Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 18-19. szám

Lakatos László: Polonéz

Szerda este volt, az ezerkilencszáztizennegyedik esztendő szeptemberének első szerda estéje. Takarékos sötétség zubbonyában összébb húzódott városunk (vették észre, hogy a város sötétségtől mint lesz kisebb, akárcsak az ember az öregségtől), Lemberg, mondották az emberek, Lemberg, ez kopogott az ablakokon, Lemberg, futott végig a telegráf-huzalokon, Lemberg... halk patetikus muzsikája volt most e szónak, gyönyörű volt, mint egy belső sikoly és városunk fölött a háborúveres hold - mint egy nagy ígéret...

Kilencet jeleztek a Szegényház téri templom felől és szűk utcákban kúsztam, utcákban, amelyek most... tegnap... ma lettek és amelyek mégis mintha mindjárt gettó-utcáknak épültek volna. Olyan nagy volt minden ezen az estén és én mégis a szegénység ereszei alatt vánszorogtam. Győzelmes tábornokok nevei gyúltak ki az estében, halhatatlan halottak tovább csatáztak a levegőben és én csak elfuserált életemre tudtam gondolni. Olyan piciny voltam és mégis ennek a haragos gyönyörű világnak olyan nagy ellentéte.

Nagyon rossz volt mindez és végképpen rút, amikor hirtelen magamra eszméltem. Tudtam, hirtelen megtudtam: ki vagyok és hogy mily rettentően viselkedem ezen az estén. Volt ez már, ez, hogy valaki így... ilyen napon... minden kívül és csak egymaga. Volt-e vajon? Mert ha volt, akkor a vétkem nem olyan nagy, ha volt, akkor már majdnem szabad és igazi bűn csak az, amit az ember elsőnek, legelsőnek, oh, követ el az egész nagy világegyetemben. Volt-e már ez? És most nagyon előttem feküdt, a papír gyűrődését is simíthattam volna, a betűit kitapogathattam volna, az Éducationnak az a lapja... Az Éducation Sentimentale, ez mérgezte meg életemet, de minden vigaszt is ez ajándékozott nekem, oh, gyönyörű, oh, kárhozatos bibliám, amely az élet minden esetére tud kádenciát. Minden meg van magyarázva benne és magunkfajta emberrel nem történhetik olyasmi, ami az Éducationban meg ne volna... És - emlékeznek? - Frédéric Moreau azon a februári délutánon, míg mellette a megszülető forradalom torlaszai robajlanak ki a párizsi kövezetből, egy szűk utcában jár és várja Mme Arnoux-t. Ám Arnoux-né nem jön el. Akart, egész délután akart, de a kisfia torokgyulladásos és a kanál olyan különösen zeng az orvosságos üvegen. Nem jött el... nekem nem fog eljönni soha, cserbenhagyott hiszen, elárult és eladott, a földhöz vágott és a vízbe nyomott (oh, bár tudnék most szavakat rá, amelyek élesek, mint a vérző fejsze és keserűek, mint a halott katona megalvadt vére!), nem fog eljönni... és fájdalmamnak még a lélegzete is elakad. Az én fájdalmam ez most, csak az enyém... Lemberg, oh!... Futni szeretnék Lemberg elől, ám a város nem enged, szembe jő velem, végtelen szelídséggel, majdnem gyengéden torkon kap, a halántékom hideg, ajkam megduzzad és lent a nyeldeklő alatt, mint az angina, úgy ül bennem, lélegzetvesztő forrósággal egy szó: Lemberg.

Nagyon régi mazurka hangjai támadnak most meg oldalt, ni: zenés kávéház a gettóban, zubbonyos férfiak, rossz szalmakalapok, kispolgári nők az utcai kifestettek között, egészen testvéri mód egymással, egymás között, az ajtóban a pincér a rendőrrel diskurál és a félig nyitott nagy ablakokon hosszú veres plakátok: Singeroff Leó, a híres kamaraművész vezénylete alatt álló hölgyzenekar. Minden este hangversenyez.

Már benn vagyok.

- Ide méltóztassék - mondja a tulajdonos -, ez a legtisztább asztal. Uraságodnak ez való.

