Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 16-17. szám · / · Réti Ödön: Karen

Réti Ödön: Karen
Színmű 3 felvonásban
2. Jelenet

Karen, Niels, Belfort.

Belfort: Jó napot... szabad? Távolról oly barátságosan integetett felém ez a kis lak, ha megengedik, ha nem sérti önöket egy utas kíváncsisága...

Niels: Isten hozta, uram. (Kezet fognak.)

Karen: Üdvözlöm szerény hajlékunkban. (Megcsókolja és egy székhez vezeti.)

Belfort (félhangon): Szép asszony csókjára nem számítottam. (Meleg hangon.) Mily kedvesek önök, oly jól esik ez nekem, bolyongó utasnak.

Karen: Örülünk nagyon, ha jön valaki hozzánk. Oly ritkán történik ez.

Niels: Bizony ritkán; némelykor hónapok múlnak el, s nem látunk Jonon, a szomszédunkon kívül más embert.

Karen: Parancsol egy csésze teát?

Belfort: Köszönöm, asszonyom. (Udvarias meghajlással.) Engedjék meg, hogy bemutassam magamat: Gustave de Belfort Párizsból.

Niels: Az én nevem Johansen Niels.

Karen: És az enyém Karen. (Belfort meghajtja magát.)

Niels: A francia hajón jött, nemde?

Belfort: Igen, a Nantesnek vagyok utasa. A gépezetnek valami baja történt, meg kellett állnunk.

Niels: Gyapjút vásárolt?

Belfort: Nem, semmit, csak kedvtelésből utazom.

Niels: Csupán kedvtelésből?

Karen: Egyedül?

Belfort (mosolyogva): Egyedül.

Niels: Akkor azért jött, hogy Izlandot tanulmányozza. Érdemes - uram -, nem bánja meg. Sok tudós járt már itt a mi szigetünkön és valamennyi meg volt elégedve.

Karen: Azt mondják, aki egyszer Izlandon járt, mindig visszakívánkozik ide.

Belfort (jelentőségteljesen): Én már most érzem, hogy vissza fogok kívánkozni.

Niels: Mennyi időt töltöttek a szigeten?

Belfort: Három napot.

Niels: Ennyi idő alatt keveset láthatott Izlandból. Vagy itt marad még, nem távozik el a Nantessel? Voltak itt tudósok, akik félévnél tovább maradtak itt és még azt az időt is kevesellték.

Belfort: Sajnos, ma indulunk. Aztán kérem, én nem is vagyok tudós. Dehogy. Röstellem bevallani, csupán szórakozás céljából jöttem.

Karen (aki eddig a tűzhelynél foglalatoskodott és teát szolgál fel): Akkor ön gazdag.

Belfort: Van annyim, amennyiből gondtalanul megélhetek.

Karen: Parancsol egy kis tejet hozzá? Sajnos, citrommal nem szolgálhatok.

Belfort: Köszönöm. Majd csak így. (A polcra mutat.) Könyvek.

Niels (teát szürcsöl): De valamivel csak foglalkozik?

Belfort: Oh, hogyne, sok mindennel. Estélyek, klub, színház, lóverseny, vadászat; ki tudná azt mind előszámlálni. És amikor már halálosan meguntam mindent, csomagolok, felülök egy kereskedelmi hajóra és utazom. Ez a legkitűnőbb módja a pihenésnek. Kereskedelmi hajón nem törődik az emberrel senki, nincsenek utasok, nincs semmi parádé, a konyha kitűnő, akkor vagyok egyedül, amikor akarok. Kiülök a fedélzetre, nézem a tengert, etetem a halakat, mily falánkak a halak... De mily sok könyvük van, ez meglep engem.

Karen: Izlandban minden házban találhat könyveket, hírlapokat.

Belfort: Ez meglep engem, hisz akkor...

Karen: Akkor?

Belfort: Akkor ön tud mindenről, ami a nagyvilágban történik.

Niels: Tud bizony. Sokat olvas a feleségem, nemcsak újságot, hanem regényeket is.

Karen: Nem sok az; én sokat szeretnék tudni.

Belfort: A szerénység a tudás egyik ismertetőjele. Így már értem, hogy halálra nem unják magukat ebben a farmban.

Niels: Az unalmat azt nem ismerjük. (Karen helyeslőleg bólint.) Akinek dolga van, az nem unatkozik, nekünk pedig bőven kijut ebből. Ha pedig elfáradtunk: beszélgetünk, felolvasunk egymásnak, vagy meséket mond a feleségem.

Belfort (Karen felé): Úgy? - ez kedves.

Karen: Szóra sem érdemes.

Niels: Dehogy nem! Karen oly szép meséket tud és maga gondolja ki azokat.

Belfort: Valóban? (Gondolkozva figyeli Karent.)

