Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 20. szám · / · Harry Russel-Dorsan harctéri levelei

Harry Russel-Dorsan harctéri levelei
II.

A karbini vasút. - A Covent Garden. - A Király Ő. F. és Queen Mary. - Turner. - A menetrend. - Egy tanulságos fejezet. - Canterbury. - Füst. - A sajtballada. - Alshford. - Max Pallenberg. - Kipling és a Turkestanoff hercegnő. - Theophil Gautier útleírása. - Az összes Gautier-k. - A világ legjobb zsurnalisztája. - Ahogy a lapok írnak. - Folkestone.

Az Evening Standard olvasói talán emlékeznek még régi harctéri leveleimből a karbini vasútra, szegény, kicsi, izgalmas és pittoreszk vasútra, mely az orosz-japán háború idején olyan keservesen vibráló ütőér volt Mandzsúria földagadt testében. Mint valami gigászi odvas fogban a kínlódó ideg, ez a vasút úgyszólván a rothadásban élt. Gyalog jönni el Vlagyivosztokból, vagy éppen kínai talyigán, pokoli gyönyör volt ahhoz a gyötrelemhez képest, amit ez az eltikkadt, holtra fáradt, kétségbeejtő útvonal és szennyvasút okozott. Mindez messze van már az idők éjjelében, és mégis ez a vértől ragadós és emberi sártól bűzletes kocsiszakaszokra gondolok, amint egy félórai lendületes vágtatás után, lépten-nyomon elakadunk őrházak előtt és nyílt pályán. Az éjszaka tele van katonákkal, ágyúkkal, lovakkal és ordítozó "King Cole"-okkal! Megmagyarázhatatlan rezignációja az emberi tömegnek, hogy nem bán semmit s csak énekel. A karbini vasút förtelme mellett, az ellentétes gondolatok játékában, a Covent Garden legszebb estéi jutnak eszembe, amikor a királyi páholyban, a Király Ő. F. mellett, Queen Mary ült szikrázó gyémántban.

Húsz percig állunk. Aztán megint gurulunk tíz percig s ismét megállunk. A parallel vonatok hol megállanak, hol tovarobognak mellettünk a fényeik világával s a gépkémények tűzcsóváival. Senki se tudja, hol vagyunk s hova megyünk. Kimeredve az ablakon, jobbról s balról s azon is túl, a szomszédos sínpárokon haladó vonatok elzárják a kilátását. Egy pillanatra, egészen messze, egy ívlámpa lila szín gömbje tűnik fel, mint egy távoli álom, egy távoli tündérrege holdja, finom ködökbe burkoltan. Turner jut az eszembe. Turner! Atyaúristen, miért! Mert ezt megfestette volna tónak, estéli hangulatban.

Hol vagyunk? Brit érzékem (I am a real londoner) azt súgja, Townbridge Junction-nál vagyunk. A menetrend a fejemben van. Talán Chathamnek megyünk Dover Pier felé. Talán lehet, Dunkirknek megyünk vagy Queenboroughnál kelünk át a vízen. Viszont Hastings sincs kizárva és Folkestone is lehetséges. Minden lehetséges. Dandy elaludt. Magam is aludni próbálok, miután elolvastam Sir Gaston Maspero, The Struggle of the Nations, Egypt, Syria and Assyria című könyvének egy tanulságos fejezetét. De a vonat fölráz meg-megújuló hirtelen fékezéssel. Gondolom, Canterbury-ben vagyunk. Ha igaz. Újabb fel- és lerakodás. Ágyúk dübörögnek valami távoli aszfalton, amint gurítják őket közelebb. Új csapatok szállnak fel. Új ménesek közelednek. Új sípok szólanak és a régi füst száll, Anglia örök és olthatatlan füstje.

