Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 3. szám · / · TÁBORI POSTA

Balázs Béla: CSENDES, ESTI DIALÓGUS A HERCEGNŐVEL
(Menj és szenvedj te is. III.)

1914. augusztus

- Alice - szóltam a hercegnőhöz, a Lógody utcai történet hercegnőjéhez - katonának álltam és holnap indulok a harctérre. Többi barátomtól elbúcsúztam már és téged hagytalak utoljára, mert sehol sem érzem úgy mint itt, hogy búcsúzván a békének és életnek földjéről oldom el a csolnakom.

Mikor a Lógody utcai kis suszter udvarán festettünk együtt még háborúsak voltak a te vágyaid is, Alice, és gondolataid mint riadt galambraj keringtek egynémely magas torony körül. Azóta te palettáddal és zöld festékes ládáddal hazaérkeztél ebbe a csendes hegyoldalba, boldog családba boldogan, és a vadgalambok leültek ennek a kertnek fáira és veteményei közé és gyökeret eresztvén virágok lettek, melyek ahol vannak: otthon vannak. És te itt nézed őket, hogy híznak és lombosodnak a fákkal és nézed, hogy nő szép fiad a fák között. Én azonban katonának álltam most és háborúba indulok. Búcsúzni jöttem. Itt a kerti nádszékek alól bizalmas kavicscsikorgással beszél fel a föld és az augusztusi hold most néz be a Hármashatár-hegy mögül.

- Ez a mi kövér, aranyarcú dadánk - mondta a hercegnő, nagy szemeinek tükrét fordítva feléje. - Esténként végigjárja a házat, hogy a gyerekek jól betakaróztak-e és nem maradt-e égve lámpa?

- Az életnek és békének tiszta ízét akarom innen magammal vinni és benne egy diadalmas biztonságot: hogy ez mégis örök és elpusztíthatatlan.

Akkor a hercegnő hármat kopogott halkan a fehérmázas kerti asztalon, melyen lassan munkához látott a hold miniatűr halvány árnyékokat készítve a teás csészék és kanalak alá.

- Ettél és ittál? - kérdezte szigorúan a hercegnő. - Mert ha jóllaktál elkezdhetem megmondani a véleményemet. Szégyelld magad. Nem gondoltalak ilyen hiúnak. Nem akarsz az itthon maradt »kettő-három nyomorult« közt lenni. Ennyi az egész. Neked nem lehet más okod rá, hogy beállj önkéntes gyilkosnak.

- Talán van sok hiúság is benne. De van egyéb is, amit érteni fogsz. Ha az egész ország alá volna aknázva csak a te házad nem, vajon nem hagynád e ott te is házad biztonságát, hogy egyforma kockázatot vállalj mind az ország népével, melyben élsz?

- Az ország! Most már nincs más mint az ország? És a szegény oroszok és szegény franciák, akiket úgy szerettünk? Az ő biztonságuk nem fontos, mikor gyilkolni indulsz?

- Hercegnő, ha csak mi magyarok volnánk bajban talán nehezebben határoztam volna rá magam, hogy kivegyem belőle a részem. De negyven millió ember lépett most a halál árnyékába! Ennek a tömegvonzásnak nem lehet ellentállni. A tízmillió orosszal és szerbbel és nem tudom mennyi franciával is szolidáris akarok lenni, mikor közös harctéren szenvedést osztok meg velük.

- És ha kolerajárvány fog kiütni akkor szolidaritásból inficiálni fogod magad?

- Még soha sem ültél betegágynál, Alice, rossz lelkiismerettel szégyellve egészségedet? Még sose volt hogy beteg akartál lenni, mert valaki beteg volt?

- Az más - mondta akkor halkan a hercegnő és átnézett a Svábhegy lámpáinak csillagképeire. - De ezt a szerencsétlen tömeget nem lehet így szeretni. Egymásra hajtott buta csordák. Szegények. Aki szerette is megutálja.

- A népről beszélsz hercegnő? Hiszen most kell talán elválnia, hogy csőcselék e vagy az a nép, melyről tudjuk, hogy az egyén minden elérhető nagyságánál nagyobbat produkál? Az a nép e, mely vallást és stílust, mítoszt és mesét, ornamentikát és muzsikát teremt? És nem tőled tanultam e, hogy leginkább azért kell szeretnünk valakit, hogy igazán azzá lehessen, akit szeretünk?

