Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 5. szám

Dr. Lambrecht Kálmán: Herman Ottó

Ha Halász Imre pompás sorozattal ki nem mutatja annak idején a Nyugat hasábjain, hogy Ostwald tévedett, amikor az agy legnagyobb teljesítőképességét a harmincadik életévhez kötötte, most Herman Ottó példáján lehetne kimutatni a zsenialitásban rendszert kereső germán zseni tévedését.

A magyar kultúra legtermékenyebb munkásának életrajzán dolgozva, évszámokhoz kötve látom, hogy első nyomtatott sora harmincéves korában - tehát az Ostwald-féle klimaxon -, életének főműve ötven éves korában jelent meg - mint Darwiné -; és még hat, sőt hét évtized terhe alatt is igazán mesteri meglátások pattannak ki agyából.

Nagy emberek élete nagy tanulságokat revelál. Én, ki Herman Ottó életét nemcsak személyes érintkezés, de hosszú évekre visszanyúló tanulmányok alapján ismerem, az ő érdekes életének fő tanulságát abban látom, hogy megmutatta, miként kell a szakszerűséget univerzálisan, az univerzalitást szakszerűen alkalmazni.

Herman Ottó szakképzettség nélkül vágott neki a tudománynak. A bécsi polytechnikum hallgatójából géplakatos, a katonaszökevényből őrmester lett lent Raguzában, kinek borjújában a marsallbotot a természettudományi gondolkodásnak kétparancsolata képviselte. És mert egész életében hű maradt a megfigyelés és összehasonlítás kétparancsolatához - miként Hindenburg a mazuri tavak kidolgozott defenzív offenzívájához -, azért tudott a kiegyezés után tétován vajúdó magyar földön ércnél maradandóbb emléket: kultúrát teremteni.

"Magyarország pókfaunájá"-ban nemcsak az első módszeres magyar zoológiai monográfiát írta meg ő, aki pedig módszer nélkül nevelkedett fel, de a világirodalomban is osztatlan figyelmet keltett a svéd Thorel-től a német Koch-ig. Meg tudta írni, mert rendszerét és szellemét nem az iskolák hivatalosan engedélyezett poros fóliánsaiból, hanem a természet szűzen tiszta vadonjából merítette: Borsod fenséges bükköséből, a Királyhágón túl merész ormairól, a magyar róna tilinkószavas egyhangúságából és a pisztrángos hegyi patakok kristályos tükréből.

"A magyar halászat könyve" és az ősfoglalkozások másik két ágáról: a primitív, történet előtti vadászatról és a pásztoréletről írt könyvei és értekezései merőben új, az ő fellépése előtt még csak nem is sejtett kinccsel gazdagították nemcsak a szaktudományt, de a legtágabb értelemben vett nemzetközi közkultúrát. Sőt az ősfoglalkozások fogalmának felismerése is, a maga magyaros zamatjával és ősi patinájával Herman Ottó egyik legmesteribb meglátása.

Minden műve, minden sora általa felismert vagy legalábbis újszerűen értékelt szakismeretek ezernyi apró mozaik szeméből épült fel és bár a szaknak volt szentelve univerzálisan hatott, mert egészet, és nem részletmunkát adott.

De Herman Ottó élete és hatása nemcsak a tudomány terén volt nagy, magyar mértékkel mérve szinte gigantikus.

Ő törte meg ennek a jogi neveléstől át és át hatott magyar társadalomnak azt a konokságát, amely helyet biztosít a parlamentben a felvidéki dzsentritől a szegedi kötélverőig mindenkinek, csupán a tudóst, a művészt és írót rekeszti ki. És Herman Ottó megtörte ezt a konokságot nemcsak párthíveinek, de politikai ellenfeleinek szemében is. Országos feltűnést keltett, amikor akadt a parlamentben egy hang, amely meglepő szemszögből szólt a jogi pro és contrától unos untig agyoncsépelt kérdésekhez, színessé tudta tenni a gravaminális politikát és be tudta vinni az élet üde leheletét még a költségvetési vitákba is. Először feltűnt, majd megszokták és amikor a millennium után kimaradt a Házból, hiányát érezték. A német, angol és osztrák parlamentek tudós mandatáriusaihoz, Virchow-hoz, Wallace-hoz és Suess-höz méltóképpen társult a magyar képviselőházban Herman Ottó.

