Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 11. szám · / · Szabó Dezső: Gulliver tovább utazik

Szabó Dezső: Gulliver tovább utazik
1. Előmentegetőzés

Olvasó, lelkem, aki ráuntatod magad e sorok elolvasására, és azután félrehajítod, hogy ezeket az összedobott, céltalan sorokat nem érted: igazad van. Bizony isten, én sem értem. Mint ahogy nem értem azt, hogy a szemem kék, hogy néha csuhaj a világ és néha körmösek a napok, hogy eső esik és pipacs nő ki a földből.

Nincs a naprendszerben élőlény, aki távolabb állana, mint én, attól, hogy úgynevezett író lehessen. Lejegyezni mások pattanásait, megfigyelni, dokumentumokat gyűjteni, témákat szerezni, megvázolni, gondolkozni, kidolgozni: ezek azok a mesterségek, amikre teljesen képtelen vagyok.

Mert az effélékre mind lélek kell, és én ettől az előkelőségtől is elkoppadtam. Mikor a jó Isten teremtett, már nagyon öreg és szórakozott volt, és elfelejtett abba a sárporcióba lelket lehelni, amiből én nekiemberültem. De ez sok, sok csírájú és nagyon emberi föld volt, mert sokan hamvadtak már el benne. Így aztán örömek és fájdalmak nem lehetnek irodalommá bennem, de a testem végtelen mese, mint a föld, ahol a minden gyökerek élnek. Nálam minden folyamat fizikai. Így megtörténik, hogy a tenyeremben nagy tavaszi örömek vannak, hogy a karjaim emlékeznek, s hogy lábaim tele vannak lemondó szomorúsággal.

Jó darabig megvolt ennek a testnek az a kedves tulajdonsága, hogy minden más testre visszhangolt. Ha mást megütöttek, az én hátam sajgott kékvonalassá. Ez aztán sok csatába balekített bele, és sok ízléstelen kiáltozást szánakoztatott ki belőlem. Segíteni ugyan senkin és semmin nem segítettem vele, de magam sikerült eljuttatni az akasztófa árnyékába. Most már csak az a kérdés, hogy én vagy más fog oda felsegíteni.

Itt, ha lelkem volna, talán nagyon elpityerednék, mert szomorú ám, ha ezt az egyetlen egy életet is a földhöz mázoljuk, és még szomorúbb, ha már a dacot is unjuk. De visszatérek a "poétikám" fejtegetéséhez. Az igazán író úgy ír, hogy először gondol vagy megfigyel valamit, s azután leírja.

Nálam ez halálosan másképpen van. Az én testem majszolja az életet, csodálkozva, örömmel, fájva, undorral, de majszolja. Gondolattá soha semmi nem lényegül át bennem, s a dolgok maguk rendeződnek értelemmé szemeimben, anélkül, hogy nekem ahhoz cselekvő közöm volna. Nem én értem meg a dolgokat: azok barátkoznak mesékbe bennem. Egyszer azután, különös percekben, egy szó hull belém. Egy valamilyen csírájú furcsa szó hull belém, mint egy embertag az elátkozott kastélyba. Azután puff: egy másik és egy másik tag. És e tagok lassanként egy egész furcsa alakká táncolnak bennem: én magam értem legkevésbé, hogy honnan jöttek és miért lettek azzá.

Pedig néha, mikor ősállati lustaságom én is emberi ambíciókra lódítom, szeretnék új irodalom s író lenni, kit az Érdekes Újság napjai fogytán tíz koronáért összevásárol. Csakhogy ez lehetetlen. Az írók általában kétfélék. Az emberfaj ős, mély megnyilatkozásai, kik teremtenek, mint az Isten, mint a tavasz, mint a szerelem. De ilyen kevés van, és ehhez zsenit kellene szerezni. A többi sok olyan, mint a nehezen tojó tyúk. Egy jó tojó tyúk tojását kell alája tenni, hogy őt is hasonló alkotásra ambicionáljuk. De hol tudnék én ennyi ambíciót összekaszálni magamban?

Itt most nagyon barátságosan tudnék szétnézni a ma irodalmában, és típusokat jelölni meg. De ez megint harchoz vezetne, s a harctól elrándul izmom, mint a száj a megundorodott ételtől. Békével, fehér fiatal lányokkal, csendes virágokkal akarom telenézni utoljára a szemeimet. Utoljára, mert napjaim kutyául meg vannak számolva, s pontosan látom a terminust, ameddig még élhetek. S azt akarom, hogy mikor ledobbanok, szegény gazdátlan kutya: a szemeim szeretett formákkal legyenek tele, hogy ne is higgyem, hogy ezeken kívül egyéb is volt az élet.

Lám, lám, ha az ember enged a szomorú szavaknak, önmaga apjává csucsorodik, és szánakozva néz elhibázott szomorú fiára. Olvasó, szívem, én már ezentúl nem fogok neked harcot hadonászni s igazság-hangulatokat szavakba táncolni. Az élet-csalán körülcsípett, s én ezekben a szavakban pattanásoztam ki rája, és ne haragudj, hogy úgy vakarózom, ahogy nekem viszket.