Akkor a hercegnő meleg mosollyal nézett rám és azt mondta. - Szóval megint nászútra indulsz holnap?

- Elhiszed e, hogy úgy érzem magam, a szerelmes vőlegény minden esetlen zavarodottságával?

- De ez nem szerelmi házasság! Szánalomból veszed el. Muszájból fogsz csak verekedni. Morális muszájból. De az mindegy. Okod lesz rá, de nem lesz célod vele. Irtózatos sivatagja a hiábaságnak! Vagy gondolsz te valamit, egy eszmét, mely a harccal kiharcolható?

- Azt, hogy ég a házunk és oltani kell.

- Megér egy ház ennyi bűnt?

- Éppen a mi házunkat újabban nagyon sokra becsülöm, mert úgy látom, hogy nagy jövendő missziója lehet. Ezt a háborút a nacionalizmus zúdította ránk. Legalább is a mi házunk négy sarkát az kezdte ki. De a nacionalizmus a tizenkilencedik század terméke és ahogy nem létezett a tizennyolcadikban úgy meg is fog szűnni a huszadikban és helyébe az internacionalizmus lép, ki tudja, talán még harcosabb indulattal. Mert a szocializmus úgy kezdte és azóta minden mozgalom a feminizmustól az esperentóig az internacionalizmus jegyében indult. Ez a jövő. A sok nemzetiségű monarchia ósdi volt a 19. században, de most a 20.-ban az internacionális jövő harcát vívja a nacionalista múlt ellen. Mert ha a nemzetiségi vonzás szerint csoportosul államokba Európa minden népe, félő, hogy a nagyobb kohézió folytán belecsontosodnak különvalóságukban. És mint ahogy ma áll a harc, hogy politikai határ ne válasszon el egyfajúakat, majd vér fog ömleni azért, hogy fajta határ ne húzzon politikai határokat. Mert ez a jövő. És a monarchia keresztül-kasul élő nemzetiségeivel nagy kísérleti állomása lesz a közelgő internacionalizmusnak és a Habsburgok országa készül legalkalmasabb talajnak a szocialista álmok elébe.

- Mit ér mindez, ha háború kell hozzá. Lehet-e előre menni, ha elébb hátrakerülünk az emberevő vadakig? Kiknek csináltok jövőt? A bénáknak, vakoknak, kolerásoknak? Borzasztó!

- Hercegnő, nem gondolod-e, hogy nem méltó és előkelő így sajnálni magunkat?

- Nem bánom. Ordítani sem előkelő és én mindjárt ordítani fogok és jajgatni. Egy év múlva minden épkézláb férfi gyilkos lesz. És nekünk mégis szeretni kell majd őket. Nincs olyan szent háború, mely ne volna bűnös. Mert a cél nem szentesíti az eszközt. Mert az eszközök is célok vagy célokat tesznek lehetetlenné, melyek magasabbrendűek annál, amiért gyilkolni akarsz.

- Ez igaz és »egyszerű gondolat«. Nagyon is egyszerű. Hiszen a háború megtörtént, itt van. És elveink fenntartásán kívül talán még akad egy és más kötelességünk? Az ilyen »egyszerű gondolatoktól« mindig egy szegedi anekdota jut eszembe. A nagy árvíz idején élt ott egy fiatal mérnök, aki nem rég érkezett volt meg külföldről. Mikor pedig nőtt a víz és megingott a gát és Szeged népe kiment a töltésre, öregek és gyerekek és finom kezű úri asszonyok mentek talicskázni és sulykolni, akkor a művelt, modern mérnök otthon dühöngött és kesergett mondván, hogy mégis csak hallatlan barbár elmaradottság, hogy a Tisza nincsen szabályozva. Ebben teljesen igaz volt. És éjszaka be is szakadt Szeged utcáiba a tajtékosság. A mérnök apját hozta be elsőnek, mert az szegény mikor a rőzsefonat engedett, bolondságában két kitárt karjával állt az ágaskodó Tisza elé.

- Nem, nem, nem! Itt a ti harci kedvetek a piszkos ár és a kultúra lett volna a gát! Álltál e elébe kitárt karokkal?

- Kultúra: kertet vágni az őserdőbe és gyomlálni és irtani a belenövő vegetációt. Most az állam műkertjét benövi a nacionalizmus természetes vegetációja.

