Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 13. szám · / · Figyelő

Lantos Helén: Albert Sorel: Vieux Habits, Vieux Galons
Nouvelles Librairie Plon

Most száz éve, hogy egy férfiú lebukott a szédítő magasságból a feneketlen mélységbe, bukása nagyobb feltűnést keltett, mint valaha bárkié, több felforgatás és változás járt a nyomában. Azonban a dicsőség koszorúja, amely e férfiú fejét övezte, oly fényesen ragyogó, oly messzire tündöklő volt, hogy még egyes sugarai is, amelyek a vele összeköttetésben lévők sorsát világították meg, képesek voltak azt csillogóvá és messzire láthatóvá tenni. Még akkor is, midőn fejéről lesiklott a dicskoszorú, még elenyészése közben is gyönyörű és bámulatra méltó volt. Szikrái még manapság is izzanak és sokan lángra lobbannak tőlük, az izzó lelkesedés lángjára....

Napóleon nevét ma ismét sűrűn emlegetik, a róla szóló könyvek már tekintélyes könyvtárt tesznek ki, s írók és művészek sok szép, maradandó emlékét állítottak két feleségének, anyjának, testvéreinek és híres tábornokainak is.

Napóleon mint gyermek, mint hitves, mint hadvezér - mi ez ahhoz képest, hogy ő "l'Empereur" volt, katonáinak bálványa, ideálja, boldogsága és reménysége. Midőn elbukott, igaz, családja lezuhant a büszke magasságból, a diadalmenet véget ért, az óriási birodalom összeomlott - de mi ez ahhoz képest, amit e sajátságos, bámulatra méltó hadsereg elveszített? Többet, mint csupán hadvezérét, elveszítette istenét, boldogságát, létcélját - mindent, csupán mélységes hitét nem. Demisolde - így nevezi Sorel azokat, akik az 1814-i borzasztó bukás után, az 1815. felcsillanó s hirtelen kialvó reménysugár keserű csalódása után itt maradtak a nagy hadseregből, s ekkor itt állottak tanácstalanul, gyámoltalanul, elkábulva és zavarodottan, s nem találtak a földön helyet maguknak és érzelmüknek.

Sorel mesteri kezéről tanúskodik nem csupán az a megkapó igazság, az a szinte ijesztő elevenség, amellyel e hadsereg különféle alakjai életre kelnek szemünk előtt, harcedzett vének és kalandvágyó ifjak, pompás tisztek és koldusszegény káplárok meg őrmesterek - hanem még inkább az, hogy a nagy császár mögöttük álló árnya bennünk is a bámulat és tisztelet szorongó érzését képes felkölteni. Parancsoló alakja csak ritkán jelenik meg e könyvben, akkor is igen futólag, s az egész művet mégis az ő nagyságának a visszhangja, az ő dicsőségének a csillogása tölti be. Akiket itt hagyott, azoknak a kétségbeesésén és csüggedésén, a rendületlen hűségén ismerni fel az ő jelentőségét, varázslatos hatalmát a lelkek fölött, s alig lehet meghatóbb dolgot elképzelni, mint a nagy drámának ezeket a kis szereplőit és statisztáit, akik kényszerűségből visszatérve a mindennapiságba, nem hoztak magukkal megértést a polgári élet kicsinyes viszonyai iránt, türelmet szűk korlátainak elviselésére.

Mindegyike ezeknek a dicsőség és hír nélkül való hősöknek remek költői alkotás, némelyikük megérdemelné, hogy Balzac felejthetetlen "Colonel Chabert"-je mellé állítsák - mindegyik novellába meglepően tökéletes a históriai kezdet stílszerűsége, amely méltó lenne Anatole France-hoz is, mindegyikük elbájol kellemesen hangzó nyelvével, amely rendkívül gazdag, gondolatokkal át- meg átszőtt és mégis hajlékony - s mindegyiküknek nagy érdeme a finom és amellett igénytelen pszichológia. Akár a ragyogó, lovagias tisztet festi, a büszke Lavaugourd-t, akit Napóleon Comte de l'Empire-rá tett, akár azt a Bidand-t, aki nem vitte többre a századosi rangnál, mert írni-olvasni nem tudott és akinek azután császára az eckmühli csata után vitézsége jutalmául a bárói címet adományozta, a hozzávaló jövedelemmel együtt - akár ama két tiszt unalmas elhagyottságát írja le, akiknek a nő nem pótolhatja és nem is akarja pótolni a dicsőséget - vagy az öreg Caudemuche vágyódását, aki szilárdan hisz a Császár visszatérésében s meghal, midőn holttestét látja hazatérni - mindig áthatolnak az egyéni érzelmeken a kor érzelmei, mindig össze kell hasonlítanunk a személyek lelki egyensúlyának ingadozását az ország nem kevésbé ingadozó helyzetével, és mély szánalom fogja el az olvasót, szánalom az emberek iránt, akiknek napja leáldozott, szánalom Franciaország iránt, amely széjjel volt marcangolva, hűségében szenvedett és emésztő izgatottság gyötörte - és szánalom ama sajátságos nagy ember iránt, aki fényes győzelmeiért, kábító gyönyörűségeiért irtózatos kínszenvedéssel és gyötrelmes lealázással fizetett.