Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 10. szám · / · Figyelő

Kádár Endre: Kanizsai Ferenc

A kedves és jó Kanizsai Ferencről szeretnék néhány szót mondani, ha lehet, a halál adta szertartásos fontosság nélkül. Elfelejtve utolsó esztendejét, kedvesnek, jónak, jókedvűnek, harmonikusnak is főképpen nyugodtan egészségesnek érzem. Az, embernek és írónak. Emberi figurája pontosan összeesik az íróéval. Majdnem kivételesen szolid, anélkül, hogy magányos, finomkodó, melankolikus volna. Nincs benne férfihisztéria, nem bánt senkit, nem haragszik senkire, nincsenek benne érthető utálatok, és hiányzik belőle még az elfogadható kis színlelés, az olykori kénytelen hazudozás is, amire a létfenntartás kényszeríti az embert. Élete legmélyén ki tudja, mióta kórosodva, a legegészségesebb lélek.

Ilyen az írása is. Egyik-másik közönséges, mind intelligens, nem erotikus s nem a másik élettípus: édeskés fecsegő, tele van mesével, történettel, s a történet könnyen, bőven ömlik belőle. Hangja a legegyszerűbb, egész közel van a mesélő előadásához, határa a szelíd humor, az egészséges mosolygás. Bácskai magyarságának egyszerűsége, okossága, filozófiája majd minden dolgaiban. Írt - mert rengeteget írt - saját témáin felül mindenféle pesti dolgokról, írt rengeteg kroki-szerű vázlatot, az elején Molnár modorában, de ezeket azért írta, mert sokat kellett produkálnia. Értékes dolgai azonban azok, amelyeket pátriájáról írt. A polgári élet cifra nyomorúságait, a városi, megyei alsórangú hivatalnok komikus figuráit alig látja más valaki az irodalomban, olyan pontosan, mint ő. Ezek a fotográfiák nem Mikszáth után készültek, élesebbek s határozottan egyéniek. Embereiből nemcsak az anekdotát látja, hanem szociális voltukat. Mire fejlődése nekiindulhatott volna, rágni kezdte a betegség.

Meggondolkoztat, mi lett volna belőle, hova fejlődött volna, ha fiatalabb korban kerül Budapestre. Az élet sehogy és soha nem lehet az, aminek kellene lenni, nem az Budapesten sem, senkinek sem, de százszorosan fájva, emésztődve kell ezt érezni az írói léleknek, akit sorsa kis vagy nagyobb vidéki városba küld újságíróskodni. Pest a szemükben: az érvényesülés, a vidék: a Szahara. Mit lehet tenni éjfél után két órakor, ha otthagyják a redakciót? Kivel lehet szóbaállani? miről lehet beszélni? Ki áll szóba az újságíróval, félig ember, félig cethal, mutatvány: felül művelt ember, alul nincs pénze? Ha természete, hajlama nem óvja meg, nincs más, mint tenni, amit a többség tesz - inni. Szegény jó Kanizsai, őt kicsit elette a vidék, mire felkerült. Irtózatos erővel, bizalommal, kedvvel fogott hozzá, hogy újra éljen... Nem sikerült. Itt köztünk is a legnehezebb megterheléssel futott. Az újságírók legtöbbje, azok, akik írók, meg tudják szerezni maguknak azt, hogy a szerkesztőségi munkából a leginkább írói munkát kapják, és a legtöbben valami szabadságot, kényelmet és jobb elbánást, Kanizsainak mindig a legtöbb, a legfárasztóbb, a legolcsóbb munkát kellett végezni. Talán azért, mert türelemmel és jókedvvel csinálta. Sorsa a múlt századvégi tipikus újságíró-sors.