- Te mersz még kultúráról beszélni? Kultúráról és humanitásról...

- Bocsánat hercegnő, hogy félbeszakítalak, de ez a két szó nem jelenti ugyanazt. A kultúra nem jelent pusztán életőrzést, emberkímélést (mint a humanitás) különben nem szabadna egy céljáért sem szenvedni, egy eszméjéért sem meghalni. Ez bűnös paradoxon volna. A puszta életért ugyanis mindent áldozhatsz csak életet nem, mert az senkinek sem nyereség. Holott, ugye vannak dolgok, amikért meg kell halni.

- Mert különben nem írhatnál tragédiákat!

- Úgy van. Vallom, hogy az emberi szépségek koronája az életkockáztatás egy ideáért, egy szándékért, bármiért. Mert csak az döntő, hogy egész létét egy centrumba tudja összeterelni az ember. Az elmorzsolt, szétlapult életet egy percben, egy lapra feltornyosítani, ez a legnagyobb élmény. Nem lehet soha olyan szépen élni, mint amilyen szépen meghalni lehet. Ezért szép mindenekfelett a bátorság. Az ész lehet utálatos és a jóság lehet komikus, de feltétlen örökszépségű a bátorság és menthetetlenül utálatos mindig a gyávaság, holott egészséges életvédő ösztön.

- És ezért nem is utálatos. A hajnalkát is utálod, mert a nap elől becsukja kelyhét? Ez gyávaság, mi?

- Légy őszinte. Alice. Nem utálod kissé magad is a férfi-hajnalkákat? És nem érzed-e te is elementáris ösztönből szépnek, egyszerűen dekoratívnak a bátorságot? Sok gyáva író zseni volt már, de egyiknek sem sikerült szimpatikussá tenni a gyávaságot valamely férfialakjában.

- Mert még a szép-érzésünk is biológiai eredetű. Az őserdőben a bátorság volt hasznos. Az állat bátor bennünk és az állatnak tetszik ez ma is.

- Az állat nem bátor. Azt tanultad a természetrajzban. Az oroszlán is menekül, amíg lehet, mert ez a természet életvédő ösztöne. Csak az éhség és a düh hajtja az állatot szembe a veszedelemmel. Dühét az éhségnek és dühét a szerelemnek mi is az őserdőből hoztuk. De csak az emberálmodta ember az, aki nyugodt, mosolygó melankóliával tudja bevárni a halált. És ez a bátorság! A legszebb emberi gesztus. És ezért szép még a rablóvezér bátorsága is. Mert a vegetatív életösztön leküzdése. A lélek emancipációja a testtől. Nem természet, hanem lélek. Katexohén emberi kultúra, mely a fizikai halált nem tűri formáló keretnek a lelken.

- Ne beszélj a halálról. Utálom a halált. Nem félek tőle. Utálom. Egy szép és nagy van, az az élet. Az élet a legnagyobb érték.

- A puszta élet egyáltalában nem érték. Csak alkalom értékek produkálására. Üres kehely. Semmi!

- Virágkehely, melyben gyümölcs alszik.

- De a gyümölcs a cél, nem a virág.

- Az élet célja: élni.

- Ez igen! Ez a humanitás jelszava. De akkor ne beszélni kultúráról. Ez a humanitás-civilizáció, melynek egyetlen tartalma élni, élni, élni minden áron. Ez az a civilizáció, melyben az életkönnyítő kényelem és az életbiztosító tisztaság úgy meghatja a lelkeket, hogy esztétikai értékké vált és egy angol fotel és egy angol klozet »szebb«, mint a mezőkövesdi hímzés. Ennek a civilizációnak legmélyebb problémája, hogy az orvos megölheti-e azt a beteget, (saját kérelmére bár) akiről biztosan tudja, hogy menthetetlen és csak vergődni fog még egy ideig. Ez az a civilizáció, melyben ezt nem teheti az orvos és mely tele van borzalmasan szenvedő őrültekkel, nyomorékokkal. Mindegy. Élni kell az a fő, a legfőbb jó. Élni bármily áron. Ez az a civilizáció, melynek legdémonikusabb problémája, hogy az öngyilkost szabad-e erőszakkal visszakényszeríteni az életbe, melyet ő nem akar élni? És a felelet: hogyne, sőt muszáj! Az öngyilkos okvetlen tévedett. Mert nem lehet olyan baja, amivel fel nem ér az élet.