Aztán, hirtelen, elveszve és elmosódva a végtelen morajban, távoli zongorajáték üti meg a fülemet. Lehetséges! Ki játszik itt, vagy inkább ki őrült meg itt; ki elég nagy és bölcs és monumentális ahhoz, hogy a Miss Hook of Holland sajtballadáját játssza a canterbury-i pályaudvar háborús zűrzavarában! Egy nagy szőke ördög, angol tiszt ül egy frissen idekapcsolt nyitott teherkocsiban, az expedíciós pianolája előtt. És jártatja a hengert, szórakozik, mulat és hallatlanul meg van elégedve, miközben hozzánk ragasztják!

*

Estéli tizenegy óra van. Már öt órát utazunk egy órás úton, angol vasúton, hallatlan! A szomszédos vonat, baloldalunkon, bekanyarodott s eltűnt. De jobbról, kettesével, még egyre velünk szaladnak végtelen vagonok s csak egy pár sín van üres mellettünk. Ismét megállunk. Fekete tömegben újabb csapatok várnak egy világos őrház mentén. Elöl kettős géppel megyünk. Hátul is tolja egy gép a vonatot. Olykor a lovak nyerítenek az éjben, nyilván a szomszédos mezők friss fűillatára. S amint valamelyik őrház mellől makacsul ugat ránk az eb, Dandy felriad a fülét hegyezve s támadásra készen.

- No matter - mondom a kutyámnak, ahogy szoktam és gurulunk tovább.

*

Még egy óra s már-már világosabb a helyzet. Ashfordban vagyunk, így hát mégis csak Folkestone a cél. Bevallom, ennél tudtam volna különbet. No mindegy. Folkestone az nem Plymouth, ezt rég tudjuk. A régi kép Ashfordban: túlzsúfolt vonatok, végtelen embermasszák, lovak, ágyúk s egy őrjöngő büfé. Amellett a déli partvidék felől egy gyorsvonat is érkezett s megy Londonnak, ha tud.

Úgy hallom, legalább egy óráig leszünk itt. Leszállok s tolongok előre egy menetelő hadseregben. Mert akik már nem férnek el a vonaton, akik számára e pillanatban már nincs is több vonat, gyalogszerrel indulnak a tengerpart felé. Valami fantasztikus lárma van itten. Az ember, a maga felzaklatott idegzetével szinte beleütközik a mások idegzetébe, mint egyik test a másikba. Borzalmasan lázas és már-már elviselhetetlen atmoszféra ez, amelyet a tenger közelsége, nem tudni, miért, de még jobban fölegzaltál.

Oh, istenem, ki van itt! Ki jön itt! - Na wer kommt denn da!? - ahogy Max Pallenberg mondta Münchenben azon a nyáron, egy Offenbach-operettben. Ki jön itt! Elragadtatva, nem igaz, elbűvölve pillantom meg Kiplinget ez emberáradatban, aki nyilván megy haza Londonba Rottingdeanből, ahol a Burne John régi házát bérli. Egy hölgy van vele, sajnos nem Kiplingné, nem is angol nő, úgy látom, egy barna hajú, terebélyes, kissé egzotikus, hatalmasan párnázott angol faszékek ellen, szóval egy gyönyörű nő, akiről megtudom később, bemutatáskor, hogy Turkestanoff hercegnő s akinek elvágták az útját hazafelé, a transz-szibériai vasúton.

- Annál jobb, legalább itt maradok Angliában! - mondja egy hallatlanul vakmerő pillantással Kiplingre, aki ezt meglehetős siváran viszonozza, szemüveges tekintetének érzéktelen merevségével. És valljuk be, szívesebben néz reám, sőt mosolyog rám, nagy író! Mi minden van e pillantásban, mennyi régi Oxford és krikettpartik megfeszült izomzatokkal és férfias közösség és minden, mennyi minden!

