Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 8. szám · / · Figyelő

Szini Gyula: Az Érdekes Újság Dekameronja

a második kötetével megint tíz kiváló magyar író arcképét, életrajzát és remekelő elbeszélését hozza... és az ember szinte idegesen lesi, hogy bírja-e még tovább a magyar újságnovella bőségszaruja? "Száz magyar író száz legjobb novellája" van kitűzve a vállalat programjául, és nevekben, novellákban már eddig is oly pazarlást mutat, hogy gyöngébb tüdejű náció már rég nem bírta volna az iramot. De hátra van még nyolcvan név, azaz nyolcvan ígéret, amelyet a vállalatnak programjához híven meg is kell tartani. Ez rengeteg szám, de mihelyt gondolkodom róla, és az ujjaimon kezdem olvasni tovább a neveket, az az érzésem támad, hogy a szerkesztő a varázspálcájának egy-egy lendületével játszva fogja előteremteni az újabb neveket és az újabb remeknovellákat. Csak most, kötetről kötetre válik igazán monumentálissá és epochálissá ez a vállalkozás, amely arányaival szinte ránehezedik az emberre. Ez a "coude coude", ahogy száz magyar író egymás mellé könyököl a mese terített asztalánál, fantasztikus látomássá kezd dagadni előttem. Ilyet mesében sem olvastam, hogy efféle szegény náció, amilyen mi vagyunk, hogy munkátlan munkáskezeink állandón Amerikába szivárognak ki, a szellemi kincseknek és meséknek kápráztatón kimeríthetetlen "terülj meg"-asztalával várja az irodalom barátait. Ennek az abnormitását bizonyára mindenki érzi, és ebben lelem magyarázatát annak a sokféle, bujkáló elkeseredésnek, amely a novellák elé írt páratlanul érdekes és izgató életrajzok rácsain át előparázslik. föltéve, hogy ezt a Dekameront német és francia nyelvre fogják lefordítani, ahogy tervbe van véve, a járatlan és idegen embernek nyilván az lesz az impressziója, hogy itt egy kicsiny, de hallatlanul gazdag nemzettel állunk szemben, amelynek gyárkéményei vígan füstölnek, és minden talpalatnyi tért elfoglalnak, amelynek ipara és kereskedelme óriási és intenzív arányokban növekszik, amelynek hatalmas sajtója, tömérdek színháza van és egyetlen analfabétája sincsen. Senki sem fogja elhinni nekünk, hogy mindennek az ellenkezője igaz. Ugyan melyik tréfás istennek jutott eszébe, hogy annyi szegény és tehetséges embert zsúfoljon össze olyan nyomorúságos viszonyok közé, mint amilyenekből a száz magyar író száz príma novellájának grandiózus diadalíve máról holnapra kinő? Ijesztő ez a száz író együtt, mert önkéntelenül fölvetődik a kérdés, hová akar még fejlődni ez a szellemi kultúra kellő gazdasági alap nélkül? De talán egyben vigasztaló jelenség is, hogy abban a forró katlanban, amelyben a mai Magyarország válságosan helyezkedik el, mégsem fogunk egyhamar elpusztulni, elégni, mert a legszomorúbb és legkietlenebb viszonyok közt is olyan szellemi kultúrát tudtunk produkálni, amelynek ez a Dekameron egyik és nem egyetlen ragyogó és igazán nagyszerű jelensége.