Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 7. szám · / · Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek

Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek
Tücskök pusztulása

Kevéssel az általános mozgósítás emlékezetes napja előtt, júliusnak már vége felé, egy délután, négy óra tájban, Budapesten ítéletidő támadt. Akit ez az utcán talált, nem felejtheti el hamar, hogy mit látott. A levegő fülledtsége, a szinte tűrhetetlen hőség meg az, hogy az égbolt egyszerre olyan hamuszínű felhőpalástot öltött magára, aminőt csak a legritkábban látni rajta, gyaníttatta ugyan, hogy vihar készül, de mégis váratlan valami érte utol a hazafelé igyekező embereket, sőt a legelső fedél alá sietőket is. Kivételesen rémséges orkán rohanta meg a várost, valóságos tájfun; de ennek az igazán istenítélet-szerű zivatarnak ijesztően óriási erejénél is meglepőbb volt a rövid ideig készülődő égiháború kitörésének a szörnyű hirtelensége. Mindjárt nagy erővel kezdődő s egyre hatalmasabban élesedő szélfütyülés és ennek kíséretében az andantéból a furiózóba roppant sebességgel átfutó zörgés volt az égi koncert bevezetője; és a hideg széltől meglepett, még izzadt ember alig gombolhatta be magán a kabátot, a rettenetes erejű forgószél a fákról levert sárguló leveleknek egész nagy sírkoszorúit táncoltatta az aszfalton, amerre szem ellátott. Alig gondoltad el, hogy "Ennyi sárga falevél, már júliusban!"... és alig határoztam el, hogy futni, rohanni fogsz az utca túlsó oldalán három-négy kapunyi távolságban lévő házba, ahová igyekeztél, már alig tudtál előbbre haladni, úgy vert vissza a szél; és amire átvergődtél az utca másik oldalára - miközben bevert ablakok és utcalámpák üvegtörmelékei, cserép- és tégladarabok meg leszakított cégérholmik csörömpöltek, kopogtak körülötted - már csak egy gondolatod volt: bemenekülni a legelső kapun! Jó, hogy be tudtál surranni rajta, mert a hatalmas kapu iszonyú dübörgéssel csapódott be utánad: ha hátba vágott volna?!... A fedett helyen meghúzódva láthattad, hogy a tájfun milyen szorgalmasan csapkodja az udvar kövezetére a háztetőről a sok cserepet, a nyitott ablakokból pedig az ott felejtett mindenféle tárgyat... és hallhattad, milyen bőszülten tud üvölteni-bömbölni a vihar s milyen serényen tud működni a mennykő. Micsoda recsegés-ropogás-csattogás!... mintha részekre szakadozva, düledezne és már-már összeomolna a világ... micsoda égzengés, a mennydörgésnek micsoda dühöngése!... aztán a villámcsapások muzsikája... a borzasztó dördületekre felelgető siketítőcsattanások... az udvar mintha lángban állana a folytonos villámlástól... e mellett a szél süvöltözése és visítozása... majd ismét ezek a dobhártya-repesztő csattanások!... számítgatod: "ez itt csaphatott le, egészen közel!"... és végül olyan felhőszakadást látsz, aminőről még nem volt fogalmad...

Ilyenformán tört ki a háború is, váratlanul, hirtelen... és a háború rettenetes forgószele is azzal kezdte, hogy mindjárt bevezetésül az előbb még láthatatlan, vagy legalább észre nem vett sárguló faleveleket verte le a fákról és perdítette olyan táncra, amelyhez képest a Szent Vitusé csak tréfa.

Még nem folyt vér, még nem dörögtek az ágyúk, még csak a baljóslatú jegyzékek, táviratok, hadüzenetek röpködték be a világot, és a bohémek már kinn voltak az utcán, már lenn voltak az aszfalton, már vadul járták a nyomorgás rókatáncát.

Július harmincegyedikén minden bohém lába alól kisiklott a világ. A könnyelműek, akik máról holnapra éltek, a "szellem" akkordmunkásai, akiknek soha se volt többjük, csak amennyit a tegnapi vagy tegnapelőtti munkájokkal kerestek és az örök előlegbe bonyolódottak, akik a legszorgalmasabbnál is többet szoktak dolgozni, verejtékezni azért, hogy letörleszthessék a régi előlegüket és új előleget kaphassanak, szóval nem a Lafontaine tücskei, akik sokáig nem dolgoznak, csak danolgatnak, hanem a modern tücskök, akik talán többet dolgoznak, mint más, csak mindig előbb költik el, amit egy kicsit később fognak megkeresni, a holnappal nem törődő gondatlanok, a számítani nem tudó lunátikusok, a tartozásuk lerovása után végképpen kimerülők, akik egy életen át nem képesek előre megszerezni a legközelebbi jövőben szükséges összeget, azok, akik az örökös megszorultságukkal maguk nyomkodják mind lejjebb és lejjebb a tulajdon munkabéreiket, szóval akik folytonosan a saját sírjukat ássák - mindezek a háború kitörésekor máról holnapra minden kereset és minden hitel nélkül maradtak, a hadüzenet napján egyszerre elveszítették maguk alól a talajt, a világ legelső nagy megrázkódtatásakor azonnal belebuktak a saját sírjukba.

Ők voltak a háború első áldozatai; mindenekelőtt őket sodorta le a forgószél a fáikról. Igaz, ha elhullottak is: élve maradtak; de ezzel nem sokat nyertek. Mert olyan nyomorúság szakadt rájok, amelyhez képest Murger bohémjeinek a nyomorúsága csak víg opera volt. A hasztalan kilincselgetéssel, az eredménytelen antisambrírozással, a semmiképp se kárpótolt megaláztatással súlyosbított nyomorúság. Haj, a tőke, mely máskor is konzervatív, a hadüzenet napján a füle hegyéig begombolkozott!... és a fejvesztett rémület nem ismer szánalmat: "Se munka, se hitel... jó ember, akaszd fel magad!... ma nem sokat számít, ha egy emberrel több vagy kevesebb."

