Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 9. szám · / · Figyelő

Tóth Árpád: György Mátyás verskötete: Ligeia

Két papucs az ágy előtt, s olyanok, mint két hétszergörbe arab ripők, agyafúrtak, alattomosak, mintha valamely ezeregyéji meséből csoszogtak volna elő: egyik tán varga, társa meg szabó... Papucsok! - lehetne-e prózaibb s egyben bizarrabb téma egy vers számára? - de nézzük, mit tud a költő? Boszorkányos ügyességűnek látjuk, a groteszk hatás, melyre nyilván törekszik, teljes: a két tárgy szemünkben is fantasztikussá válik, sunyin, összeesküvő módra lapulnak meg egymás mellett s leskelődnek. A rímek: "papucs - pucs", "cipők - ripők" merész és kérkedő játékukkal emelik a leírás szokatlanságát és elevenségét. S a furcsa hangulat hirtelen, könnyeden, váratlan lírába halkul át: a sunyi, apró tárgyak, az ezeregyéji csőcselék fölött meleg sóhaj remeg:

Én meg a király, a hányatott

- Régi mesekönyvből felcsapó
Illat ez? -
Haj hiába járom Bagdadot...

Íme: Bagdad! egy messzi, mesés városnév, amibe bele van zárva egy most, hideg és unt realitások közt halkan szenvedő lélek vergődése, óvatosan, fukarul és bizarrul!

A rövid vers, amelyről szólok, nem jelentékeny, de igen jellemző György Mátyás költészetére, s éppen ez a körülmény, hogy kötetének igénytelenebb darabjai is magukon viselik poézise sajátos bélyegét, határozott költői egyéniségre vall. Minden költeménye - bár szokatlanul sokféle a tárgyuk - egyet mutat: egy mélyen, finoman szenvedő "én"-t, mely távoli, féktelen és bizarr asszociációknak adja át magát, hogy megenyhítsék, elringassák.

Ezek az asszociációk olykor félelmes erejű vízióvá gyűlnek: fantasztikus csapatban dübörögnek az utcán vágtató tűzoltók, pokoli lihegéssel füstöl a MÁV raktárcsoportja: nyiszálnak a fékek, szénfolt a gépész tág szeme - s egy versben, talán a legteljesebb hatásúban, a Düh jelenik meg, roppant Leviatán gyanánt, mely a lélek tiszta tavából félelmesen veti föl rút hasát, s minden gondolatot sárrá zavar... Másutt szelídek a bizarr asszociációk: egy régi kínai császárig röpülnek, aki télen mesterséges selyemlevelekkel vonatta be a száraz fákat, vagy egy orosz leányhoz, akinek gyönyörű bőre hold-aranyozta sík... De mindig és mindig asszociációk, minél távolibbak, minél groteszkebbek s mindig szemérmes fájdalmakat takarva.

Ez az asszociációs költészet sajátos, merész és egyben nehézkes formát fejlesztett magának. A rímek is bizarrok, mint a képzettársítás: egy szonett sorai például Corot-t rímeltetik ezzel a szóval: karó! A sorok általában nyugtalanok, szeszélyesek, képektől zsúfoltak, olykor nehezen érthetők. Sok az idegen szó, valamint az oly képzetkapcsolatok, melyek kellemetlenül műveltségízűek. György Mátyás tartalmas, érdekes, egyéni költészetének formai tekintetben még csiszolódnia kell.