Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 2. szám · / · TÁBORI POSTA · / · Balázs Béla: MENJ ÉS SZENVEDJ TE IS

Balázs Béla: MENJ ÉS SZENVEDJ TE IS
(Naplójegyzetek)
III.

Most pedig kezdjük elölről.

*

1914 Augusztus eleje. - Kitört a háború. Az első harcot itt vívom most magammal. Mert nyugodt és tompa csodálkozással bámulok az újságba, holott tudom, hogy ez irtózatos és meg kellene rendülnöm. Mázsás képeket gördítek önmagam ellen mondván: »Világháború, Tízmillió ember, égő városok «... Érezd! Fájjon, rendülj meg! Hiába! Nem megy be a bőrömön.

De végre is háború van. Minekünk magyaroknak! Há-bo-rú! Valamit mégis csak kell, hogy érezz?

Nem vagyok aktuális, azt érzem. Háború van és nem vagyok katona. Untauglich vagyok, B. osztályú népfölkelő vagyok és rólam most nincs szó. Semmi közöm és semmi jussom a világhoz. Mert a világ az most háború. Valami számkivetettségnek szégyene kezd fájni. Íme ez az első érzés: magányosságom fájása.

Kinyitom az ablakot és kinézek a kertbe. Kis, kócos vadkert. Meleg orgonabokrok alatt dong az augusztusi dél. Csendnek csendülése ... Hol a világháború? Mintha annak látszania kellenék. Kutató, gyanakvó szemmel nézem a kis kertet mint valakit aki alvást színlel. És talán csak előttem színlel alvást? És talán már régóta járok magányosan, tőlem elfordult világban mely csak a hátam mögött mozdul meg szemeit kinyitván?

Hiszen a háború okai itt voltak valahol a világban. Én rám mindez nem tartozott? Óh kicsi kócos kertem te talán velem együtt vagy magányos, izolált sziget?

Milyen messzire kell mennem, hogy kiérjek magamból?

Baj van! Mert olyan nagyon kimaradtam most valamiből, hogy szinte kedvem volna revidiálni minden egyéb kapcsolataimat is. Barátságok vigyázzatok!

*

Háború van olvasom az újságban és amit érzek: elhagyatottság.

Miért nem láttam jövését a vésznek? Olyan mindegy volt nekem? Mi jogon utáltam a politikát?

- »Nép« és »nemzet«. Miért írtam le olyan szégyenlősen, nehezen ezt a két szót? Gyönyörű romantikus vággyal szerettem őket messziről, kivált fiatalabb koromban. De »az emberekkel« sohasem éreztem semmi szolidaritást. És most ... A háború becsapja a kaput a tékozló fiú előtt.

Hátha kopogtatnál a bezárt kapun? Hátha most vennéd a kalapod és elindulnál a körútra vagy az Andrássy útra, hogy becsempészd magad valahol a »nép« közé, a »nemzetbe«? (Így hívják őket akárhogy röstelled is.) Talán nincs rád írva, hogy megtagadtad őket mikor nem voltak kedved szerint valók?

Ezt a történetet olvastam valahol: Egy derék csendes erkölcsű feleség húsz évig élt férje oldalán derűs nyugalomban és hét gyermeket szült. Történt azonban, hogy valami férfit, akinek hírét sem hallotta tizenöt év óta, katasztrófa ért. Akkor az asszony mindeneknek nagy álmélkodására cserben hagyta férjét hét gyerekestül, húsz éves derűs nyugalmát csendes erkölcsöstől és elment ama férfi lakására, hogy mellette legyen veszedelmében. Akkor tudta meg ő maga is, hogy azt a férfit szereti.

Hátha te is fognád most a kalapod? De hol van a kilincs mellyel a »néphez« lehet benyitni? A körúton vagy az Andrássy úton ott van e az ember?

Meddig kell mennem, hogy kiérjek magamból?

