Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 8. szám · / · Figyelő

Lantos Helén: Paul Heyse
(1830-1914)

Egy réges-régen meghalt költő friss sírja fölött hangzottak el a nekrológok - vagy inkább az ébresztő szózatok. Ez az élet, amely most ilyen hosszú, szürke alkonyattal fejeződött be, verőfényes reggellel kezdődött, azután ragyogó, meleg, derült nappala volt. Ennek a költőnek kijutott a legnagyobb keserűségből, ami a művész osztályrésze lehet: előbb zajos diadalok és víg győzelmi ünnepek - azután lassan hervadnak a babérok, csökken a népszerűség, elhangzik a diadalujjongás -, míg végül csupán az emlékek maradnak meg, édes-bús emlékek, amelyekben több a bánat, mint a gyönyörűség. - Pedig szép, nyugodt öregsége volt, nem hiányzottak belőle a kitüntetések, a fagyos tisztelet. Paul Heyset mindenki boldog embernek tarthatta, de őnála is, mint legtöbbször, a nézők szemében, e csalfa tükörben, volt meg e boldogság nagyobbik fele - s csak a kisebbik fele volt meg a valóságban, e költő életében, lelkivilágában, pályafutásában. Ebben állandó volt az emelkedés, nőttön-nőtt a dicsőség és a tekintély - de azért elég csapás érte az embert s elég támadás a költőt, a könnyű diadalokért, s hogy fáradtság nélkül alkotott ifjúságában és férfi korában, azért elég súlyos váltságdíjat fizetett, mikor beállott a hanyatlás, és öregségében oly gyorsan elfelejtették. S mily szorosan összefügg az ifjúkor gyönyöre s az aggkor szenvedése! Mert oly boldog volt, azért kellett szenvednie - mert túlbecsülték, azért maradt később annyira magára. Sorsa közös volt mindazokéval, akik könnyen elérhető, szemmel látható ideálokért hevülnek, s azt hiszik, hogy az eget ostromolják, noha eszméik szárnyalása egész mérsékelt, lelkük rezgései csak közepes terjedelműek: terveinek, vágyainak, gondolatainak a megvalósulása nem hozta meg néki az apostolok forró diadalát, hanem csupán a tisztességes munkások, a józan gondolkodók jutalmát: a langyos elismerést.

Mert az, aminek természetszerűleg, szinte programszerűleg be kell következnie, ami a fejlődés egyenes útjába esik, az csak addig tűnik fel oly csábító színben, amíg cél gyanánt van kitűzve, amint valósággá lesz, elveszíti bűvös erejű ragyogását - azt a fényt, amely ott tündöklik mindörökké az igazi, ritka, nagy gondolat homlokán, akkor is, ha tetté és valósággá válik.

Heyseben inkább csak becsületes gondolkodásmód volt, mint erkölcsi nagyság és teremtő erő - bizonyos érzék a jelen szükségleteivel szemben, de nem a jövő megsejtése -, volt benne lendület és báj, de kevés mélység, kevés divinatio. Kortársait, igaz, teljesen kielégítette - de korántsem vezette őket, olvasott talán az emberek szívében -, de új igazságokat nem írt oda. Georg Brandes megtisztelte avval, hogy Goethével hasonlította össze, valóban, pályafutásának külsőségeiben és művészi sajátosságaiban van is némi hasonlóság közte és a legnagyobb német költő közt, mesterének tiszta derűjéből és harmóniájából egy kevés talán jutott neki is - de Goethe alkotóerejét, azt a fenséget a szemléletben és az érzelmekben, hiába keressük nála.

