Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 20. szám

Schöpflin Aladár: A szavak háborúja

A háború nemcsak a harctéren folyik, hanem a lelkekben is. Valamikor, mikor a hadsereg és a háború még jobbára uralkodók és egyéb nagy urak privát ügye volt, megeshetett, hogy csak őrájuk és zsoldos katonáikra tartozott, az otthon maradtak nem törődtek vele annyira, hogy valóságosan át is éljék minden szépségét és borzalmasságát. Ma azonban mi, úgynevezett békés polgárok, csak fizikai értelemben vagyunk itthon maradtak, lelkileg átéljük az egész háborút, minden szenvedéseivel, szépségeivel, erőfeszítéseivel és ellankadásaival, diadalmas ujjongásaival és nyomasztó csüggedéseivel együtt. Az sem akadályoz ebben a teljes átélésben, hogy a harctéren lefolyó eseményekből nem tudunk jóformán semmit, csak az egészen nyers adatokat és tényeket kapjuk meg, amelyek egyáltalán nem adnak táplálékot, vagy igen-igen soványat azoknak a képességeknek, amelyekkel az eseményeket át tudjuk élni: a fantáziánknak, az érzésünknek és az egyes képeket egységbe alkotó ítéletünknek. Sőt ebben csak hasonlóbbá válunk a harctéren küzdő katonákkal, akik, leszámítva néhány főembert, szintén nem tudnak semmit a tulajdonképpeni eseményekről s azok kapcsolatairól.

A civil lakosságnak ez a lelki egyesülése a kombattáns katonasággal a hadseregnek legutolsó tartalékja, amely nem fegyverrel harcol, hanem az idegrendszerével, a gondolataival, reménykedéseivel és aggódásaival. Teljesen igazságtalan az az olcsó és hamar közkeletűvé vált gúnyolódás a kávéházi stratégákról, akik a márványasztalra vagy az ebédlőasztal abroszára rajzolják haditerveiket és hozzászólnak a Moltkék és Conradok intézkedéseihez. Akik ezeket gúnyolják, önmagukat is gúnyolják, mert ki nem csinál ebben az időben hadi kombinációkat? Van-e olyan közömbös lelkű ember, akinek - miután okoskodása és fantáziája nem kap elegendő pozitív táplálékot - belső izgalma meg ne indítaná kombináló fantáziáját? Hogy az egész haszontalan, levegőbe való beszéd? A magánemberek minden otthoni vagy társaságbeli beszélgetése, amint túlmegy mesterségük és személyes érdekeik körén, mind többé-kevésbé üres beszéd. Mi befolyása van a politikára annak, ha én barátaim előtt kifejezem helyeslő vagy elítélő véleményemet a mindenkori kormány cselekedeteiről? Használ vagy árt az irodalomnak, ha az ügyvéd felesége elvitatkozik a fogorvos feleségével az új regényekről, amelyeket behabzsoltak? A beszélgetésnek éppen az a lényege, hogy irreveláns, érdek nélkül való, art pour l'art. Egyszerűen csak kifejezése annak, ami az embereket érdekli. Most igazában csak a háború érdekli az embereket, tehát a háborúról beszélgetnek. Nagy baj volna, ha nem beszélnének róla, mert akkor ez azt jelentené, hogy nem érzik belső közüket a háborúhoz és nem éreznek együtt a katonákkal.