*

Voltam a körúton és az Andrássy úton. Ólálkodtam körülöttük. Néztem »őket« akiknek most háborújuk van. És mintha az alvást színlelő kinyitotta volna a szemét. Először láttam Budapestet nagyvárosnak. Egy ismeretlen tempó allegro lüktetett végig rajta. Kocsik, kocsik. Vágtató kocsik. Határozott célok egyenes vonalain siető emberek zajló áramlásában feltárult előttem az utcák iránya. Valami láthatatlan kemény bordázatot kapott ez a lanyha vakolatváros. És hangot, hangot! Nyugtalan, forró ismeretlen hangot.

Hiszen ha én ezt tudtam volna. Talán már régebben is ... De máma senki sem ődöngött némán egész Budapesten - csak én. A kilincset kerestem mellyel be lehet hozzájuk nyitni.

Kirakatok előtt és utcasarkokon csoportok. Hát Budapesten szóba állnak egymással az emberek?! Ezt nem tudtam. Hiszen ez úgy van mint Párizsban vagy olasz városokban. Hiszen itt a népe Budapestnek. Ott a sarkon és az omnibusz megállónál! Magamentő reménységgel néztem őket. Egy elegáns miniszteri hivatalnok és egy kendős budai asszony kérdeznek egy honvédbakát és az aszfaltozó munkás aki ott térdel a lábuknál az utcát vasalva fel-fel felel. Ilyen nem volt azelőtt. És ezért nem tudtam közéjük menni. Hiszen nem volt hová. Hol volt Budapest »népe«?

De most ott van, ott az omnibusz megállónál. Odaálltam én is mintegy véletlenül. A honvédbaka megszólít. Hová kell bevonulnom? - kérdi.

Ha csak azt kérdezte volna, hogy kell e vagy se, talán nem hazudtam volna. De mintha beléptijegyet kért volna. Vajon más épkézláb untauglich fiatalember megmeri e mondani ilyenkor, hogy a jobb szemének öt dioptriás rövidlátása van és ezért semmi köze a háborúhoz?

Aki pedig hazudik az egyedül van. Ők a tartalékos hadnaggyal beszélgettek, de az igazi, az untauglich Balázs Béla kihazudta magát közülük és saját háta mögül nézte »őket«.

Az omnibusz kalauz is megkérdezte mikor indulok és egy fehérhajú úriasszony részvéttel érdeklődött, hogy van e feleségem és családom. Én pedig nem tudtam elhárítani magamtól ezt az új, még hazugságában is animálisan meleg örömet, hogy maguk közé vesznek a nagy közös sors karámjába, hogy mondhassam: ez az én népem. Mert nekem soha sem volt népem!

Hazudtam és evvel magam is cserben hagytam, százszorosan egyedül az untaiglich Balázs Bélát aki láthatatlanul kuporgott az omnibusz sarkában. Azt éreztem, hogy láthatatlan vagyok.

*

A déli vasút vendéglőjében ebédeltem. Lent a vérmező égő zöldjén bosnyák tartalékosok vonultak fel. Most érkeztek. Katonazene és turbánok erdeje, vörös övek és orros papucsok és felettük a fehérholdas zöld lobogó. Egy nép érkezett meg. És kábult szemekkel nézi a másik népet, mely körül állja cilinderek és zakók idegen népviseletében. Az a másik nép pedig itt vonul előttem az állomás felé. A férfiak kis fakoffert visznek és az asszonyok gyereket a karjukon és ez épp olyan egyszínű, kosztümös menet mint a bosnyákoké melyről színe leválik. Nyugtalanul néztem végig a ruhámon. Hiszen én ennek a népnek viseletét hordom! A páholyból nézem és a színpadi kosztüm rajtam. Nyilván láthatatlan vagyok.

De a vonat elment és az asszonyok visszajöttek. Anyák és feleségek és lányok végtelen processziója hangos sírással. És egymás sírására felelnek mint egymásnak mondott szavakra. Szörnyű konverzációja a zokogásnak. És egyenként jönnek végtelen sorban egyik a másik után. És szorosan az asztalom mellett lépnek el és mind végignéz rajtam és mind megnézi mit eszem.

Nem. Nem éreztem többé láthatatlannak magam. Mindegyik látta, hogy egészséges vagyok pedig az ő férje vért köp, mindegyik látta, hogy két hét előtt vívtam végig egy vívóversenyt és mindegyik látta, hogy én itthon maradok. És ennek a felém fordult fríznek nem volt vége. A szemek szinte kiemeltek a helyemből.

