Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Figyelő

Barta Lajos: Üdülés az üdülő otthonban

Lilike meghajtotta magát és aztán a szűk téren táncolni kezdett. Lilike fiatal és született pesti lány volt, az Aradi utcában lakott és ezért nem lehetett nem pesti. Fiatalsága: egy írógépből, szórakozni és élni vágyásból, a boldogság és a kielégülés kusza hajszájából állott. Lilike össze-vissza élvezte az irodalmat is. Ez az irodalomélvezés olyan tarka volt, amilyen tarka a kölcsön kapható könyvek válogatás nélküli sokadalma lehet. Azonkívül ott volt a teste is, nem öregebb tizennyolc évesnél! Idegeibe pedig beleszűrődve az a sok zagyva íz, amit a műveletlen családból, a művészet és általánosságban az élet úgynevezett magasabbrendű igényei felé divatos modorból húzódó társaságból, francia bohózatokkal bujálkodó színházi műintézetek és orfeumok kultúrbenyomásaiból egy fiatal lány magába szív... Ahogy elkezdett táncolni, mintha egy kígyó szaladgált volna testében, mintha kigyulladt volna és a beteg parázs fölégett volna a szemébe, mintha a mulattatás és az élvezés szuggesztiója úgy levegőzte volna körül fejét, mint egy görögtüzes gyufát a láng, mely tömeglakás izzadt párázatát illuminálja ki... Csaknem térdig felhúzta szoknyáját, érzéki vonalakba hajlította testét, fejét hátra-hátra vetette, előre-előre lökte hasát, derekát buján forgatta és abban a hitben volt, hogy most igazán érdekes és pikáns... Hogy kis bugyijának csipkézetét is meg-meg mutogassa, ez szerinte bizonyosan elengedhetetlenül hozzátartozott művészi mutatványához. Lilike tüdeje ebben a szereplésben, mely a lábakra különösen nagy feladatot rótt, nagyon igénybe volt véve és ezért csak bizonyos reszketéssel, tremolókkal érvényesült az orfeumi kuplé, melyet azután elénekelt. A férjről, de főképp annak feleségéről szólt a kuplé, aki minden bútordarabban, ágyban, szekrényben, kofferben és minden mellékhelyiségben tart egy szeretőt készenlétben, fehér, sőt fekete színben is. A kuplét ismét tánc követte, Lilike lábacskái és csipkécskéi ismét a nyilvánosságra kerültek egy igazán elsőrangúan csábító tekintet kíséretében, mint ahogyan illik felvilágosodott lányhoz, aki tudja az is, amit a szavak mondanak, azt is, amit jelentenek...

A hely, melyen Lilike táncolt, nagyon szűk volt és a paraszt bakákat, akik a kis szabad hely szélén ültek az üdülő otthon nagytermében, nagyon kellemetlenül érintette a szép mutatvány.

- Ejha! - gondolták magukban - milyen szégyentelen ez a kisasszony!

Lilike azonban továbbtáncolt és előadásával, mint ünnepi számmal, legkifejezettebben képviselte az üdülő-otthonnak azt a nemes és belsőleg átérzett törekvését és ennek az iparkodásnak az irányát, hogy a szegény katonákat üdíteni kell az unalom ellen! A katonák ott ültek az érzéki táncnak a partján és minden távlat nélkül szinte testileg érintkeztek a tánccal és a szemük azt mondta:

- No hát ennél sem láttam unalmasabb butaságot!

A katonák mögött messze a véres ködben elmaradt a csatatér, a kilyuggatott és széttépett emberi testek és a megmenekültségnek ebben az állapotában volt hajlam a kedélyességre; vérüket is szívesen hagyták volna fölcsiklandozni, de Lilike tánca nagyon alantas és kupléja nagyon trágár volt ezeknek az alföldi legényeknek... Nekik is megvolt a maguk parasztságához való vaskosságuk, de szókimondásuk és tettlegességük a természetes dolgokban, szemérmesen húzódott el ettől a pesti mulattatástól...

Lilike végre belefáradt a táncba, a dalba és a képzelt kéjbe is, hogy ennyi ősemberben fellobogtatta a vágyat maga után és kánkán lépések közt eltáncolt a színtérről; jóságos lelkecskéjén ekkor, mint olvadó zsír ömlött szét a boldog emberszeretet:

- Milyen jót tettem a szegény katonákkal...

A fölüdített katonák pedig azt gondolták:

- Hála Isten! Most már vége!

De nem volt még vége. Új szereplők, egyéb pesti dolgok is jöttek. Az alföldi fiúk úgy találták, hogy ez túlságosan drága bér; de csendesen, illedelmesen ültek és mintha csakugyan jelen is lettek volna!... Mert lelküket, mely elrepült és valahol a messze mezőkön járt, ahol most már föl kellene az új barázdát hasogatni és a Julissal és a Marissal, a Tisza kutyával, a Csillaggal, meg a Büszkével társalkodott és arra gondolt, hogy hej! milyen szépek, lélekfrissítők is voltak azok a mesék, amiket apáiktól és nagyapáiktól hallották, azt senki sem vette észre. Mert a rónák fölött röpdöső, ebben az idegen világban idegen lelküket, azt nem lehetett látni...

Így kering egymás mellett két világ, mindegyik kiszabottan a maga ösvényén és annyira párhuzamosan, hogy sohasem találkozhatnak...