A háborúnak ez az otthon, szavakkal lefolyó része nem csinálja, hanem kifejezi a közhangulatot. Mindenki a maga temperamentumának megfelelően éli át a háborút s eszerint pesszimista vagy optimista, de csak addig, amíg magában van, mert amint többedmagával kerül össze, részesévé és hordozójává válik a közhangulatnak, már többé nem egyénileg fogja fel a dolgokat, hanem tömegérzéseknek lesz a hordozójává. Nálunk például a grodecki csata hírei s a franciaországi harctéren a németek nehézségei tagadhatatlanul bizonyos depressziót keltettek a közhangulatban, s ez a depresszió az oroszok kárpáti betörésének hírére elérte tetőpontját, valóságos konsternációvá lett. Ezekben a napokban a legelszántabb optimisták sem tudták tovább fenntartani rendíthetetlenségüket, vagy ha igen - láttuk ezt az összes újságcikkeken -, hát ez bizony afféle mesterséges, kényszeredett optimizmus volt, amely alól kikiabált a vacogó félelem. Most azonban az új győzelmi hírek hatása alatt vajon ki meri előmutatni pesszimista képét? Mint minden olyan dologban, amelyben sok embert egy közös nagy érzés fűz össze, most megszűnik az egyéniség s a tömeg lép helyébe, mindenkinek viselkedése nem az egyéni pszichológia, hanem a tömegpszichológia törvényeinek van alávetve. S példákon konstatálhattuk: ezek a tömeghangulatok épp úgy megvoltak a katonákban is. A depresszió épp úgy, mint az utána jövő fellélegzés és örömujjongás leginkább a harctérről visszakerült katonák elbeszéléseiből nyert táplálékot. Éppen a tömeghangulatnak egységessége az, ami egybefoglalja a küzdő hadsereget és az itthonülő polgárságot, mind a kettő kölcsönösen visszahat egymásra. S ezek a hangulatok emberről-emberre, a levegőben szállanak tovább, nincsenek egy helyhez kötve, sem az emberek bizonyos kategóriáihoz: teljesen egyformák a fővárosban, mint a vidéki városban vagy a falun s teljesen igazságtalanok és hamisságot beszélnek azok, akik a kishitűség óráiban a főváros polgárságát tették a depresszió bűnbakjává s újból megragadták az alkalmat annak bizonyítgatására, hogy a főváros nem a szíve az országnak s nem kifejezője az ország hangulatának. Véletlenül ugyanabban az időben az ország különböző részeiből való s különböző rendű és rangú emberekkel beszéltem és láttam, hogy mindenütt egyformán gondolkoznak és beszélnek az emberek. Csak azok beszéltek másképp - nem hiszem, hogy másképp is gondolkoztak volna -, akik ezt a másképp-beszélést mint valami szerepet vagy hivatást erőltették magukra s bizony voltak pillanatok, mikor ezek is ki-kizökkentek szerepükből.

És hogy az emberek beszélnek, hát azt lehet-e rossz néven venni tőlük, mikor ez az egyetlen módja annak, hogy valahogy enyhítsék azt a roppant feszültséget, amelyet a háború izgalma minden egyes emberre ráró? Hogy csacsiságokat beszélnek? Vajon békeidőben okosabb dolgokat beszélnek-e politikáról, irodalomról, színházról, művészetről, amelyekben épp oly laikusak, mint a stratégiában? Különben sem az a lényeges, hogy mit és hogyan beszélnek, hanem hogy kibeszéljék magukat. Éppen nehéz időkben fontos, hogy az emberek kibeszélhessék magukat, hogy nyomasztó tétlenségüket a beszéd útján ruházzák fel a valamit-csinálás látszatával, hogy önmaguk előtt újra meg újra bizonyítsák a történő dolgokhoz való közüket.