- Hozhatom már a rántott csirkét? - kérdezte a pincér.

- Nem kell. Főzeléket hozzon feltéttel.

- Csak marhahús feltét van.

- Annál jobb.

De a tésztát már nem vártam meg. Azóta menekülök és bújok minden asszonyszem elől. Az utcán kisírt és gyűlölködő szemek üldöznek.

*

Szégyellem magam. Torokszorítóan, szakadatlanul. De vajon miért is? Sok okos untauglich barátom be tudná bizonyítani, hogy erre nincsen okom. Végre is nem tehetek róla, hogy engem öt évvel ezelőtt kiszuperáltak.

De lám tegnap búcsúzott az öcsém és én nem tudtam síró feleségét vigasztalni. Mert amíg engem lát nem érezheti emberi fátumnak ami vele történt. Hiszen mások itthon maradnak. Igazságtalan, személyes inzultus marad ez számára amíg én itt vagyok. Ugye, az egyetlen amit érte tehetnék az volna, hogy én is elmenjek az öcsémmel?

És lám rossz lelkiismerettel álltam az anyósom előtt mikor fia egyenruhába öltözött. Engem is fiának fogadott volt és szeretett. De tegnap az egyetlen fia indult a háborúba és én fájdalmából kirekesztve újra idegen lettem.

Szégyellem magam és azt mondják, hogy nincsen igazam. Nyilván akkor sincs igazam mikor a fogam fáj.

Csak tudnám őket tömegnek látni. Csak ne volna ott az öcsém és a sógorom és sok-sok ismerősöm akiknek arcát és mimikáját betéve tudom és személy szerint követem a tűzvonalig ahol mellükkel támasztják, vérükkel tapasztják a gátat, hogy ránk ne zúduljon a piszkos ár. Én majd azalatt itthon rántott csirkét eszem, újságot olvasok a fotelben és szidom a hadvezetőséget. »Mert itthon is szükség van az emberekre.« No persze.

*

Hát mondjuk: szerencsém van. De az jár nekem. Mondjuk: kiváltság. Nem érzed többé fejedelemnek magad, hogy besöpörd mint köteles adót? A sors megőrzött és te nem hiszed el neki, hogy szándékai vannak veled? Miért nem fogadod, hát üzenetét engedelmes áhítattal, te nagy intimusa Istennek?

*

A hídfőt őrizte egy népfölkelő. Pocakos, kopott szakállú kispolgár. Mint valami éhes állásnélküli ólálkodtam jó stalluma körül. Ez el van helyezve és tudja mi a dolga.

*

Mégsem jelentkezem önkéntesnek. A milliós hadseregben egy számmal volna több és Budapesten egy egész emberrel kevesebb. De kevesebb volna e?

Hát Budapesten voltam én? Vagy kis, kócos kertem magányos szigetén? Nem a háborúról van itt szó, hanem az én magányosságom nagy próbájáról. Részt venni, részt venni!

Beálltam dolgozni a népsegítő irodába.

*

Már minden rendben volt. El voltam helyezve. Részt vetem. A Népsegítő irodában dolgoztam reggeltől estig. És most már bizonyos - ott lett bizonyossá - hogy nem maradhatok, hogy nekem is el kell mennem, hogy éhezzem és fázzam és vérezzek és hogy árulónak érezzem magam mindaddig amíg vannak akik nálamnál többet szenvednek.

Így történt. Hosszú asztalok barrikádjai mögött ültünk, szigorú, nyomtatott blankettákon könyökölve és a nyomor és az éhség támadott az asztalbarrikádok ellen. Nem kért hanem támadott. Ingerülten, türelmetlenül vádolva. És ha alázatos volt a szó és alázatos a nézés hát támadás volt amit nyomoráról mondott, támadás volt beesett arca, rongyos ruhája, támadás volt, hogy tajtékos szájjal esett össze előttem és támadás volt számtalanságuk, mely nem fért a terembe és tolongva eltolta az asztalt, hogy áttörjön a barrikádon.

Már akkor azt gondoltam: Itt könyöklünk az asztalon és osztjuk a falatot mint gőgös várurak váruk könyöklőjéről. Felugorni és felrúgni ezt az asztalbarrikádot, hogy dűljön be rajta a nyomor és az éhség!