Meg vagyok elégedve. Hiába, az úr mindenütt az, és most hiszem, e karvalyorrú veres leánykereskedő, a háborúban is szívesen halna meg helyettem, udvariasságból, ami már szinte keresztény alázatnak számít. Hozzák a kávét. Singeroff - gondolom, és a karmestert keresem, kopott fekete kabátban, rossz kabátban, amelyen mintha az álla beretválatlansága folytatódnék, ott áll, nyolc fehér ruhás hajadont vezényelve.

Singeroff - nincs gyönyörűbb az etimológiánál. Számomra az emberi agyvelő minden villamossága e játéktudományban koncentrálódik. Singeroff azelőtt Singer volt bizonyára, de Oroszországban alkalmazkodni akarván a többiekhez, russzifikálta a nevét. Varsóból való nyilván vagy - óh, egészen biztosan így van -, lembergi csak vagy krakkói. Osztrák-Lengyelországból való és csak hogy érdekesebb legyen, hogy a neve valami pogrom-mártíros szaghoz jusson, csinált a Singerből Singeroffot. Csalt! Ocsmány zsidó. És a személyneve Leó, a gyönyörű pápák e legszebb keresztneve. És vajon tudja-e ez a Singeroff, ez a rossz zsidó, akinek egész alakja olyan, mint egy megkínzott hátgerinc, hogy mi van most odafent, hogy a fajtájáért küzdünk, annak akarunk szabadságot, biztos tetőt, iskolát, tiszta ágyat, a leányai becsületének védelmét. Singeroff, tudod-e ezt te és ha tudod, miért állsz itt, ilyen egykedvűen miért hajolsz a szennyes kottád fölé... Egy Gotterhaltét vagy egy Szózatot hogy játszanál, az persze nem jut eszedbe, mindig csak a lengyel parasztok mazurkáját húzod. Hálátlan vagy, Singeroff és fogadok, még a felszabadító háború után is Singeroff maradsz, nem lesz belőled szép, szabad, büszke Singer. Nem, sohasem.

A hegedű egy rőt lányka nyakára nyom piros foltot. Singeroff-csoportból való ez is. Mily takaros rajta a fehér blúz. A zsidó lány ugye, itt, ezen a helyen is olyan, mint egy házikisasszonyka. Oh, valami végtelen vallásszerű tisztesség van a zsidólányban, és Shakespeare, aki különben nem valami nagyon szerette ezt a fajtát, milyen szép dicséretét zengi Jessicának. Az erény, az nem szó itt, de biblia és pallos, és e szegény zsidólányoknak a megalázott fajuk gőgös ösztöne volt mindenkoron a tisztasági övük. E csúf kis zsidó macska vonásai most olyan kedvesek nekem, forró írós vaj a szívem, szeretnék odamenni, kezet csókolni Jessicának, a kezemet áldón a feje fölött reszkettetni... Isten sose vigye megkísértésbe és a sörszagú lebujban is hagyja meg annak, akinek született, barackvirág tisztának. E csúfság, hogy megenyhített az egész fajta iránt, és most oda tudnék állni Singeroff úr elé is és tudnám mondani neki:

- Uram, tudja-e ön, hogy a fajtájából származott a dicsőséges Rubinstein Antal is. Mindenekfölött az Azra a kedvenc dalom és boldog vagyok, hogy annak a nemzetnek vagyok a fia, amely az orosz zsidók szabadságáért harcol. Üdvözlésemet fogadja, Singeroff úr!

Ezt gondolom és nem teszem meg. Minek? Amit az ember végig gondolt, azt mintha már meg is cselekedte volna. Singeroff - alapjában a Mendelsohn se szebb név ennél, éppen ilyen komikus: "a Mendel zsidó fia" és milyen egyedül való, milyen édes nagy zseni volt Mendelsohn. Embernek is mily gyönyörű, arca a tökéletes művész ábrázat, minden nő kellett, hogy őbele legyen szerelmes és tizennyolc évszázad gettó-piszkában hogyan tudtak a zsidók ennyi tehetséget megőrizni, azt a tehetséget, ami azután Mendelsohnban lett nyilvánvaló. Talán uzsorásmód kuporgatták a tehetséget is, mint az aranyat és a pénzt. És hogyan mertek a zsidók akkor gazdagodni, hiszen tudhatták: minden három-öt-hét esztendőben rajtuk ütnek és a levágott, vérző kezükből szedik ki, amijök van. Végtelen bölcs beletörődés ez, filozofikus közöny, legfőbb Pyrrhonizmus vagy a leküzdhetetlen ösztönnek a józanság fölött való időtlen diadala. Tudták, hogy amit gyűjtenek, más számára gyűjtik, mégis gyűjtöttek, zsebükben rejtett arannyal évszázadokig tudtak élni a leszakadó alabárd alatt és most értem a Singeroff Leó képességét (képesség? isteni tehetség), amely csaták, az ő érette való csaták zaja közben is a babilónai vizek apátiájával garasokért nyúzza a mazurkát és - hirtelen gyertyafényével világosodik ki bennem - ma a franciák azok, akik a gettó zsidai voltak. Negyvenhárom év előtt öt milliárdot fizettek, most ötvenet fognak fizetni és azután újra fognak fizetni, mindig fognak fizetni és ezt tudják és mégis gyűjtenek, zsugorgatnak, uzsoráznak és még békén sem maradnak, hogy ne lehetne rajtuk ütni, aminthogy a gettó zsidaja sem akart önvédelemből kitérni és Mr. Poincaré tulajdonképpen egy gettó-törzsfőnök, Raymond Poincaké-Léon Singeroff.

