Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 5. szám · / · Szabó Dezső: Szezám tárulj

Szabó Dezső: Szezám tárulj
I.

A gyermek tizenkét éves volt. Eddig még nem élt, csak csodálkozott. Amint beléje folytatódtak a dolgok, azt hitte, hogy ez a végtelen hemzsegő mese véges-végig az ő énje. Minden mozdulata, minden szemnyitása egy új kísérletezés, új meglepetés volt a mese folyásában.

Szerette a mamáját, de mennyire nemcsak a mamája volt a mamája. A kertjökben volt egy domb, melynek meghorpadt oldalán egy aranyeső-bokor volt. Az ömlő nap itt felgyűlt s ha ide bújtatta magát, a bokor alá, a föld horpadásos ölébe, lágy meleg karok ölelték át a földből, a bokor virágfürtjei babrálgatták az arcát: olyan jó meleg, olyan mama-féle volt ez a hely. Volt egy nagy kutyájuk, nagy piszkos-fehér kuvasz, mely már toaletteket is elfelejtett csinálni. Ez esténként fölkereste őt, hozzádörzsölte meleg testét s a sötéten át rácsillogtatta fényes mély szemeit. Milyen biztos védelemnek tudta ezt a kutyát az egész megrémesedő világ ellen s mennyire mama volt ez a kutya is. Néha, ha izzó nyári nappal után meghajlott a nap, a dolgok - mint hűvös borogatásokat - hosszú árnyékokat teregettek az égő földre. A dolgokba zárt apró kis kék esték kiléptek, mint fürdő lányok a lehullott ruhából, hogy aztán nagy sötét éjjellé ölelkezzenek össze. Az állatok meghajolva jöttek haza s a pásztorból lágy szűrt ének bomlott ki, mint távoli kémény lehelt füstje. A tér olyan méllyé lett s neki szíve volt a mélység mélyén. Akkor az egész bóbiskoló világ megtárult keblű édesanyja volt s ő meggörbített kis testtel, féloldalvást hunyt kebelére, hogy álom-mesében folytassa a nappal-mesét.

Szerette a játékait is, és mi nem volt játék neki ezen a világon? A dolgokból finom láthatatlan pillangók szálltak fel sejtett illatokban, alig megszálló színekben, nem érintett tapintásokban. És az ő érzékei mosolyogva, éhes kis tátott madár-szájjal futkostak e pillangók után. A bőre pedig megsokasodott visszhangja volt a történő világnak, mely tele volt mindenféle kis és nagy sírással, kis és nagy örömmel. S a dolgok, ha szükségük volt rá, odajöttek felkeresni bánatjuk vagy örömük hangjait.

A szobában is volt egy kedvenc zuga: egy öreg-öreg dívány. Ebből az öreg díványból rég meghalt emberek dédelgetése sugározta át. Szeretett is heverni. Innen lehetett látni az utat, a falut, a mezőket, a hegyeket: a világot. Ő nagy szemeivel feléje olvasott a világnak. Néha édes virágzó nevetés fakadt ki belőle.

- Mit nevetsz, buksi? - kérdezte ilyenkor az anyja.

- Jaj, úgy megcsiklandott a nap.

- Hol, te?

- Ott annak az öreg nyírfának a hasán.

Az anyja rábámult: - Milyen csacsiságokat beszélsz.

Néha elszomorodott. Szemei könnybe merültek s zokogás szisszent ki belőle.

- Mi fáj, édesem?

- Jaj, úgy sajog, édes mama.

- Hol, szívem?

- Annak az öreg tehénnek a lábán, nézd, hogy vérzik.

A mamája azt hitte, hogy rossz szellemek incselkednek vele s titkos hatalmaktól kezdte félteni gyermekét. De a gyermek egyszer, egy tavaszi napon, mégis kiszökött. Kiment a nyitva felejtett kapun, átment a falun, hát egyszerre csak előtte van az erdő.

A naptól pityókos erdő nevetett s minden kis tátott szája azt kiáltotta: élek. A kisfiú boldogságtól elcsuklottan állott meg e csoda-zuhatagnál. Lassan ment, úgy hogy minden lépését külön tudta s minden mozdulata olyan volt, mint egy finomérintés az érzékeny ezüst harangon. A tündér-fa világ rázáporozta csodáit, ő összecsapta kis kezeit s megtágult szívéből felcsattogtak a szavak: - Köszönöm, köszönöm. -

Egy nedves kövön ugrott át s a földre pillantott. A földön egy összezúzott kis cickány rángott. Véres, horzsolt tagjai gennyes kásában vonaglottak, felfordult szemei befagyott kéréssel rémültek a kisfiú felé.