- A legtöbb öngyilkos hálás érte, hogy meggondoltatták vele a dolgot.

- Persze. Hiszen a csőcselék ismeri a fajtáját. A legtöbbje tényleg belátja, hogy tévedett. Mert hiszen élni, csak élni! Nem érzed e, hercegnő létedre, hogy ez nyers vegetáció, mely büdös piszkot is termel, mint minden vegetáció? De meghalni - azt is az élő csinálja meg! És ha ez nem tornyos teteje életének, akkor rosszul játszotta ki a pagátot.

Akkor a hercegnő felállt és óriási asszonyteste a fák közé nőtt, mint testvérei közé. Éjjeli denevérek suhogtak haja körül és a lenyugvó rozsdásarany hold jobb válla fölött csüggött, mint egy nagy bronzveder.

- Nem ezt az életet gondoltam - mondta. - Hanem az anyáét, aki vállalja a halál veszedelmét, mikor szülni akar. Ezt az életet - mondta karjait tárva a tárt ágak között - ahol sok halál van, de csak anyahalál, melytől egyikünk se fél!

- Sok vad és gyilkos háború folyik ebben a kertben Alice. Tudod te azt. És az ősznek előőrseit látom ott a hegyek taraján. Vert seregek véres pusztulása lesz itt nemsokára. És nagy hervasztó ősz jött az emberiségre is. Azt hiszed könnyű szívvel járok benne?

- Ha igazán fájna miatta a szíved fellázadnál ellene és minden közösség ellen, amely bűnt követel. Csak a nazarénusok hősök. De te egy utálatos vitéz vagy. Te szereted a háborút.

- Igaz, nem tudnék meggyőződéssel nazarénus lenni. Azt hiszem, hogy a végső béke és megférés csak végső megalkuvás lehetne és hogy választanunk kell közte és a magát kiélő totalitás között. Mint egyének már lemondtunk róla, mert van morál és rendőrség. Mint nemzeteknek meg volna még a lehetőségünk rá, hogy addig nőjjön ameddig tudunk, mint az erdei fa és nemcsak addig ameddig szabad, mint a nyírott sövény. Ahol nincsen erősebb, ott nincs erő. Mert csak a különbség érzékelhető. A kiegyensúlyozott erő az nincs. Bizony a legszebb színét vesztené el az élet. - Azt se tagadom, hogy kívánja lelkem a háború férfikalandját. Pedig azt tudod, hercegnő ugye, hogy a kalandon nem örömet keres az ember. És van még valami. Úgy nevezném, hogy lelkesedés a történelemért. A világ processzus látása. A tragikus hős nagy órájának mámora ez, aki érti a sorsot mikor az őt megöli.

- De valóban azt hiszed te, hogy minden történelem, ami történik, ha mindjárt világháború is? Nem lehet e az egyesek szeszélye, becsapott tömegek szabadon eresztett gazsága? Nem magad mondtad, hogy csak az etikai érzés fejlődése, története az emberiségnek, minden egyéb mellékes csetepaté?

- Lásd hercegnő, most kiszeded belőlem a tulajdonképpen való, legmélyebb okát annak, hogy miért megyek el a néppel öletvén ölni. Az a bizonyos házasság még nincs végkép megkötve. Nekem néha még gyanús a mennyasszony. Teszem, elgondolkodom azon, hogy a népek exponensei, a diplomaták, akik magánéletükben nyilván a legtisztességesebb gentlemanok, népük nevében hazudnak, csalnak, hamisítanak, lopnak. Ez a megbízatásuk. A népek exponenseinek nem lehet se lelkiismeretük, sem moráljuk más mint »a haza érdeke«. Az emberek e jelszóban a »hazát« szokták hangsúlyozni. Nekem az »érdek« szón akad meg a figyelmem. Nyilvánvaló, hogy az állam, a nemzet, hogy minden emberi közösség csak érdeket ismer és a nyílt, abszolút egoizmust képviseli. Mert csak egyéni lelkiismeret és egyéni felelősség van. A közösségben nincs góca. Az ókori tirranus, népének egyedüli akarata volt, de egyéni lélekkel és egyéni lelkiismerettel és lehetett, ha kedve tartotta, generosus. De egy modern miniszterelnöknek nincs joga hozzá, hogy honfitársainak bőrére becsületes legyen, mert csak az érdekeiket bízták rá nem a lelkiismeretüket. Az ideális államban a »közérdek« a legfőbb szentség, a kollektív egoizmus brutálisan nyílt hirdetése, sőt ünneplése ez. Tehát ha etika, morál altruizmus stb. valóban kívánandó abszolút értékek akkor minden emberi közösség erkölcstelen, mert ezeket eleve kizárja. Ezek csak individuális értékek.

