Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 5. szám · / · Figyelő

Felvinczi Takács Zoltán: Ismét Japán

A vihar kezdetén, nyomban azután, hogy Japán és Németország közt megszűnt a diplomáciai viszony, bátor voltam néhány sort írni a Nyugatban arról, hogy a két nemzet eddigi baráti közeledése nem fog hosszas megszakítást szenvedni. Kifejezést adtam ama nézeteimnek, hogy Nippon fellépése következtében az európai nagyhatalmak olyan arányban fognak károsodni a Távol-Keleten amilyen urai voltak eddig a helyzetnek. Mondtam, hogy Japán keleti hegemóniára törekszik, mert - mint Okakura Kakuzo könyvében olvashatjuk - az Ázsia ősi nagy kultúráját teremtő erők letéteményesének tartja magát és nem hagytam említés nélkül, hogy a kelő nap országának története nagy receptív és exkluzív korszakok váltakozásából áll.

Az események mindeddig nem akarták meghazudtolni akkori sejtéseimet, sőt ma már olyan hangok is hallatszanak a Távol-Keletről, melyek valósággal rádupláznak szerény megjegyzéseimre.

Tsingtau ugyan elesett, de a német foglyokkal tüntető előzékenységgel bánnak a romantikus szitakötő szigeten. Sok álmodozó és bölcselő germán ifjú érte el most akaratlanul is régi célját: megismerkedett azzal a misztikus erővel ható világgal, mely felé a jobb időkben, a Sárga-tenger partjain folytatott hősies párviadal előtt, hazulról táplált rokonszenv vonzotta. És Japán is tudja jól, hogy még igen sok tanulnivalója van Németországtól. Alaposabb, szolidabb mestert a jövőben sem választhat.

Az entente-hatalmak felsülése pedig csakugyan "isteneknek való látvány". Nagyobb megaláztatás nem is érhette volna őket. Arra kellett ébredniök, hogy álszövetségesük belátott kártyájukba az első pillanattól kezdve. Ismerte gyengeségüket. Sürgősebbnek tartotta, hogy a németekkel intézze el ügyét. Tudta előre, hogy a háború után az angol és az orosz nem ronthatja számításait, a némettel pedig kiegyezhet - valahogyan India árán, mely kincsesházat máris igen jól ismernek a német kereskedelmi utazók.

Nem sajnálom tehát, hogy annak idején leírtam e néhány sort, jóllehet nem szoktam politikával foglalkozni. Nincs okom visszavonni azt sem, amit alig egy éve nyilvánosan is mertem hangoztatni. Hogy a Távol-Kelet természetes ellenségének erejét kulturális hivatásából kifolyólag paralizálja. A faji szempontok seholsem oly fontosak, mint éppen ott. Az intranzigens moszkovita szellem ott kelt legnagyobb visszahatást. Japán és később Kína terjeszkedése viszont annál előnyösebb lesz a jövőben a turánság szempontjából.

Ami pedig most következik, a történelem ismétlődése kell hogy legyen Japán nem fél forma szerinti szövetségeseitől, tehát elindul újra Kína ellen. Most már egyszerűen azért, hogy hatalma alá hajtsa a sárga óriást. Nem most vállalkozik rá először. Megpróbálta már a 16. század végén is, de a mennyei birodalom seregeinek akkor még nem volt nehéz megtörni a vasmarkú Hideyoshi erejét.

Nippont ma már népének szaporasága is nagyarányú terjeszkedésre kényszeríti, a kínaiak azonban még szűkebbnek érzik birodalmukat. Kultúrájuk pedig könnyen talált mindig utat a határokon túl. A kelet-ázsiai műveltség a kínaiak alkotása. Japán minden újjászületése kínai reneszánsz volt egészen az 1868-i reformig, sőt ami azt megelőzte, az is bevándorolt kínai tudósok és művészek munkájának nevezhető. A távol-keleti népek erkölcsi ereje ma is az őskínai társadalmi hagyományokban, elsősorban Kung Fu-tse tanításában gyökerezik. Intenzívebb egységesítő és szervező erő egyetlen etikai rendszerben sem rejlik. Ha Japán szervezni akarja Kelet-Ázsiát és erőssé tenni a nyugatról jövő térfoglalással szemben, kínai szellemben kell végrehajtania a reformot.

És a világ meg fogja látni újra a csodát, mely megismétlődött valahányszor a kínai fegyverek gyengéknek bizonyultak arra, hogy az idegen inváziót megakasszák. A barbárok bejöttek, győztek és kínaiakká lettek.

E vérnélküli győzelem fényesebb és tartósabb annál, amit fegyverrel lehet aratni. Titka csábító erővel hat ránk nyugatiakra is és ellenállhatatlanul vonz mindenkit, aki egyszer kelet felé pillantott, hogy magába szívja a sárga veszedelmet.