Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 16-17. szám · / · Réti Ödön: Karen

Réti Ödön: Karen
Színmű 3 felvonásban
4. Jelenet

Előbbiek és Harry.

Harry (Jóképű fiatal matróz; fejére egy kék zsebkendő van húzva, a kendő négy sarka göbre van kötve. Szeles mozdulattal benyit): Áldás és békesség! Nem árulnak itten rumot. (Meglátja Belfortot.) Ah, itt van a mylord, jó hogy megtaláltam.

Belfort: Mi kell, HA? (Karenhez.) Egy matróz a Nantesről.

Niels: Gyere közelebb, ülj le közénk.

Harry: Nem vagyok én úgy elkényeztetve, aztán nekem vissza kell sietnem, úgyis elherdáltam az időt Pierre-rel. (Belfort elé áll, feszesen kihúzza magát.) A mylordnak azt üzeni a kapitány úr, hogy a Nantes nyolc órakor felszedi a horgonyait, és kéreti a kapitány úr, hogy abból a finom gyűrűs szivarból küldene neki egyet-kettőt, mert hogy kifogyott az övé, és hogy nagyon pipálhatnékja van. (Ezt egy lélegzetre mondja el.)

Belfort: Hát a sapkád hol van?

Harry: A sapkám? Brrrr. (Összerázkódik.) Ne is kérdezze, mylord. Úgy történt, hogy a kormányos úr azt mondja: Harry, hozz nekem jóféle izlandi rumot, olyat még nem élveztem. Bejártuk Pierre-rel az egész környéket. Sehol semmi. Boltnak híre sincs, csak sziklák, hegyek, no és azok a pokol kútjai. Haj, haj, ott hagytam el a sapkámat is. Azt mondja Pierre, Harry, fogadjunk, én beledobom a sapkádat ebbe a kútba s az magától visszajön. Állítom az alumínium kulacsomat a bicskád ellenébe. Bolond beszéd, gondoltam én: fogadjunk. Az alumínium kulacs tízszer annyit ér, mint a bicskám, félig tele volt rummal, hát hússzor annyit megér. Odaadom a sapkámat. Pierre spárgával beleköt egy követ és a kútba hajítja. Micsoda mély kút ez. Én majd megpukkadtam. Micsoda szép kulacsom lesz, de egyszerre pöfögni, bugyborékolni kezd odalenn, aztán elbődül és felszökik ám belőle egy olyan magas vízoszlop, volt oly magas, mint a yorki nagytemplom tornya, aztán totty, totty, megint szépen vissza. A sapkám pedig odaesett a lábam elé. Pierre nevetett, mint egy bolond.

Niels: Ugye mondtam, hogy valaki játszik a gejzírrel. Hát hol a sapkád?

Harry: Hogy én azt a fejemre tegyem. Azt a sapkát, aki már a pokolban volt, akibe belebújt az ördög? Na, már olyan ostoba nem vagyok, az angoloknak van eszük.

Belfort: Na, na!

Harry: Tudom, amit tudok. Mindjárt megcsapta az orromat a kénköves szag.

Niels: Azt elhiszem.

Harry: No lássák, nincsen azon semmi csodálni való, kisebb helyen is elfér az ördög, mint a sapkában, a kulcslyukon is keresztül bújik, ha akar. Ha akarja, akkorára összefonnyad, mint egy cserebogár.

Belfort (hangosan nevet, a többiek is mosolyognak.)

Harry (sértődötten): Tudom, amit tudok, ezen nincs nevetni való.

Belfort: De Harry, a cserebogár nem fér keresztül a kulcslyukon.

Harry: Tudom, tudom, tudok én annál kisebb bogarat is, de egy angol nem feledkezik meg arról, hogy lady is van a társaságban. Tudom, hogy mi shocking! (Nagyot köp.)

Belfort (szivartárcát vesz elő, Niels és Jon felé kínálja): Tessék. (Jon mogorván elhúzódik.)

Niels (kiválaszt egyet): Köszönöm, uram. (Rágyújt.)

Belfort (most Harry felé fordul): Ez a tied. (Egy szivart ád neki.) Ez pedig a kapitány úré. (Néhány szivart ad még a kezébe.)

Harry (széles mosollyal): Alássan köszönöm, mylord. Ezt átadom a kapitány úrnak. (A szivarokat kabátja belső zsebébe teszi.) Ezt pedig elteszem magamnak karácsonyra. (Beleteszi a belső zsebébe.)

Belfort (cigarettát vesz elő, Karenhez): Megengedi?

Karen: Tessék. Szeretem nézni a füstöt.

Niels: A feleségem avval szokott mulatni, hogy füstben, felhőben mindenféle figurákat keres. Hol fókát lát, halakat, embert, egész juhnyájat pásztorostól, templomba igyekvő asszonyokat...

