Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 7. szám

Móricz Zsigmond: Ki látott engem?

Az ősi magyarságnak két típusa van: a kardos magyar és a kapás magyar.

Ady Endre a kardos magyarok közül való.

*

A kardos magyar az igazi, az ős. Ez világ teremtésétől óta kardból él: úr.

Már a drága és édes Eviláth földjén, a Jáfeth nemzetségéből való Nemróth óriás, aki a bábeli nyelvzavar után költözött el a háztól, az Ádám ükapánk féle kuriális portáról: már ez a Nemrót úr, úr volt, akár egy kuruc hajdú, vagy egy bihari szolgabíró. Csak kivetette hasát a szép verőfénynek, s jóízű, kancaboros csutoraszó mellett várta, hogy arra húzzon el holmi emberi csorda, megrakodva életre való éléssel. Akkor aztán huj, huj! rá!... Elmetszette torkukat, s örvendett népével a szép zsákmánynak. Micsoda nótázások voltak ott.

S ha ilyen jó falat ritkán került, eléltek ők csikóhúson, bürgecsörgén, kenyeretlen is, egy kis kumisz alkohollal. És lovagoltak, nyilaztak, daloltak, koplaltak urasan: de földet mégsem túrtak parasztul.

Valami ezer esztendőt éltek el így egy kondában, egy fajtában, míg lassan elverődtek Nyugatra, egyre Nyugatra, erre a Duna-Tisza laposra.

Itt érte utol őket a Nyugat legirgalmatlanabb betegsége: az éhség.

Az igazi éhség, amit már nem lehetett koplalással győzni, mert elfogyatkozának előlük a halak, vadak, a legelők, s be voltak zárva embercsordák közé, s egyszer csak, mikor a Brenta felé, a Traungau felé, a morvára, a bajorra, el a Rajnáig való szép kalandozások után megjöttek az Augsburgok: rá kellett okulni, hogy a régi vidám, harcjátékos uraságnak vége.

Ekkor fanyalodtak rá a bő hús után a száraz kenyérre.

Újabb módját kellett lelni a megélésnek.

Nagy fordulás volt akkor: a sátoros magyar házlakóvá vedlett.

Most az következnék, hogy a kardos magyar kapás lett. De azt nem... Azt nem tette.

A kardos magyar megmaradt úrnak: megosztozának a földön, s ki-ki fogott akkora szállásbirtokot, amennyi neki való volt. Jussa lévén abból magyar módra megélni.

S a kardos magyar körülnézett s huj, huj: annyi colávot fogott fel, amennyi a szállására kellett. Azokat aztán nekiigazította a földjének, s úri heverésben nézte a napot, várta az esztendőt, mikor a tizedet kosarazzák a kapa alól az ő úri vermeibe.

Így bizony. Így éltünk oszt vitéz módon egy kis újabb ezer esztendőt. Fütyörészve, dudorászva, nagyokat éve és iván, egy kicsit harcolgatva s harcoltatva, egy kicsit alkudozva, hitet, hazát, becsületet kamatoztatva s közben egyéb munka híján, de jure, meg sine jure primae (et variae) noctis: kardos magyar vérünkkel megnemesítve a kapást is magyarrá. Igazán jókedvből, ajándékból, legjobb tehetségünkből.

*

Nyilvános ebből a tudományból, hogy csakugyan van kardos magyar, meg kapás magyar.

De Ady Endre a kardosok közül ered.

*

Azután jött a 48.

Az új Augsburg. Amelynek neve nem Világos, hanem jobbágyfelszabadító hongyűlés.

A kardos vitézlő nemzet egyszerre csak arra virradt, hogy nemcsak Európában van beszorítva egy sarokba, ahol többé nem kiszálló sas, hanem fészke körül kaparó tyúkmadár módján kell élnie, halnia, hanem még ebben a kis országban sem hadazhat többé robotszedő pálcával, mert itt is szétomlottak a sövények, s egyszerre kitűnt, hogy ugyanaz a vér kering a kapásban is, ami benne: dologtalan, nemes úri vér.

Akkor érte utol őket másodszor is a Nyugat örök kolerája: az egyéni munkára szorító Nyomor.

S egyszerre csak kicsúszott a kardos magyar talpa alól az utolsó ingyen Kapa is.

Sőt a magyar Kapa alól, büntetésül, hogy úri magyarrá lett, gonoszul, alattomosan kihúzza magát a Föld...

S itt állunk és másként nem tehetünk, csak kapkodunk levegő után, és kétségbeesve tűrjük, hogy egyre lejjebb csúszunk a földomlással. Várjuk, hogy majd csak kerül valami megoldás, hogy faji egységünk az új ezredévnek úri békével mehessen neki: de sehonnan sem jön az új Szent István, aki gondoskodni tudjon egy fajnak egyetemes, tömegboldogságáról, faji s nem egyéni kvalifikáció alapján való kondíció szilárdításáról. Mert bizony több ezer éves úri életünk alatt ahhoz akklimatizálódott a magyar, hogy neki a Haza ha már anyja, nagyon kényeztető jó anyja legyen, mert neki nem elég, mint más fajoknak, hogy nemzeti önérzete, örök erőforrása legyen az egyéni életharcában. Nem, neki nemzeti követelése az, hogy ebben a sorsáldotta, vagy verte országban a fajisága stallumot jelentsen, életet, Úri életet...