És mégsem lehet túlságosan kicsire szabni Heyse értékét. Nem lehet elvitatni tőle azt a megbecsülni való őszinteséget és igazi lelkesedést, amellyel kedves, bájos könyveit megírta, sohasem akart többnek vagy másnak látszani, mint ami volt, amit könnyű munkával, játszi csapongással alkotott, azt nem akarta nehéz küzdelmek, merész lendülések eredményének feltüntetni. De úgy látszik, hogy a költő szavai csak akkor hatolnak be lelkünk mélyébe, ha gyötrelmes vergődések szabadították fel őket a költő lelkéből, s csak az gyönyörködtethet igazán, csak az emelhet föl, ami könnyek és kínok közepette jött létre. Hogy Paul Heyse könnyen élt és könnyen írt, az tette sok tekintetben nehézzé sikerét, sőt ez fosztotta meg attól a boldogságtól, amely a maradandó hatásban rejlik. Élete folyása zavartalan volt, s ezáltal látóköre kissé szűkre szorult, bizonyos szellemi rövidlátás rabja lett, ez a kevéssel-beérés, ez a "jámbor középszer" gyakran sajátszerű bájjal vonja be novelláit, de ez okozza, hogy regényeiben hiányát érezzük az elmélyítés, a kiszélesítés képességének, színműveiben a drámai erőnek.

Paul Heyse könnyen, nagyon könnyen alkotott, s mégsem lett fölületessé vagy pongyolává, csak túlságos gyöngéden, finoman, lágyan kezeli anyagát, valami szentimentális nőies kényességgel, ami eléggé megmagyarázza, hogy legrajongóbb hívei és imádói mindig a nők közül kerültek ki. Asszonyokról és asszonyoknak írt. Egy bizonyos fajtájáról a nőknek, büszkékről, bájosokról, finomakról, akiknek a lelkivilágát Kierkegaard oly találóan jellemezte: "Lényegében odaadás, formájában ellenállás". Heyse asszonyaiban és leányaiban megvan az a hajlandóság, hogy engedjék magukat legyőzni (lásd: L'Arrabiata, Er soll dein Herr sein, Das Mädchen von Treppi), de ők maguk nem ismerik e hajlamukat. A büszke asszony gyönyörűséggel hajlik a még büszkébb férfi igájába, s az ebben halkan megnyilvánuló érzékiség egyike ama kevés erotikus árnyalatnak, amelyek Heyse palettáján fellelhetők. Mert ő egyébként alakokat lát, nem testeket, érzelmek foglalkoztatják, nem szükségletek, gondolatokat rajzol, nem ösztönöket. Alakok és mozdulatok vonalszerű képét dolgozza ki, nem rikító, vad színfoltokat vet oda, történéseket mutat be, nem pszichofiziológiai folyamatokat. A novella zárt formájának ez természetszerűleg javára szolgál, de a belső igazság kárt szenved emiatt, vagy legalábbis kissé elerőtlenedik. Valami természetes előkelőség van Heyseben (ezt becsüli legtöbbre alakjainál is), s ez arra készteti, hogy a lelki jelenségek sphaerájára szorítkozzék. Még ott is, ahol fellázad a konvencionális morál ellen, ahol több szabadságot követel, ahol az egyéniség jogát hangsúlyozza, s a szerelemhez való jogot védelmezi (Im Paradiese, Kinder der Welt), még ott is mérsékeltek az igényei, képei diszkrétek, szavaiban a formára ügyel, s nyugalmat talál hívő lelkének bizakodásában. Talán azért is, mert rendíthetetlen volt hite az emberiségben, az emberiség boldogságában, mert bizakodó híve, imádója volt a természetnek, mert világnézete a legderültebb optimizmus volt, az életnek határozott, vidám igenlése. Meg tudta valósítani a maga életében azt, amit egyik drámájában a legfőbb boldogság magasztalásaként a hősnő szájába ad: "Semmit se' tenni olyat, hogy miatta önmagammal kellene meghasonlanom." Lényének ezt a szép, tiszta harmóniáját nem zavarta meg sem az élet, sem saját fejlődése, nyugodt elmélkedéssel figyelhetett szívének hangjára, s ha az, amit hirdetett, nem hangzott is messzire, s nem hatott is sokáig, mégis, az az érdeme elvitathatatlan, hogy a Szépet idézte föl hívei elé bájos képekben, s a maga nemes, finom lelkéről adott számot zengő formában.