasztotta életre abból a bódult narkózisból, melybe a hivatalos külpolitikai gondviselés elringatta. A monarchia ügyvezető routinier-jeinek egész állambölcsessége kimerült a balkáni statusquo és a német szövetség fenntartásának sztereotip delegációs nyilatkozataiban. Az idősebb Andrássy óta a külügyminiszteri székben tiszteletreméltó középszerek ültek. Az egy Aehrenthal türelmetlen és erélyes aktivitása is a végeredményben múló kabinet-sikereknél egyebet nem eredményezett.

A külpolitikai érzék elcsenevészesedésének vagy tompultságának egyik tünete, hogy az osztrák és magyar sajtó háborús politikájának gondolatmenete és érvelése egyszerű szolgaisággal meghódolt a német kedélyhullámzásnak és buzgón másolta a háború oknyomozásában a német premisszákat és a német konklúziókat. A dunai monarchia külpolitikai egyediségének legfeljebb annyi teret engedett, amennyi a háború oki komplexumából a szerb kérdésben a monarchiát megillette - e felfogás szerint. Ha az anglofóbia nem is öltött oly hagymázos méreteket, mint a német birodalomban, az nem a sajtó vagy a hivatalos irányítás érdeme, hanem a józan és meglepő hamarsággal eligazodó magyar vérmérsékleté, amely ebben a dologban képtelen volt alávetni magát nagy szövetségesünk logikájának. Az ifjabb Andrássy háborús tanulmánya ezért is kivételes figyelmet érdemel, mert a német háborús literatúra összevisszaságában végre szóhoz jutott, mint valaki, a monarchia és Magyarország hangja is. Andrássy ugyan nem menti föl az angol politikát a világháború felidézésének felelőssége alól, de mégsem tartja Sir Edwardot a világra rászakadó borzalmak fő kalefaktorának. Andrássy a háború fő bűnösségét arra az orosz politikára hárítja, amely elérkezettnek látja az időt, hogy népszerű és hatalmas szövetség támogatásával végre valahára megvalósítsa legrégibb történeti céljait. A magyar államférfi sem hiszi ugyan el, hogy Angliát holmi érzelgős motívumok sodorták volna a háborúba (Belgium), de tagadja azt, mintha az angol háborús párt keverte volna úgy a kártyákat, hogy abból más kibontakozást lehetetlen volt találni, csak az ultima ratio-t. Szerinte a harcba Angliát csak a múltban tanúsított eljárásának következményei ragadták. Kizárólag csak régebbi diplomáciai megállapodásai, tehát saját hibájának gyümölcsei voltak irányadók a nagy döntésnél, amelyben voltaképpen már nem is rendelkezett szabad akaratával (az einkreisungos politika, Roberts lord invazionális riasztói, a jingó sajtó, nagy kapitalista érdekeltségek stb.). Ha viszont az angol helyett az orosz nacionalista párt kerül a történelem arcvonalába főokozó gyanánt, a létért küzdő monarchia és Magyarország nem mint nagy szövetségesének szimpla uszálya, hanem mint öncélú individualitás jön tekintetbe. Igaz, hogy történetileg az egész kérdés merő perspektivikus eljárásnak tetszik, de politikai jelentősége - a jövő szempontjából - vitathatatlan.

A németek kevésbé ideges lelki állapotban maguk is rájönnek Oroszországnak elsődleges és Angliának legfeljebb másodlagos felelősségére. Egy előkelő német diplomata, br. Hermann-Reuti, a londoni német nagykövetség tanácsosa, akit ebben a kérdésben akár koronatanúnak elfogadhatunk, a Preussische Jahrbücher-ben (1914. nov. sz. 355. l.) figyelmezteti honfitársait, hogy elfogultságuk és szenvedélyességük túlságosan igazságtalanná teszi őket az angolokkal szemben. Az angol kabinet ugyanis a londoni konferencia és a bukaresti béke idején egyszerre meghökkenve látta, hogy VII. Edward bekerítő politikája megnyitotta a világháború törvényét. Anglia azonban nem akart háborút Németországgal. Grey akkor rendezte az első angol extratourt, melynek egy állomásán találkoznia kellett a német birodalom külpolitikájával. Ezek az extratourok az utóbbi években mind sűrűbbek lettek s az Entente-ot csaknem oly zavarba hozták, mint a híres olasz extratourok a Triplice-t (Algezirasz, Agadir stb.). Maga Grey mondta híres aug. 4. Beszédében, hogy a két nagyhatalom közt az utolsó 15 év alatt sohasem volt barátságosabb a viszony, mint az osztrák-magyar ultimátum elküldésének pillanatában. A német diplomata szerint Oroszországban a nagyhercegi párt félelemmel nézte az angol-német egyetértést s nehogy az Entente felbomoljon, kijátszotta utolsó kártyáját: a szarajevói tragédiát, amelynek következéseivel épp a korábbi szerződéseknél fogva méltán remélhették, hogy a habozó kormányt valamely irányban kötelező fait accompli elé állíthatják.

Ezt az esetet azért említjük meg, mert világos jelét mutatja annak, hogy a tisztultabb és szenvedélytelenebb felfogás Németországban is csaknem egészben fedi a magyar államférfiú meggyőződését, amelyet hatalmas logikával véd, mint egy hosszú elmélkedés és történeti analízis eredményét.