Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 7. szám · / · Figyelő

Lengyel Menyhért: Bródy Sándor: Timár Liza

Bródy Sándor váltig azt mondja, hogy ő nem színdarabírásra született, és valóban, csak végső elkeseredésében fejezi be egy-egy darabját, mikor már nem lehet előle semmiképp kitérni, s - a biblia szavai szerint - eljő a szükség, mint a pajzsos ember. Nem szereti ezt a kimért formát, a dráma este fél nyolckor induló gyorsvonatát, mely pontosan fél tizenegykor teszi le utasait az előre kijelölt állomáson. Kényelmetlen elhatároltság és megszabottság. - Könnyű elképzelni, hogy zsenírozza az egészen szabad mozgáshoz szokott írót. - Pedig a Bródy előadásmódja igazán drámai, hiszen kis, háromhasábos tárcákban egész emberek és életek perspektíváját sűríti be, és sorsokat éreztet meg. De nem szereti azt, ami a drámában matematika, a méricskélést, az anyag helyes beosztását, az idő szabályos felhasználását s azt, hogy előre megállapított törvények szerint kell dolgoznia, ahelyett, hogy - amihez a legtöbb kedve volna - új törvényeket csináljon, csak a maga használatára. Vagy javítsuk ki így: Bródy túlbecsüli a dráma matematikai elemét, azt véli, minden ezen múlik, ez a döntő. Pedig a színdarab értékét - majdnem a hatását is - nem ez dönti el, hanem az, hogy milyen portrék vannak benne. Timár Lizában három elsőrangú és új portré van - azonkívül szabályos a darab matematikája -, az első felvonása különösen iskolai példája annak, hogy kell alakokat beállítani, jellemezni, a drámát elindítani.

*

A három portré közül egészen új és csodálatos intuícióval életre keltett a Timár Lizáé. Színes, gazdag, furcsa, mindenféle szempontból nézhető, szeszélyes rajzú, mégis szabályos, rendkívül komplikált, mégis egyszerű és csupa élet és csupa valóság, egy pici túlzással arra a magaslatra emelve, melyben a lány szeszélyes, kiszámíthatatlan, sőt groteszk mozdulatai egész pontosan belső, pszichológiai folyamatoknak felelnek meg. Megrémülünk a gondolatra, hogy milyen vakmerő és szeszélyes volt ez a szerencsés karakterizálás - egy hajszál, egy mozdulat, és minden elromlik. Csak egy szó és már egy kellemetlen kis hisztérika, csak egy elhajlás valahol s már egy kis erotikus vadállat - azonban az író -, ma a legfölényesebb és legősibb erejű mindenki között, itt példátlan mértéktartással dolgozott. Annyira ismerte és érezte az alakját, oly egységesen látta, hogy a jellemzés legfinomabb módszerét választhatta: a durva és egyszerű magyarázat helyett furcsa, érdekes, mulatságos jelekkel árulja el, hogy micsoda titkos tűz táplálja és pirosítja ezt a nőt, nem a betegség, hanem az élet egészséges színeivel.

Ezen a ponton azonban egy színésznő jött az író segítségére, hogy szándékát és elképzelését tökéletesen életre hívja: Varsányi Irén. Én könnyen lelkesedek és hamar elragadtatom magamat; ahogy e színdarab első felvonásában Varsányit néztem, azt gondoltam, most mindjárt táviratozni kellene igen előkelő külföldi színházi embereknek és azoknak, akik könyveket írnak a színészetről, jöjjenek késedelem nélkül ide, s nézzék meg ezt a színésznőt, ma nem lehet összehasonlításokat tenni és színészetről beszélni az ő ismerete nélkül (képzeljék el, hogy ma valaki színészetről, színésznőkről ír, anélkül, hogy Dusét látta volna). Hirtelen lelkesedésem később, napok múlva sem lankadt. Az utolsó öt esztendőben Európa majdnem minden valamirevaló színházát végigjártam - Varsányihoz fogható finom és bensőségteljes színésznőt sehol se láttam. Ezt a szerepet egy transzban játssza, attól kezdve, amint belép a színpadra, még nem teljes öntudattal és álommal a fátyolos szemeiben. Egy percre ki nem siklik, egy hangot el nem vét, leírhatatlan a közönyös nézése, ahogy fejére csapott kalappal, egy sálban ott ül a zongora előtt, ahogy avval a Ronn nevű némettel elbánik, ahogy a földre telepedve cigarettázva gondolkozik, amik az apja iránt hullámzanak benne, amilyen kedves jóakarattal kezeli a buta katonát s amilyen hidat épít ott, ahol az író - szükségből - larmoyant és bágyadt, az orvoshoz való viszonyának magyarázatánál. Ezt ma senki nem csinálja utána, olyan valószínűtlenül biztos, meleg és tiszta.

*

A másik portré az apa, az öreg Timár. Nem nagyon komplikált, de emberi, igaz és egészen a valóság erejével ható, különösen a Hegedüs ábrázolásában, aki őszintesége és szavahihetősége egész súlyával fekszik az alakra. Hegedüs nem vállal minden feladatot egyforma kedvvel, ahol a matériát nem tartja elég értékesnek, ott ő maga sem vesztegeti az erejét, de amikor neki való feladathoz jut, lelkesítő nézni, hogy hatalmas és közvetlen tehetsége mily szélesen ömlik szét a színpadon. E szerepben még több erőt mutat, mint bármikor - a darab rendkívüli sikerének ő az egyik hordozója.

Harmadik egészen sikerült alak egy szegény, kedves, katona gróf - hibátlan a maga genrejében. A dzsentri írók folyton katona-bábukat mozgatnak, akikben nincs egy fikarcnyi élet - a Bródy katonája csupa kedvesség és - hiteles származás. Ismerős. Tanay kitűnően játssza. Megint érdekes megfigyelni, hogy a színész min romlik el és min javul meg. Mikor Tanay nem valódi embert játszik, hanem figurát kell neki csinálni valami hitvány kitalálásból - hozzátesz és torzít -, mikor életteljes és igazi az alakja, akkor egyszerűsít. A darab leghalványabban színezett szerepében kitűnő Fenyvesi - férfias, határozott, szimpatikus.

Kis hibáktól, elrajzolásoktól eltekintve, Timár Liza, a Bródy Sándor legjobb színdarabja, mert az egyetlen igaz drámai összeütközésből fejlik, családi dolgokból, mikor vér lázad a vér ellen. Itt a darabban a nagy drámák lélegzetvétele és feszültsége jelentkezik, igen hatásos, s amellett az író színes és gazdag egyénisége benne van minden szavában, ami rendkívüli intenzitást ad e színműnek. Ez egészen kivételes sikerének és hatásának titka: az alakokon keresztül Bródy Sándor beszél, és nem tudok mai írót, akit szívesebben hallgatnék.