Karen: Óh... bármily csacsiságot mondjak el, Nielsnek azért tetszik.

Niels: Tetszik bizony.

Belfort: Ha nem félnék, hogy szerénytelennek tart, szépen kérném, mondjon el egy mesét.

Niels: Mondj el egyet, Karen.

Karen: Niels, Niels... de melyiket mondjam.

Belfort: Akármelyiket.

Niels: Talán azt a borzongósat.

Karen: Azt?

Niels: Azt.

Karen (az ablakhoz megy, félrehúzza a függönyt, egy pillanatig gondolkozva kinéz, aztán lassú lépésekkel visszajön): Jörgsen sziklája. Este volt. Kísértetébresztő csöndes este. Álmosan derengett Thingvalla felett az északi fény. Jörgsen, a gazdag halász nyugtalanul járt fel és alá szobájában. Időnként letörülte ablakáról a párát és kinézett. Hullott a hó sűrűn. Jörgsen fázott és nagyon kezdett félni. - De mitől félek én? - kérdezte magától. Nem, én nem akarok félni. De alig, hogy ezt kimondta, tompa dördülés zúgott át a légen. A Hekla szava volt ez. Dörgő hangja hosszan, borzalmasan zúgott át a légen. Jörgsen kinézett, de csak rezgő hópelyhek táncoltak szeme előtt. Ám látja, hogy a hópelyhek nőnek, növekednek, tenyérnyire összetapadnak, még annál is nagyobbra nőnek, míg mindegyik egy-egy dunnalúddá változott. És akkor egyszerre valamennyien feléje repültek és szárnyaikkal az ablakot verdesték. Jörgsen összeborzadt, mert tudta, mit jelent ez. Eszébe jutott, hogy mikor egy dunnalúd fészkéből másodszor szedte ki a tojásokat, a lúd megszólalt: Jörgsen, kétszer megraboltál, elég legyen! De ő csak nevetett és harmadszor is megdézsmálta a fészket. Ekkor a dunnalúd újra szólt: Jaj neked, panaszra megyek a Heklához! Ő megint csak nevetett és azt felelte: Lúdgágogás, asszonysírás nem hallatszik el a Hekláig. Most pedig remegett a félelemtől. A Hekla haragosan bömbölt, ordított és reszketett a föld. Tűzcsóvákat hajított fel az égre és vérpirosra festette a felhőket. Hirtelen kicsapódott az ajtó. Egy szellem lépett a szobába, bagolyszemű, saskörmű. Jörgsen, a Hekla hív. Jörgsennek megállt a szíve verése. Oda akart futni a feszülethez, mely ágya felett függött, mert azt hitte, amíg keze azt érinti, a szellemnek nincsen felette hatalma. De az ijedtségtől földbe gyökerezett a lába... Jörgsen, a Hekla hív! és feléje nyújtotta csontkarját. Jörgsen sikoltozott: Ne bánts, ne bánts, ne bánts... de a szellem átnyalábolta és a levegőbe repült vele... (Kívülről erős, hosszantartó, üvöltő zúgás hallatszik, Belfort felugrik, Karen mosolyogva néz reá, Niels jóízűen felnevet.)

Niels: Valaki a kis Stokrt bosszantja.

Belfort: Hogyan?

Niels: Ennek a gejzírnek az a sajátsága, hogy békében marad, ha nem bántják, egyébként, bár közel van hozzánk, alig hallatszik ide a hangja. De ha megbosszantják; ha beledobnak valamit követ vagy gyepdarabot, megharagszik, kilövelli magából és zúg dühösen. Hallotta, uram.

Karen: Megijedt?

Belfort: Úgy beleéltem magamat az érdekes mesébe, hirtelenében azt hittem, hogy a Hekla szelleme jön értem; nem tréfálok, hisz oly álomszerű ez az egész sziget, az óriási Hekla, a fekete ingoványok, a gejzírek; mindezekre valami rejtelmes titokzatosság borul; no és főként (meghajol Karen előtt) a remekül előadott szép mese... de nincs még vége?

Karen: Igazán nem unja?

Niels: Hogy is lehetne ezt unni, különben is csak ezután jön a java, meglátja, uram: beleborzong a háta.

Karen: Dehogy.

Niels: Na, na! Emlékezzél csak vissza, hisz magad is... mikor lefeküdtünk és mesélted: magad is féltél, mint egy gyermek, fejedre húztad a takarót, a szíved dobogott, kezed hideg volt, mint a jég, a tested meg forró.

Karen (Belfort mohó tekintete alatt zavartan lesüti szemeit): Meséljek tovább?

Belfort: Kérem szépen. (Az ablakot megzörgeti valaki és benéz.)

Karen: Jon! (Integet neki, Niels pedig az ajtóhoz megy, kinyitja.)