Minden tömegpszichológiának egyik alapvető törvénye az, hogy a tömeg impresszionista, nem meggondolások, hanem benyomások és indulatok vezetik és hogy tömegben az ember alacsonyabb szellemi színvonalú, mint egyenkint. Ez a tömeg-impresszionizmus mutatkozott és mutatkozik valamennyiünkön ezekben a napokban és magával ragadja a legerősebb elméket is. Hogy volna lehetséges másképp, hogy kiváló elmék is annyira a saját mértéküknek alatta álló dolgokat beszélnek most? Ők is benne úsznak egy tömegérzés sodrában és nem önmagukat fejezik ki, hanem a tömeg fejeződik ki bennük. Éppen azon érezni legjobban a mai idő grandiózus nagyságát, hogy mondhatni, az egész emberiség két körülbelül egyforma szellemi kapacitású tömegre van oszolva a hadviselő seregek harcvonalai mögött és a háborúval való minden vonatkozásban uniformizálódik a milliónyi különböző kapacitású egyes ember. Nagy, a többi közül kiváló egyéniség most csak a harctéren van, mert az egyedüli nagyság, amely ma érvényesülhet és értékkel bír, a katonai nagyság. A tudós, az író, a művész legfeljebb, ha a kifejezés eszközei fölött való teljesebb uralom dolgában különbözik a többi emberektől. Innen van az, hogy bár Németországban, Franciaországban, Angolországban majd minden szellemi kiválóság megszólalt a háború ügyében, egyetlenegytől sem kaptunk olyan szót, amely méltó lett volna a nap nagyszerűségéhez. Az írók többé-kevésbé sikerült cikkeket írnak, melyek semmivel sem fontosabbak akármely más cikküknél, a tudósok megmutatják, mennyire dilettánsok a politikában - a megváltó, nagy történelmi szó nem szólal meg sehol. Érdekes nézni, az öreg Wundt nagy haraggal szidja le az angolokat és gyarmatokat akar elvenni tőlük lipcsei beszédében, amely csak mondatainak súlyosságával, formai erejével mutatja a kiváló elmét. Azokról az angolokról beszél megsemmisítően, akik az ő tudományát, a pszichológiát tulajdonképp felfedezték, akik az ő tudományos módszerének legkészségesebb tanítványai közé tartoznak. Lénárd, a fizikus az angol tudományt valami plagizáló szervezetnek bélyegzi, holott mi lett volna s lenne ma is a fizika az angol kutatók nélkül? A francia írók a német ember felfogásában még odáig sem tudtak eljutni, ahol egykor Tacitus állott - valami pusztító barbár hordának akarják elképzelni és elképzeltetni azt a németséget, amely jobban értékeli, jobban feldolgozza és intenzívebben élvezi az ő francia kultúrájukat, mint ők maguk. Még a német-barátság gyanúja alatt álló Romain Rolland is azt látszik hinni, hogy a németek bizonyos élvezettel pusztították el Löwent - a többi franciákról, ha az ember nem tudná, hogy pillanatnyi és meggondolás nélküli tömegindulat szól belőlük, azt kellene hinni, afféle kutyafejűtatároknak tartják a németeket, akik örülnek, ha lerombolhatják a rheims-i dómot, meggyilkolhatják az asszonyokat és csecsemőket. Kipling, aki különben minden írói kiválósága mellett is sohasem képviselte az angol szellem józanabb és okosabb tulajdonságait, egyenesen a nevén nevezi a gyermeket: a hunokkal állítja össze egy sorba a németeket. Kipling, akinek a neve a kontinensen nem jelentene többet akármelyik londoni szatócs nevénél, ha a németek a maguk korlátlan szellemi élvezni-tudásával nem álltak volna olyan készségesen élvezői közé. És akik, hogy mentséget találjanak önmaguk számára a bekövetkezendő békés időre, kitalálták azt a sajátságos dualizmust, amely különválasztja a német nemzetet a német hadseregtől, szembeállítják a német kultúrával a német militarizmust és nem szégyellik azt az ostobaságot mondani, hogy a német hadsereg megsemmisítésével meg akarják menteni a német kultúrát a német militarizmustól! Valóban, nem kell szégyellnünk magunkat, stratégiai magántudósoknak, ha a mai Európa szellemi vezetői csak olyan semmitmondó, komolyság nélküli bölcsességekkel tudják jóllakatni tanulságra, a dolgok mélyebb megértésére éhező elménket. Az egész európai tudomány és irodalom együttvéve sem tudja kimondani azt a szót, amely a helyzethez és a történő dolgok nagyságához méltó volna.

Hát ezért ne vonja meg senki tőlünk se tilalommal, se gúnyolódással azt a jogot, hogy akár sületlenségeket is fecsegjünk. Az is enyhülés és vigasztalás, hogy kibeszélhetjük a saját izgalmunkat, és a mai időkben kegyetlenség az emberektől elvonni bármit is, ami vigasztalásukra és enyhülésükre szolgálhat.