Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 4. szám · / · Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön

Halász Gyula: Utolsó napjaim orosz földön
I.

Akkor még nem tudhattam - aminthogy ma sem tudom -, hogy ezek lesznek utolsó napjaim az orosz hadjáratban. Talán inkább azt kellett volna írnom címnek e följegyzések fölé: Szerencsés megsebesülésem és első hazatérésem az orosz háborúból.

De hol is kezdődik a sebesülések története? Július 31-ével-e, mikor az általános mozgósítás hirdetményét körülsereglettük a Fürdő utca sarkán és elindultam hadi cipőt, miegymást vásárolni? Avagy ugorjam át egyenest Krakkó külvárosának fagyos kövezetére, melyen órákig toporzékoltunk egy novemberi didergős hajnalon?

Mily jól is esett beosonni a komor utcáról egy koránkelő család fűtött ebédlőjébe és fölmelengetnem szívemet e meghitt kép emlékével -és egy csésze forró feketével. Megvalljam-e, hogy a tolvaj lelkifurdalásával (és négy vajas zsemlével) lopakodtam ki onnan az utcára percek múltával. Zsákmányommal hiába tettem boldoggá kevésbé szerencsés társaimat - háborgó lelkiismeretemet ez sem nyugtatta meg. Csak amikor később, virradat után, sikerült összevásárolnom háromszáz friss, ropogós zsemlét, amelyekből en passant századom minden emberének juttathattam: akkor éreztem teljesnek vezeklésemet.

Ezen a napon - november 16. volt - alkonyatig állottunk készenlétben a hívogató nagyváros szomszédságában. Nem messzire tőlünk két nagy hurka lebegett a magasban: a krakkói vár megfigyelő kötött ballonjai. De fejünk felett is bakák leselkedtek a fák koronái között. Kozák csapatokra vártunk - kozákokra, akik már szinte legendás alakokká nőttek képzeletünkben, amiérthogy mindig csak lestük őket immár három hónap óta, de soha meg nem örvendeztettek eleven megjelenésükkel. A "vörös ördögök"-nek több szerencséjük volt a velük való ismerkedés terén.

- Azoktól nyilván nem rettegnek úgy - jegyezte meg egy szerény csukaszürke hevesi legény.

De legfőbb szórakozásunkat a repülőgépeknek köszönhettük, amelyek berregve keringtek fölöttünk és nyugtalanító hullámokban siklottak alá, mintha csak kacérkodni akarnának velünk, szegény földön kúszó katonákkal.

A muníciós ládán dermedt kézzel kanalazgatva fagyos levesemet, mennyire nem sejtettem, hogy még ezen az estén igazi gőzfürdő igazi forró medencéjében fogok boldogan lubickolni. Inkább hittem, hogy vérben fogok fürdeni. No de bármily kiábrándító is, bele kell törődni, hogy a háború sem fenékig borzalom és vannak meglepetésszerű, boldogító örömei.

Ilyen váratlan, ujjongó öröm volt az is, amikor főúri szállásomról - három lépés hosszú és két lépés rövid konyha-lakásomból - beszekerezhettem még egyszer a csábító fénnyel csalogató Krakkóba. (Két ízben voltam már ott előbb, amikor Wielickán táboroztunk: november 13-án és 14-én.)

Valami bevásárlással bízott meg titokban kapitányom s ezzel a mély emberismeretre valló megjegyzéssel bocsátott utamra:

- Ígérd meg, hogy haladéktalanul visszafordulsz és - egynél többször nem fogsz megfürödni.

Egy órával később kezemben volt a drága csomag - egy pár csizma és egy nadrágtartó - és utasításomhoz képest rohantam a fürdőbe. (Jó volt sietni vele. A csizma kicsi lett - de ekkor már a fürdőt maga a hadtestparancsnok sem moshatta volna le rólam. Másnap ütközetbe mentünk.)

"Haza" érve, üdén, mint egy gyermek, aludtan éjféltől négy óráig. Félálomban, gerendák híján, megolvastam, hány méter pókháló csüng a fejem fölött. A tűzhely sarkában ott horkolt már hűséges Ganimédeszem, Ivádi Laci, aki a föld alól is előteremtette mindig azt a fél vagy másfél liter tejecskét, amit olyan hihetetlen gyönyörrel csokoládézgat meg az ember párás hajnalokon.

Ezen a hajnalon sem hiányzott az ital, de megmelegítésre nem jutott idő. Riadóra ébredtünk. Megyünk észak felé; a határon túl vár az orosz - ne várjon hiába.