A sok mellé járul Herman Ottónak még egy úttörése: újságíró mert lenni a tudományban, tudós mert lenni az újságírásban. A céhbeliek ezért szigorúan megrótták, az olvasó azonban hálás volt. Végre élvezni is lehet a tudományt - gondolta magában és - akaratlanul is tanult. Érdekessége soha nem ment az alaposság rovására, már csak azért sem, mert Herman Ottónak a tudományos alaposságról a megszokottól eltérő fogalma volt.

Ő nem az egyes kérdések irodalmát merítette ki, hanem a kérdések egész tárgykörét, magából a jól megfigyelt nyersanyagból, az életből és nemcsak izoláltan, hanem minden hozzá fűződő, gyakran bizony igen távoli, de mindenkor érdekes viszonylatában.

Herman Ottónak az ezer címet tekintélyesen meghaladó bibliográfiai jegyzékében szép számmal szerepelnek a polémiák. Nem túlzok, de írt ő annyi polemikus cikket, mint sok-sok tudósnak egész irodalmi hagyatéka. A tudósokkal, politikusokkal, sőt művészekkel és költőkkel is megvívott éles tollharcainak kötetnyi kötetre rúgó sora tesz tanúbizonyságot Herman Ottó vitázó kedvéről és tehetségéről. Ezek a polémiák valóságos tisztítótűzként futottak végig nemcsak a kritikát gyakran kihívó szakirodalmon, de Herman Ottó lelkén is. Levezették az ő mindenkor izzó, gyakran a robbanásig expanzív temperamentumának kitöréseit, hogy azután többi munkáiban annál ragyogóbban szolgálhassa a szép és igaz kultuszát.

Nyolcvan esztendőt élt és ebből hatvan munkás évet a túlzásba csapó radikalizmus barikádjai között töltött mindig dolgozva, gyakran izgatva, de sohasem lázítva, mindenkor megfontoltan, sohasem lelkiismeretlenül. A hátralévő két évtizedben valahogyan a konzervativizmus felé hajlott. De ezt Herman Ottónál nemcsak az évek számával geometriai haladványként növekedő konzervatív hajlam okozta, hanem okozta az ő tiszteletreméltó sovinizmusa, amely nem ismert ezen a földrészen szentebb célt, fenntartásra méltóbb anyagot a magyarságnál. És aki ismeri Herman Ottónak a magyarságról hátrahagyott örökszép forrásműveit, az meg tudja érteni az ő rajongását a vadászó, halászó és pásztorkodva pusztázó magyarság iránt. Az iránt a magyarság iránt, amely szabad foglalkozásainak keretein belül, a halászbokrokban és pásztorrangsorban oly bámulatos demokratikus autonómiát tudott teremteni a halász-nagygazdától le a jegelőkig és a bojtárgyerektől föl a rangos öreg számadó pásztorig. Ez az egész rendtartás a természetben élő, annak szemlélődésében elmerülő józanságból fakadt - éppen ezért oly szép, oly szilárd.

A magyarság tudományosan megalapozott kultuszát a semmiből megteremtő Herman Ottó élete alkonyáig lépést tudott tartani a haladó korral. Amikor a "Húszadik Század" gárdája tömörült, hogy az új Magyarországon dolgozzon, az elsők között volt, akik az életerős gárdát üdvözölték. Tehette, mert nem kötötte semmi, szabad volt, független, amilyennek az ideális gondolkodónak lennie kell.

Hogy egy ember, aki nem fogad el kinevezést, mert "nemzete végveszélyét látja a nyugdíj utáni általános törekvésben", hogy egy ember, aki nem a politikai klubok és kaszinók zöld asztalánál keres címet és rangot, hanem e helyett a mező vadvirágát köti csokorba, hogy belőle magyar kultúrát teremtsen, hogy egy ilyen ember ezen a hívságos, bűnös magyar glóbuszon megélhet és boldogulhat, azt előtte el sem tudtuk gondolni. Herman Ottó ragyogó példája igazolja, hogy az ő igénytelenségével és munkakedvével igenis élhet, boldogulhat, sőt megszerezheti a legnagyobb elismerést is: a közszeretetet.

Egy tanulságos élet e legnagyobb tanulságát köszönheti az új Magyarország munkán nevelkedő generációja Herman Ottónak: a tudós írónak, a művész költőnek.