Belgiumban és Franciaországban vált legfeltűnőbbé, milyen sokan vannak, akiknek a legyőzéséhez és eltiprásához tökéletesen elég a háború első forgószele, a háborúnak már a puszta híre is. Mert a bohémeket ugyan sokfelé, talán világszerte mindenütt leverte a lábukról a hadüzenet, de amint a háború legnagyobb rémségei legelőször is Belgiumra és Franciaországra szakadtak rá, ez a sanyarúság is ott produkálta a legtöbb és leginkább rikoltozó példát.

Franciaország gazdag és a francia takarékos ember. De Franciaországban is vannak szegény fiatalok, akik nem sietnek javakat gyűjteni és vannak olyanok is, akiket még az öregség se tud kigyógyítani a könnyelműségükből. Kivált az írók, a színészek és a szobrászok közül potyogtak sokan az aszfaltra. A kisebb folyóiratok sorra becsukták a boltot; pedig boldogabb időkben a párizsi írók szegényebbjeit a sok kis folyóirat látta el munkával s keresettel. A magánszínházak majdnem mindannyian szélnek eresztették a színészeiket; ez az egy körülmény a jómódhoz szokott embereknek ezreit fosztotta meg a keresetüktől és úgyszólván a betevő falatuktól, mert hiszen, ha van foglalkozás, amelyben a könnyelműség szinte hagyományos és sok okból menthető, ez a színészé. És a szobrászok? De hát mi az, ami az egymást öldökölni készülő embereknek a legkevésbé kell? Kétségtelenül: a szobor.

Meg lehetett érteni tehát, hogy alig tört ki a háború, az első civil hír, mely az ellenséges Franciaországból érkezett, már arról szólt, hogy a párizsi írók és művészek közül sokan jutottak olyan nyomorúságba, aminőt régebben elképzelni se tudtak. És akármennyire haragudtunk is a franciákra, akik első fúriájokban ugyancsak csúnyán viselkedtek náluk időző honfitársainkkal szemben, nem lehetett megilletődés nélkül olvasni, hogy Paul Fort-nak, a költők választott "fejedelmé"-nek, egy vidéki városkába kellett elvonulnia, ahol csak úgy tud megélni, hogy az erdőben gombát szed és ezzel táplálkozik. Aztán egy darabig még sok hír érkezett, amelyek mind sokat tudtak regélni a párizsi költők és színészek nyomorúságáról... ezekben a hírekben Paul Fort még egyre gombát szedett... amiből azt kellett következtetnünk, hogy a sorsharag a költővel még a háborúban is humorizál... De...

De azóta a franciák magukhoz tértek az első ijedtségükből és ha Paul Fort még most is gombát szed, a párizsi újságok már mulatni kezdenek a szegény poétáikon, akik ennyire lecsúsztak. Sőt Pierre Mille is úgy találja, hogy azok a francia írók, akik nagy kínban vannak, mert a kézirataikat sehogy se tudják az újságoknál elhelyezni, nem annyira sajnálni, mint inkább kicsúfolni valók.

Pierre Mille finom és elmés író, az újabbak közül a legkülönbek egyike, de ez az ironizálása ugyancsak igazságtalan.

Ha nyíltan nem is mondja ki, úgy látszik, ezt gondolja:

- Más az élhetetlenség és más a költészet. Ne sajnáltassák magukat ezek a jó urak, ha most is megmaradnak öreg gyerekeknek, akik nem tudnak egyebet, csak rímeket kovácsolgatni, csengő-bongó szavakkal játszogatni, hasonlatokat és képeket keresgélni. Ez nem az az idő, amikor el lehetne bújni a világ elől, a természet szépségéről ábrándozni vagy bölcsődalokat komponálni olyan gyerekeknek, akik majd csak a jövő században fognak megszületni. Akinek az ereiben vér van és nem víz, annak ma minden idegét, minden érzését, egész gondolkozását a háború foglalkoztatja. Tessék arról szólni, ami az egész világot érdekli és ha a költő úrnak csakugyan van valami mondanivalója, akkor meg fogja találni az olvasóját. Akkor nem kell azon keseregnie, hogy nincs hol elhelyeznie a kéziratait. Meg kell érteni, kérem, hogy ez nem a tücsökcirpelés ideje; aki nem tud egyebet, csak cirpelni, arra ma nincs szükség.

Csakhogy erre Paul Fort meg a többiek, akik ma gombát szedegetnek, azt felelhetnék:

- Hát van-e ma valaki, akinek az idegeit, az érzését, a gondolkozását a háború nem foglalkoztatja? Bajos elképzelni, hogy ilyen ember is lehetne. Csak nem mindenki érzi annak a szükségét, hogy elmagyarázgassa, milyen impressziókat kelt benne, ami a hősies önfeláldozásban nagyszerű s ami a vérontásban iszonyú. Végre is, amikor Pierre Mille leül háborús krónikát írni, éppen úgy lecsillapul és éppen olyan messze van a harctértől, mint az a láztalan, aki bölcsődalokat komponál. És ha ma a párizsi lapok nem adják ki a verseket, de szívesen adják ki azokat a háborús történeteket, amelyekben Pierre Mille azt erősítgeti, hogy nincs az a lelketlenség, amelyre a német pribékek képesek ne volnának - könnyen meglehet, hogy ezek a háborús történetek a békekötés után éppen annyira rövidéletű dolgoknak fognak bizonyulni, mint amennyire időszerűtlenek ma a tücsökdalok.