Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 7. szám · / · Figyelő

Bölöni György: Három magyar festő

Bécsben végignéztem Berény, Pór és Tihanyi kiállítását a "Brüko" szalonban, és így messze kitépve ezeket a fiúkat földjükből, a lármás és veszekedős Budapestből, betelepítve egy új bécsi galériába (melynek portáljából Berény Róbertné ragyogó színű hímzései integetnek), még jobban megértettem, hogy mit jelent nekünk ez a három festő. Valamikor többen voltak, zárt, kicsi falanksz összeverődése képezte a magyar forradalmiságot, bátorságot értve ezalatt, a régi művészettől való elszakadást, azt a nagy elhatározást, hogy így lesz belőlünk valami a magyar glóbuszon. Hárommá fogyva szeretem őket makacsságukért, és szeretem őket önmaguk értékeiért, amint hárman az egész magyar életet példázzák, ahol sokan vannak az elindulók, nekilendülők, de kevesen a hosszan kitartók és megérkezettek. A makacsság ugyan nem mindig apostolkodás és nem mindig érték, de ebben az esetben az. A tájékozatlanság, rosszakarat és ellenséges kritika nézhette elvetélt apostoloknak e három művészt: mi közelükben élve nyomon követtük útjaikat, és elejétől fogva láttuk őket értékeikben.

Összhangzóbb kiállítás nem volt mostanában, mint e három piktoré. Pór egyszerűsége, Tihanyi mélysége és Berény komplikáltsága szövődik itt össze. Pórnak minden nagyobb és értékesebb képe itt van, amiket tőle az utóbbi időben láttunk. Kompozíciós vágyai, melyek formavesződségekkel kerülnek vászonra, embercsoportjai, melyek csoportosításában viaskodva nyilatkozik a talentum, új rajzai, amelyeken meleg szenvedéllyel csap le monumentális témákra, és végül önarcképei, e tudatos, szinte kéjes piktor kielégülések, a legfrissebb alkotásai. Portréiban még kísért az idegesség, de már rajtuk ül a mindenen átvergődött, gőgös, fölényes nyugalom, míg rajzai kiapadhatatlan forrásai őszinte és természetes impresszióinak, melyek hajtják a monumentalitás felé. Most is úgy éreztem: Pór elsősorban monumentális festő. Tihanyinak ily biztatóan, meggyőzően nem voltak még együtt képei, arcképei szinte lenyűgöznek. Az ember, akit portrén ábrázol, neki nem egyedül festői tárgy, neki lelki matéria is. Tihanyi Dosztojevszkijesen veti rá magát az emberekre. Színe kevés, kifejezésre szükséges alapszínek, de ez a kevés szín nagy emóciókkal kerül a képre, csaknem megdöbbentően érezzük, hogy milyen nagyszerű dolog, amint a lefesteni való tárgyból megszületik a festmény. Magamon tapasztaltam, hogy portréin az emberek nem mutatkoznak hétköznapi maszkjaikban. Egy arckép, melyet rólam festett, szinte segített a magam megismerésében, be kellett látnom, hogy az a szigorú nérói arc, mely tele van töprengéssel és kétségbeeséssel, és a másik pillanatban szelíd, asszonyos sírásra hajlik: az én vagyok. Berény most is a legkomplikáltabb közöttük, portréi: az Ignotusé és elsősorban Bartók Béláé, klasszikus szolidításúak. Kompozícióin a természet és a felszabadult fantázia találkozik. Képei, amiket fest, valóságos jelenségek, de mintha mégis álommal látott, vagy átérzett impressziók eggyészövődései volnának. Színes, varázslatos, mágikus tehetség. Mindig az indiai kígyóbűvölők és fakírok tudományára gondolok, ha képeit nézem.

Bécs fokozta e három festő értékét. Berény, Pór, Tihanyi kiállítása nem magyar képek sablonos jelentkezése volt, nem üzleti spekuláció, de büszke és öntudatos bemutatkozás, hogy mi fiatal magyarok ilyenek vagyunk, ilyen az új magyar lélek termése. Ne feledjük, hogy Mietke Párizsból hozatja Bécsbe a friss művészetet, a nyugat, mert Párizs Bécsnek is nyugat, termését, új ámulásait, a művészi narkotikumot, és Picasso fedezete kell ahhoz, hogy Kokoschka és Gütersloh érvényesüljenek. Ilyenkor esemény ennek a három piktornak a megjelenése, mert ők ott nemcsak a mi fejlett magyarságunknak képviselői, de amint egy bécsi kritikusuk is helyesen észrevette, védőbástyái az új művészetnek Bécsben. Megjelenésük azt fejezi ki, hogyha már kelet felől is ilyen talentumokkal süvít az új szellem, Kokoschkáék mégsem lehetnek olyan különcködők és bolondok.