- Örömmel fogom olvasni most is, drága Russel - mondja Kipling -, valóban örömmel -, indeed. Ámbár bevallom, úgy vagyok a harctéri leírásokkal, mint Theophil Gautier volt az ő ragyogó utazásaival Dél-Európán át, hogy tudniillik ő írta le a legszínesebb Olaszországot, a smaragdzöldben vonagló Pamphili-villákat és a legizzóbb Granadákat és a legbujább Sevillákat is ő írta anélkül, hogy valaha betette volna a lábát, az ő lába! ezekbe a városokba. Kétségkívül ez a kizárólagosan művészi. Elképzelésben felülmúlni a leggyönyörűbb realitásokat. Gondolja meg, hogy itt éri el a költő ama bizonyos isteni magaslatokat. Mert lehet, hogy az Alkotó is, mint minden építőművész, még különbeknek és még rendkívüliebbeknek akarta az ő toszkánai ciprus tájait, zöld szőnyegeken legelésző kecskéit és andalúziai pásztorait, mint amilyeneknek a kivitelben sikerültek. A költő feladata - póriasan szólva - felékesíteni és bevilágítani mindezt a színek arany lámpájával. Jól jegyezze meg magának, drága Russel, hogy a valódiság nem zárja ki a képzelet fantáziáit még a harci leírások anyagában sem.

- Igaza van - vetette közbe Turkestanoff hercegnő. - Én ismertem Theophil Gautier leányát, Judith Gautier-t, aki festőnő.

- És talán Marguerite Gautier-t is, aki kéjnő - felelt Kipling, gondolom, némi allúziókkal.

S aztán így folytatta:

- Mindnyájan tudjuk, hogy a világ legjobb zsurnalisztája I. Napóleon volt. Már ő, lássa, tisztában volt azzal, hogy a valóságnak a képzelet a legkitűnőbb segítőtársa. "Az újságok nem jelentik a történelmet, aminthogy a hadijelentés sem történelem". Ezt írta 1814 február havában József fivérének, aki Párizs parancsnokságával és következésképp a sajtó ellenőrzésével, vagyis inkább sugalmazásával volt megbízva. Nyilvánvaló, hogy több intelligenciát kívánt a lapoktól ez a tehetséges újságíró. Továbbá a következőket írta Lützenből - mindezt ugyanis kívülről tudom - 1813. május 2-án Savary rendőrfőnöknek: "Minthogy mindazok az újságcikkek, melyek a hadsereggel foglalkoznak, tapintat nélkül vannak megírva, azt hiszem, jobb volna, ha nem írnának semmit, mert hiszen mindenki tudja, hogy ezek a cikkek a hatóság befolyása alatt készülnek - és nagy tévedés azt hinni, hogy Franciaországban lehetséges ilyenformán ideákat propagálni. Itt vannak előttem a múlt hó 28-áról való lapok mainzi és westfáliai cikksorozataikkal, egy csomó más lapot is láttam. Mind jól írnak, akarom mondani, jó szellemben írnak, de mind ügyetlenek. Ezek a cikkek inkább ártanak a közhangulatnak, és nem látom semmi hasznukat..." No és tovább. Blüchert megverve a Marne-menti harcokban már ezt írja Napóleon ugyanennek a Savarynak: "A lapok mind ostobául írnak. Hát lehet a jelen percekben olyat mondani, hogy nekem alig volt hadseregem az ellenséghez képest, hogy csak azért győztem, mert megleptem az ellenséget, s hogy három ellenséges katonával szemben egy szál francia állott! Nyilván megbolondultak Párizsban, hogy ilyeneket mondanak, amikor én azt mondom mindenütt, hogy 300.000 emberem volt, s amikor az ellenség ezt elhiszi, s amikor ezt kell mondania megcsömörlésig... A győzelem üdvös hatását tönkreteszik néhány tollvonással!"

Ezeket a tanulságos dolgokat mondotta Kipling. Nagyrészt magam is ismertem őket, mert mi Angliában tudvalevőleg mindannyian sokat foglalkoztunk Napóleonnal, akit letörtünk, és én is olvastam annyit, mint Kipling, ha nem is akkora haszonnal.

A vonatunk is indul. Gurulunk, megállunk, gurulunk. Különös, hogy minél közelebb érünk a tengerhez, a lovak annál kevesebbet nyerítenek. S már-már dereng kelet felől a zöld vizek végtelenjén, mikor végre Folkestone-ba érünk.

(Folytatjuk.)