A kisfiú lelkéről ez a pillantás egyszerre letörülte a boldogságot. Friss, gyönge húsában felfakadtak a kis cickány sebei. Keserves, megpanaszló zokogás tört ki belőle.

Hát a cickány csak így szólal meg fennszóval: - Köszönöm, édes gyermekem, hogy megváltottál. Ékes királylány voltam s mert született boldog voltam, nem értettem a mások szenvedéseit. Ezért megátkoztak, hogy ebben az alakban sínylődjem, amíg meg nem találom a sebeimhez illő zokogást, mely hangot ad szenvedéseimnek. Jó kis fiacskám, te most az én zokogásom voltál.

Ebben a percben a cickányból egy csodálatos királylány lett. A gyermek eltikkadt szemmel itta magába a csodát. A lány szólt:

- Jer, most hálából megmutatom a kincseidet. Mert nem is tudod, kis fiúcska, milyen csodálatos kincseket hordozol magadban.

Felmentek egy hegy ormára. A lány így szólt a kisfiúhoz: - Mondd azt: Szezám tárulj és nézz magadra. - A gyermek engedelmeskedett és látott:

Fekete, egyforma atomok világteremtéses káosza özönlött feléje. Vigasztalatlan, kétségbeejtő mozgó tenger volt s ez volt az egész külső világ. Ez az eléje fakadó fekete horizont, melyben benne nyüzsgött az egész univerzum, hideg, reménytelenség, alaktalan mozgó éjszaka volt. Ő ettől külön állott, mint egy külön világ, mint egy óriási üvegház, melyben egy csodálatos napféle gyémánt ragyogott. S íme a fekete halál-tenger körülcsapzotta, beleáradt s egyszerre minden kis felfürtösödő hulláma ragyogó színeket, ékes formákat kapott. Ásványok, növények, állatok, emberek ős-mindenes vegetációja patakzott össze benne s mindenik kapott színeiben és formájában a maga külön életét élte. S mégis oly csodás egy volt benne az egész, mint a kívül sötétlő lényeg fekete osztatlanságában. A lány így szólt hozzá:

- Nézd ezt az előteremlő végtelen fekete tengert. Magánosan, sötéten, a dolgok mögött, a mindenség mélyén ült a halál és gondolja a világot. Ez az alaktalan fekete tenger az ő dalának özönös, hulló örök zápora. Szegény halálnak nincsenek színei és formái. Bennetek, emberekben csapzik színes-formás életté a világgá patakzó halál. Ti vagytok a felső habjai ennek a fekete tengernek, melyek színt kaptak valahonnan. Honnan, ki tudja? És színeitekbe beletükröztetitek az egész tengert. De benned egyéb kincsek is vannak. Látod ezt a drága kristályt, ez a te szíved. Benne mindig egy marad a formákra különödött világ s mindig melegen család lesznek ott azok, kik külön árt világokként fáznak. Benne lesz az eredet drága szomorúsága s a halhatatlanító szánalom. Vigyázz erre a kincsre. Rajta keresztül mindig fogod látni a látszó világ egységes kietlenségét, az életjóknak fekete halál szövetét. Milyen nagy szánalomban fogod eggyé szeretni ezt a sok élet-látszatot. Kincses csodás szavakban gyűl fel benned a világ, szavakban, melyekben a dolgok és az ember még együtt vannak. S ha majd kitárod ezeket a szavakat az emberek elé, az ember tudni fogja a követ, a fát, az állatot, mint ahogy most édesanyját vagy ölelt szeretőjét tudja. És mindenki jó lesz a halál ölének közösségében. Szavaid lesznek a nagy család az élet egyedülvalóságában, a meleg tűzhely. Mert akiben szavaid megszállnak, az nem lesz többé egyedül. Egy lesz a nagy tengerrel s látni fogja a külön életekben az egy halált.

A gyermek fellázasodott szemekkel hallgatott. A tündér szétfoszlott, mint egy szétsávosodott bárányfelhő. A gyermek estére ért haza. Anyja aggódva kérdezte, hol járt. A gyermek nem felelt.

Ezután még jobban szeretett magára maradni a kertben, kedvenc zugában, vagy a szobában az öreg díványon. Ilyenkor szemeit meredt-tágra nyitotta és magában súgta: - Szezám tárult! - És látott.