Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 6. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: A gyilkos

Tersánszky Józsi Jenő: A gyilkos
4.

Éjfél körül volt, mikor Vojnyik Borsodynétól eljött.

Míg együtt feküdtek Borsodynéval az ágyban, Vojnyik többször gondolt a kulcsokra, de Borsodyné, ha el is ázott, ébren volt.

Később megzörgették egyik ablakot. Vojnyik kelt fel megnézni. Borért jöttek, de mikor Borsodyné meghallotta, hogy csak egy literért, onnan az ágyból, csúfos szidalmak kíséretében elutasította.

Vojnyik nem feküdt vissza. Hamarjában felöltözött, köszönt s emlékeztetve Borsodynét ígéretére, már félre is tolta az ajtó reteszét. Borsodyné bosszúsan, rekedten kiabált utána az ágyból. Nem számított rá, hogy Vojnyik elmegy s Vojnyik odakinn hallotta, amint nagy csoszogva, dohogva kél ki az ágyból; bezárja az ajtót s visszafekszik.

Vojnyik percekig ott állt a küszöbön. Bár szeretett volna már otthon lenni ágyában, jól kinyújtózva, különös akarattalanság tartotta fogva. Mintha nem végezte volna el itten a dolgát. Bizonytalan meresztgette szemét a sötétnek s a tornác lépcsején is állott jó ideig és tűnődött. Csak aztán indult meg lassan lefelé a dombon.

A ház mellett, két fa közé húzott kötélen, néhány szál fehér ruha lógott a sötétben, első pillantásra kísérteteket juttatva észbe.

"Lesz neki. Kinn felejtette a ruhát" - mondta magában Vojnyik Máriskára, a kis szolgálóra gondolva. De e kifejezett gondolatai mögött mások jártak. Érezte, meglehetősen van fejében a borból.

Az almafák rakva voltak virággal s itt-ott megrekedt alattok a nappali meleg. Vojnyik útjában néhol akár valami langyos fellegen ment volna keresztül s nehéz virágillat kínálkozott orrába. De a másik percben újra hűvös, harmatos, tiszta levegő következett.

Egyszerre valami kívánatlan nyugtalanságot hozott gondolatai közé. Eszébe jutott a táblázás és megállott.

Mikor a pénzeket felszedte Borsodynétól, ámbár már akkor is idegenkedett attól, hogy betáblázza házára, de ha megtörtént volna, megtörtént volna. De minthogy Borsodyné nem tette, vagy elhalogatta, most már gyalázatos, igaztalan kapzsiságnak látta ezt tőle Vojnyik, ami ellen pártot fogott minden érzése.

S ennek nyomában egyre-másra jelentkeztek emlékében, valósággal vádaskodni kezdve Borsodynéra, egyéb estéli beszédei, miket akkor füle megé szedett. Az, amint csúfolódva hánytorgatja görbe hazáját, felesége golyvás nemzetségét és mindig a hazáját és mindig a feleségét. S hogy, minek hízlalná ő a más kölykeit. "Nyomjon meg égyszer a bánya, akkor mehetek kukutyinba a pénzemért" - jutottak itt eszébe Borsodyné dölyfös szavai s szájmozdulata, amivel kimondta s mint ahogy rőzse alul a láng, düh és bosszúvágy csapott fel a nyomán Vojnyikban.

"Minden áron vissza kell szerezzen a kontraktusokat" - gondolta magában álnok számítással. S ugyanekkor már az imént elmulasztott alkalom kelletlen bosszúságát is érezte. "Hiszen éppen most kellett volna. Ott feküdt véle az ágyban, sötétben, Borsodyné részeg... Még most se volna késő!... űzték egymást gondolatai. - Ki látta, hogy ide jött? De mivel? Puszta kézzel? Hopp! a terítőspárga. Rá a nyakára...

Ez éppen nem volt Vojnyik első gondolata. S már megfordult s visszanézett a dombon fehérlő házra.

De abba a nyomba amint visszafordult, valami babonás intelem szólalt meg belsejéből:

"Vigyázz! Tudod te, hogy nem jó még egyszer visszatérni valahová. Szerencsétlenséget hoz."

"Hát nem láthatták-e meg az este, mikor a ház előtt ittak Borsodynéval? - Jutott eszébe ugyanakkor. - Valamelyik szomszéd, a sötétből. És aki borért jött az imént nem ismerhette-e meg hangjáról? S aztán most megint bekérezkednie. És Borsodyné kiálthatna. Hát Máriska? a kis szolgáló. Felébredne és visítna. Mint a minapában egyszer..."

Egyik szemét kissé feljebb húzva tűnődött.

Épp a hídon állott. A híd alatt simán, nesztelen suhant a víz. A fák itt is, ott is keresztül hajoltak az árkon setét ágaikkal s csillagfény reszketett a víz tiszta tükrén. Csak tovább a zsilip előtt kortyantak apró víztölcsérek s túl a zsilipen fehéren sustorgott a zubogó. Még távolabb magos égerfáktól eltakarva, teljes sötétségben egyenletesen dörömböltek a puskaporos malmok, egymás után négy is az árkon.

"Mint a minapában egyszer" - emlékezett rá Vojnyik...

Így volt. Borsodyné a piacról jött Máriskával. Máriskának nehéz, teli kosár a hátán s két kezében két jérce. Fejjel lefelé lógatta őket, összekötött lábaiknál fogva. De aztán Borsodyné kivette őket Máriska kezéből s hátikosarába rakta, mert még egy csuprot adott hozni Máriskának.

Épp itt a hídon találkoztak Vojnyikkal. Megállottak és beszélgettek s Máriska, ahelyett, hogy tovább ment volna, szokásaként asszonya mögött eltátotta száját, szót hallgatni.

Hogy, hogy nem, az egyik jérce eközben, addig nyugtalankodott, vergődött kosara tetején, míg egyszer csak kifordult belőle. Le éppen a hídgerendák szélire s onnan, össze lévén kötözve lábai, be az árokba.

Máriska megbénult a rémülettől. Későn vették észre, már messzi vitte a víz a jércét. Bekerült a forgóba, s le a zubogón. Csak nagy kerülővel lehetett volna már mentésére menni.

Borsodyné mint a veszett boszorkány esett neki Máriskának:

- Itt kell neked hallgatni a szót? te ringyó! - és két kézzel tépte haját, belerugdosott, megverte. Rossz volt hallani, hogy visított.

Ez a jelenet vette most magát Vojnyik emlékébe, amint ott állott a hídon a sötétben. S eszébe jutott az is, hogy Borsodyné egyszer még őtőle kérte szolgálni a legnagyobb kislányt. Na hiszen.

"De vajon elvitte osztán a víz a jércét, vagy megakadt valahol?" - tűnődött rajta magában s hosszan végig kancsalított a vízen.

Aztán csendesen megindult hazafelé.