Karen: Az uram pedig kinevet. (Ezalatt Jon is pipára gyújt.)

Niels: A füst csak füst, a felhő az felhő.

Belfort: Magam is úgy vagyok a füsttel, engem is elszórakoztat, mintha valami tudatosság lenne ebben a folytonos változó mozgásban, amint kékesszürkén fölfelé törekszik, hullámzik, süllyed, emelkedik. Sokszor megtörténik velem, hogy elgondolkozom és a gomolygó füstben megjelennek előttem, akiket már rég nem láttam, akikről már teljesen megfeledkeztem, s egyszer csak ott látom magam előtt.

Karen: Hallod, Niels! (Belforthoz): Most mit lát?

Belfort (Karen szemébe néz): Most csak önt látom.

Niels (nevetve): Füst az füst, felhő az csak felhő.

Karen: Hihetetlen. Próbáld meg egyszer: hunyorítsd össze a szemedet és úgy nézz.

Jon: Elég, ha akkor hunyja be az ember a szemeit, mikor alszik, különben okosabb, ha nyitva tartja.

HA (aki eddig a szekrény sarkához támaszkodva érdeklődve figyelt a beszélgetésre, előre jön és hévvel beszélni kezd): Egyszer, mikor Shetland körül jártunk, a hajókémény füstjét a szél a vízre nyomta, akkor én a füstben egy sárkányt láttam, három feje volt és csak egy lába, ahányszor talpra akart állni, mindig felfordult; a három feje került alul, a lába meg fölül, de ez a láb nem is volt láb, hanem kígyófark; szakasztott olyan, milyen a csörgőkígyó farka, sok kis csengő lógott rajta és csingiling, csing-giling, harangozott. (Hajótülkölés hallatszik.) Haj, haj, ez alighanem nekem szól... Igenis kérem, parancs! (Kihúzza magát, katonásan tiszteleg, kimegy és fütyörészve távozik.)

Jon: Mi is indulhatunk, Niels, az idő eljár. (Feláll.)

Niels (Belforthoz): Bocsásson meg uram, mi most elmegyünk, a tőröket nézzük meg Jonnal.

Belfort (felkel helyéről): Csak tessék, ne zavartassák magukat, én távozom.

Niels: Maradjon, uram, nagyon elszomorítana bennünket. Sietni fogunk, a feleségem majd addig elmulattatja.

Karen: Ha nem fél, hogy addig unatkozni fog...

Belfort: Oh, semmi esetre, hanem ha talán...

Niels: Dehogy uram, dehogy, dehogy! (A balra nyíló ajtón kimegy.)

Karen (Belforthoz): Nagyon kevés időt szánt Izlandra.

Belfort: Nem rajtam múlott, pedig szívesen maradtam volna még, de sajnos a Nantes nem várhat.

Karen: Az emberek jönnek, megismerkednek, beszélgetnek egymással, aztán elválnak és nem látják egymást többé sohasem. Ez nagyon szomorú.

Belfort: Bizony. Bizony és különös, hogy én, aki annyi felé jártam, utaztam, annyi emberrel megismerkedtem, ezt a szomorúságot csak ma érzem először.

Niels (aki vállán tarisznyájával, kezében szegesvégű bottal jön be): Remélem, Jon, ma nem üres kézzel térünk vissza.

Jon (ez idő alatt összefont karokkal az ablaknál állt, kinézett, de félszemmel a szobába figyelt. Belforthoz): Nem késik le az úr a hajóról?

Belfort: Ami azt illeti...

Niels (közbevág): Van még elég idő.

Jon: Akkor ajánlom, jöjjön velünk... gyönyörű - olyan utakon haladunk, ahol idegen még soha nem járt. Furcsa alakú sziklák között, barlangokon keresztül. A sziklákba nevek, rajzolatok vannak belevésve. Több ezer esztendeje írhatták ezeket. Érdemes ezt megnézni, legalább nem tölti hiába az idejét...

Belfort: Köszönöm, kirándulásra már nincs időm.

Jon: Nem késik el, kezeskedem...

Belfort: Mit ér a kezesség, ha itt hagy a hajó.

Jon: Van idő bőven... különben igaza van, a mi utunk nem valami kényelmes, még kár eshetne a szép, fényes cipőjében, aztán mély szakadékok mellett is el kell haladnunk, akinek szédülős a feje, jobb, ha szobában üldögél. Gyerünk, Niels, Karen majd mulattatja a vendégedet, majd mulattatja; a cipőben majd nem esik hiba.

Niels: A viszontlátásra, uram, majd sietünk.

Belfort: A viszontlátásra.

Jon (sötéten): A viszontlátásra. (Távoznak, Jon kezébe veszi a botját, melyet jövet az ajtó mellé támasztott. Még visszafordul, mielőtt a néző elől eltűnnének.)