Hogy szerettem volna, hogy jobban fárasszon a munka! Hogy szerettem volna, hogy azok a csupasz, ráncos mellű asszonyok fáradtnak, szenvedőnek lássanak engem, hogy az az asztal közöttünk ne legyen oly irtózatos távolság.

Vízióm volt. Hirtelen láttam, hogy ez nem Budapest népe. Ezek a beteg piszkos asszonyok, az elkínzott emlősállatoknak ez a serege, mely folytatódik az ajtó mögött és feketíti az udvart és elzárja még kint az utcát, ez nem a mi viseletünket hordja - (mint azok a déli vasútnál) hanem a koldus rongyok univerzális kosztümjét, mely ugyanegyforma az egész világon. És ezek a kilógó ráncos, piszkos emlők, (leginkább képei a mártírumnak) lépcsőházon és udvaron és utcán túl Párizsig és Szentpétervárig egy tengere a nyomornak, megszakítás nélkül mely túlsó partján orosz és francia kenyér osztó urak asztalbarrikádjai ellen támad. Európa népe!

És mi itt ülünk öten és osztjuk a jót! Munkát kínálunk mikor kenyeret kérnek mert humánus szociológusoktól tanultuk, hogy munka az kenyér. De a lerongyolt éhes asszonyoknak nem kellett a munka és gyanakodva és haraggal húzódtak előle.

- Milyen szemtelenek - mondták erényes kollégáim. - A gyerekük éhes és ők lusták dolgozni.

Én csak azt éreztem: Ki vagyok én, hogy dolgoztassam őket? Ők mindig felülről kapták a munkát és elvesztették érzéküket aziránt, hogy mégis önmagukért dolgoznak. Annyi méltánytalan, zsaroló munkát végeztek, hogy magát a munkát érzik méltánytalanságnak. Ez már nem szociális forradalom. Ezek már nem a munkaadó hanem a munka ellen lázadnak fel. Ezek annyit szenvednek, hogy kínjukért kérnek fizetést. Hiszen fizetés jár érte a mennyek országában is és ők nem hajlandók ingyen tovább élni.

Éhesek és én munkát akarok nekik adni? És én azt hiszem, hogy részt veszek sorsukban ha én is dolgozom? A szenvedésükből vedd ki a részed mert ez az egyetlen közösség! Menj és szenvedj te is!

Szerettem volna lehajolni hozzájuk és kegyelmet kérni. Mint Rodion Raszkolnyikov letérdepelni mindenki előtt és homlokommal háromszor megérinteni a földet.

*

Tegnap jelentkeztem önkéntesnek. Azóta vidám vagyok és nyugodt. Még nem tudom mikor visznek.

*

Tizedik napja tart már a lembergi csata. Mintha égő házba volnék bezárva! A föld alatt odaéreznek idegeim és nem tudok aludni. Galícia felé most kellene billennie a földnek mint egy kompnak. Négy millió ember áll ott és száz mázsás ágyuk ezrei.

Nem a tömeghalál képe háborgat fel engem ennyire. Valahogy a tragikus szemével látom. Nem húszezer halál ez. Ez húszezer élet, mely egyetlen órában beteljesedik. Húszezer homályosan vegetáló élet dermed értelmes sorssá! Húszezer legutoljára mondott szóból lesz egyetlen órában utolsó szó. Vissza vonhatatlan és nem folytatható ítélet az élőknek, mely minden eddig élt percét százezer embernek átértékeli. Egyetlen órában! A múlt egymásbamúló, átmeneti napjainak egyforma pázsitjából, végérvényessé lett, sorsdöntő szcénák milliárdjai nőnek ki. Szörnyű tragikus vegetáció.

Most mindenki keresse fel sorsát.

Ha elmegyek a csatatérre négyszer közé kerülök sorsommal. Olyan vagyok mint ama kis hivatalnok kinek egzisztenciája egy vezérigazgatótól függ akit sohasem látott. Most azonban becsengetik a belső szobába és ő felveszi fekete kabátját, hogy ezúttal személyesen vegye át a parancsot.