... Már rég az utcán vagyok. Lemberg - hallom megint. Érdekes e távoli tartomány városának nevét hogyan mondják az emberek, mintha miénk - magyar város volna: Győr vagy Eperjes. Az egyik így mondja: Lemberg, a másik elöl hosszú, nyitott dunántúli e-vel, így: Lémberg. Már egészen magyar ízt kap e név. És Lemberget nem is Lembergnek hívják, hanem Lvovnak. Sok más értéktelen tudás csecsebecsével együtt azelőtt, hogy őriztem ezt is, hogy Lemberg-Lvov. Most a háború ezt is elvette tőlem. Mindenki tudja, hogy Lemberg az lengyelül Lvov és - mi marad akkor nekem, ha ezt is tudják már a népek. De igaz, Lvov hercegről már csak én tudok e városban. Csak én, egyedül én, e város legigazibb fia emlékezem még Lvov hercegre, e szép fényes úrra, aki az Arany János utcában lakott és erős barokkpalotában orosz császári urának pesti főkonzuljaként. Vajon mi lett most e nagyon-nagy úrból. Pétervárott övék-e a legszebb lovak, mint voltak Pesten és ez az úriember, ez a tökéletes úriember, aki feleségének a legfinomabb keze volt egész Pesten, hogyan engedhette meg a császárjának, hogy hadat üzenjen nekünk. Hiszen Lvov herceg szeretett minket nagyon, és akinek ilyen szép neve van - Lvov herceg -, csak hatalmasabb úr az a muszka császárnál is.

Lvov, Lemberg, Singeroff. Egy sebesült honvédhuszár beszélte el éppen ma, hogyan reszketett előttük egy orosz kastély szép úrnője. Térdre rogyott előttük és most ijedten markol szívembe a kérdés: nem lengyel volt ez az a hölgy... Mert óh, nincs finomabb a lengyel nagyhölgyeknél. Fürdőhelyen szép szeptemberi estéken, szerelemvilágos tengerek partján, milyen hamvas a válluk, a szép hajuk olyan fekete, hogy az már szinte kéklik a sok sűrű tömött feketeségtől, a szemük gőgös, az ajkuk mégis kérő, a kezük gyönyörű esti virág, a gyengédségszín harisnyába bújtatott lábuk a legfinomabb érzékiségnek epedő, síró költeménye. Az ékszereik, a ruháik, a hazugságaik! És milyen a járásuk! Aki nagyon szép, annak csak úgy volna szabad lépkednie, ahogyan a lengyel hölgyek szoktak. De ki tud még úgy lépni, mint a Polonéz... Polonéz, most értem csak meg, hogy a legjellegzetesebb lengyel zene, miért talp alá való. És Singeroff Leó, te rút öreg állat, ezeknek a hölgyeknek merted húzni te is? Mi vagy te és ki vagyok én? Ki vagyok én, ezen az estén, amely az egész világé?... Lemberg az egész világ keblét feszíti és én mégis csak megrontott életemre, csatavesztett magamra tudok gondolni... Miért tette Ő azt, és hogyan viselheti el az én nagy fájdalmamat és én az övét... Nos, tedd le a nyirettyűt és zenében vegetáló ember, te, erre felelj: hogy tudta Ő azt megtenni. Édes testvérem, Singeroff Leó, erre felelj és óvd a te lányaidat, akiket az Isten is óvjon.