- Nos?! Hiszen ez a te régi misztikus anarchizmusod? Hát miért akarsz mégis bűnrészes lenni legnagyobb bűnükben?

- Mert meg kell váltanom magányomhoz a jogot. Majd ha megtettem a legtöbbet, amit ember a közösségért tehet, ha felkínáltam életemet háborújában, akkor utána, mondhatom esetleg: most pedig alászolgája.

- Ha igazad van fölösleges a hozzá való jogot megváltani. Ha pedig nincs...

- Olyan igazságot, mely világosságával egy morális próbát fölöslegessé tenne, csak a kinyilatkoztatás mutathat.

- Borzasztó, hogy te még az igazságokat is megutáltatod az emberrel. Hát gondold ezeket és még se menj. Ne haragudj az ilyen asszonybeszédért. Kár érted. Hát nem hiszed magad is, hogy százszor többet vesztenénk haláloddal, mint amennyit ottléteddel nyerhetünk?

- Hiszem. De tartozom levonni saját gondolataim konzekvenicáját.

- És a missziód? Nem hiszed többé, hogy Istennek ebbe az életbe »kiküldött egyik patrouille-a« vagy? Árulásra készülsz?

- Igenis hiszem. De igaz vallásossággal: szószerint. Ha ő küldött, akkor nyugodtan állhatok a gránát-csurgó alá. Ha elpusztulok nem kár értem. Mert akkor nem voltam Neki fontos.

- A hét halálos bűn között van Isten kegyelmében való vakmerő bizakodás.

- Nem bizakodom. Egyszerűen tartozom levonni saját konzekvenciámat.

- Konzekvenciát levonni! Ez régi gonosz bolondságod. A kalász nem konzekvenciáját vonja le a magnak, hanem nő ahogy tud. Csak a pszichológia igaz, a logika hazug. Mert kivezet önmagunkból vidékekre, melyek már nem mi vagyunk.

- Igaz. De talán nem csak »ki«, hanem túl is vezet önmagunkon és mi utána fejlődünk, mint ahogy a római legionárius indult az ellenség közé hajított zászló után.

- És mégis hiába beszélsz. Ismerlek. Hiszen nem fogod tudni rásütni a puskát arra a szegény szerbre. Hiszen nem haragszol rá.

- Ha haragomban harcolnék, az csúnya marakodás volna. De minden igazi háború tragédia, melyben az ellenfelek nem gyűlölik egymást, mint ahogy Kreon nem gyűlölte Antigonét, sem Hamlet Laertest.

- De embert ölni nem bűn e? Abszolút bűn, melyet okok nem mentenek?

- Csak az a bűn, amit érez és gondol az ember. A bűn a lélekben van, nem cselekedetben. Gyűlölni bűn volna. De emlékszel e még mivel vigasztalja a fenséges Krisna a hadbaszálló hindu királyt, aki az ölés bűnétől fél az ütközet előtt?

»Csak harcolj bízvást Bharata,
Mert hogy a lélek ölni tud vagy hogy a lélek ölhető
Aki hiszi, rosszul hiszi. Mert nem ölhet s nem ölhető
Sohsem születvén sohse hal. --
Elhordott rongyát leveti és új ruhába öltözik
Az ember s így a lélek is egyre új testbe öltözik
S fegyver nem vágja...«

Tehát bízvást elereszthetsz most engem Alice, élet hercegnője. Mennem kell. Búra nincs ok. Tudod, nászútra megyek.

- Ha majd egyszer válóokra lesz szükséged, kedves Bharata, hivass be tanúnak.

- Isten veled Alice.

Akkor a hercegnő felém nyújtotta két kezét és azt mondta: - Nem tudlak félteni. Olyan egészséges a létezésed. Nemcsak az beteg, akinek a testében van már a baj, hanem az is, akire kint az idő sűrűjében les. De te egészen egészséges vagy. Hiszem!

- Én is hiszem. Viszontlátásra hercegnő.