Csak most a teljes falankszbomláskor kezd rájönni a magyar, hogy itt óriási elintézetlen dolgok vannak e földön s égen, több, mint amennyit elménk felfogni képes.

*

Ennek a csodálatos, átalakuló, forró, poshadó, mai magyar világnak a költője Ady Endre, a kardos magyarok ivadéka.

Aki ezt a költőt meg akarja érteni, annak bent kell élnie nemcsak egy embernek Életberkében, hanem ennek a magyar fajnak évezredes dzsungelében.

Ebben a rettenetes furcsa vadonban, ahol a mai nemzedékünknek kellene irtó munkát végeznie. Ahol minden összevissza van nőve. Egymásba kavarodva-csavarodva, napfényelálló bürübe csökönyödve. Ahol halott tetemek lógnak a buján, frissen növő sarjakon, s ahol a vadhajtások szívják el az életet a termőrügyek elől. Ahol se karddal, se kapával nem lehet dolgozni: ahol ekrazit kell, hogy lyukat vágjon az ég felé, és pusztulást verjen, amelyen majd nőhet még valami.

Ennek a világnak a költője Ady.

Azért kellett neki annyira ezer rétegű léleknek, millió csírás, bacilus-melegágyas Valakinek lennie.

Azért hozta ő magában az egész Múltat s bizonnyal az egész magyar Jövőt.

Azért van benne ott egészen a végbeli Balassi Bálint, úri pompájával, dalia hetykeségével, gyermekded jólelkével, leventés sustorgós cédaságú ízével... Azért van meg benne a csírás Csokonay ezernyi ezer új hangváltása, a magyar ég alatt jajgató Élet lihegése, a soha nem kutatott semmiből új kincseket bányászó drága szerencséjű Találása... Azért van benne az Arany orgonáló lélekmuzsikája, örök mélységek fölött mérő ónnal álló istenes megdöbbenése, a múlt magyarság után elégiás örömű és friss életkedvre gyúló mai lankadtsága... Azért van benne a Jövő után lihegő Magyar új levegőt, új napot, új vért vágyó, új eszméket, új célokat, új perspektívákat szomjúhozó, új ezredéves magyar életre építő, prófétás, mózesi magyarsága.

*

Olvassátok csak, olvassátok és szívjátok tele magatokat az igéivel, fiatal magyarok.

Szikrázzon csak bennetek is a lélek hisztériája, amely fulladásig dagad a mellemben, valahányszor soká olvasom az Ady-sorokat. Ma még hisztéria, mert még le van bilincselve minden idegünk: bennetek már Munka lehet belőle.

Pedig lelkemre, csak egyetlen szentség van a teremtésben: a Munka!

Minden egyéb elvesz tőlünk valamit: ez az egy ad.

S ezt az egyet rúgták ki eddig maguk lelkéből a magyarok. Minden bajunknak ez a gyöke.

Minden Ady-bánatnak ez az őseredője.

S Ady az első, aki az átérzés egész munkáját vállalta:

A legherkulesibb munkát, amely után most már akármi jöhet. Kisüt a nap és kigyúl a mező és kifakad az életkedv, és embernek és magyarnak és Valakinek és Valaminek érzem magam végre Adyn át, ebben a romlott, bomlott, jajos, nyavalyás, kétségbeesett szegény, szomorú magyar mánkban.

Amelyből olyan jó volna már kirepülni, amelyet olyan szép volna már kiviríttatni, amelyben olyan nehéz még bízni: mert rajtunk a Kard átka, amely nem enged bennünket Munkába, s a Kapa átka, amely belealjasít bennünket az uraságba.

Amelyben még mindig nincs más igazi vigasztalásunk, csak a Mámor: a borból, nőből, vérből áradó.

Óh, furcsa Élet,

Hogy fáj minden sokod

S mégis hogy sietek

Ok nélkül

Jobban, mint valaha elébed...

Ez az egy, ez az elpusztíthatatlan nagy életvágy az egyetlen igazi ígéret bennünk a jövőre.

*

Sokszor azt hiszem, hogy a magyarság hegemóniáját ezer éven át úri vétkei tartották fenn: a könnyű vére, a lobogó vígsága, az imponáló gőgje, a jóízű elhízása minden fajtát megboszorkányozott, kit a magyart szolgálni, vagy megtörni, ide sodort a Sors. Ki a kardos magyar levegőjébe került, minden náció boldogan rohant be arra a Meotisi ingoványra, ahol aztán magyar sorsban együtt élt-halt befogadó úr gazdájával.

Most Adyval újra elgondolom, vajon így-e?

Milyen meghatóan tiszta fajiságú sugár, hogy ennek a ki vagyok én vagyok fajtának világteremtése óta legjellemzőbb költője címül veti életére: Ki látott engem?

Ki látott engem lelkem legvalóján, értékem legkincsén, Sorsomnak legtitkán?

Ki látta a magyart valaha?

Istenülő vágyainkba ki látott?

Óh, vak szívű, hideg szemű barátok!

*

Én hiszek benne, bízom benne, hitet teszek rá, hogy a kardos és a kapás magyar jövője: a munkás magyar.

Ady Endre már az.