Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 6. szám · / · Figyelő

Felvinczi Takács Zoltán: Rózsa Miklós könyve a magyar impresszionista festőkről
(Rózsa Miklós: A magyar impresszionista festészet. Lyka Károly előszavával. Budapest, 1914. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt.)

Rózsa Miklós érdekes egyéniség, és ez a könyve legszemélyesebb észrevételeit tartalmazza. Személyeskedéseit, mondanák erre sokan kicsinylő mosollyal. Nem bánom. Ha úgy tetszik, akár azt is. Vasari sem titkolta annak idején valami túlságosan a személyes vonzódásait és ellenszenveit. Szidták is érte eleget. A fantázianélküli katedrabölcsesség nem győzte mérgezett nyíllal. És addig-addig szidták, míg egyszercsak egyik leghivatottabb bírálója, Bernhard Berenson el nem jutott amaz igazságig, hogy bizony igenis Vasari az olasz művészet történetének legjobb megírója azért, mert ő árul el legtöbbet a műtermek intimitásaiból, ő nyújt legtöbbet annak, aki értelmesen tud a sorok közt olvasni.

Akit pedig a közelmúltban annyian szerettek volna eltüntetni a föld színéről (vagy legalábbis, mint előzékenyen magától eltűntet elkönyvelni), annak utóvégre lehet is némi joga a személyeskedésre, már csak azért is, mert személyes tapasztalatai érdekesek lehetnek.

Nagyobb hibája talán Rózsa Miklósnak, hogy nem verekszik teljes erejével, hogy sokszor csak csiklandozza ellenfeleit.

Ennek is megvan azonban a maga nagyon is figyelemreméltó magyarázata. Lelkiismereti kérdést csinált ugyanis abból, hogy emberei mellett (gyakran velük szemben), érvényre juttassa a művészt. Emiatt azután kiterjeszkedett olyanokra is, akiket kényelmesen elkerülhetett volna. Egy-két fejezetében egészen vegyes társaságot vonultat fel. És e könyve talán éppen ezzel érdemelte ki egyik disztingvált jellegű napilapunk kritikusától a "wertvolles Nachschlagewerk" szavakba foglalt epitheton ornans-t.

Vagy talán a smokk olvasónak szánt meglepetés kedvéért. Mert ellentétesebb fogalmakat csakugyan nem képzelhetünk el, mint Rózsa Miklóst, meg azt, amit a német a fent idézett szerencsés kifejezéssel jelöl.

Nem akarom ezzel a Rózsa érdemeit kisebbíteni. Ellenkezőleg. Ő ugyanis nagyon jól tudja, mi a hivatása, mihez hajtja a temperamentuma. Éppen ezért vállalta most az enfant terrible szerepét, amit sikerült is kitűnően eljátszania. Nem húzott kothurnust, nem tett az orrára pápaszemet, és mivel sajátos feladatát szerencsésen oldotta meg, joggal várhatja az olvasótól is, hogy ne keressen zavaró hasonlatot közte és az akadémikus történetíró, vagy a muzeális szempontból dolgozó szakember közt.

A Rózsa Miklós könyve különös nyomatékkal bizonyítja, hogy mindennek megvan a maga egyéni mértéke. Ennek a bravúros extra tour-nak elsősorban. Ahhoz, aki végigcsinálta, éppúgy nem illenék a hűvös tárgyilagosság, mint sok disztingváltabb magatartású nagyúrhoz a tehetség.

Lyka Károly a könyvhöz írt kitűnő előszavában finoman hasonlítja regényhez a Rózsa művét. Hozzátehetjük, hogy amint a gyermeket nem érdekli a szerelmi história, úgy nem érezheti át az ilyen művészeti regény vezető motívumát az, aki nem tud fanatikusa lenni egy-egy művészeti hitvallásnak, s nem tud együtt érezni azzal, ki a meggyőződésből már ölt vagy vért hullatott, amint éppen kellett.

Ez alkalommal pedig, mintha egy erős önérzettel távozott emigráns emlékiratait olvasnánk, ki végigszolgált már jó egynéhány kapitulációt, miközben megbízható tapasztalatokat szerzett, úgy a kormánypárti csapatok, mint a forradalmi seregek szervezetéről és moráljáról. Aki elmondhatja, hogy átjárta már minden fegyver, s valósággal a mellén hord néhány vaskos fejezetet a magyar művészet történetéből.

Ha az ilyen harcos természet még lázas állapotában számol be tapasztalatairól, páratlanul érdekes történelmet szegez le. Olyat, melyet később már nem lehet rekonstruálni.

Szükséges hozzá természetesen, hogy az író értsen a mesterségéhez. Rózsa ellen pedig emiatt nem lehet panaszunk. Még a mások nyelvén is tud beszélni. X-ről szóló fejezetét mintha magával X-szel, az Y-ét mintha Y-nal íratta volna. (Nomina sunt odiosa.)

Egyébiránt nagy gyakorlottsága mellett is még (helyesebben már) a régibb keresetlenebb fajtából való író. Terminológiáját, gondolatmenetét nem igyekezett átalakítani a napi igények szerint. Nem akar mindenáron olyat mondani, amire az olvasó nem számíthat, ellenben annál könnyebben, annál hevesebb lendülettel siklik át az események hullámain. Előadása helyenként valósággal érdekfeszítő. Színes elevenséggel mondja el azt, amit húsz év óta szenvedélyes bensőséggel érzett át, s mi több, páratlan tevékenységgel és energiával küzdött végig. És éppen az a legértékesebb a Rózsa könyvében, hogy minden szava csupa lázongó tetterő és fanatikus lángoló hit. Ami pedig egyszerűen csodálatot kelthet, ha tekintetbe vesszük a körülményeket, melyek közt íródott. Hasonló esetben másnak arra se lett volna kedve, hogy művészetre vagy művészekre gondoljon.

Nem tartom véletlennek, ellenkezőleg jellemző esetet látok abban, hogy nálunk épp az ilyen gyakorlati irányú alkotó tehetség szorul háttérbe. Ahol az emberekről - mint e könyvből is kitűnik -, akkor nem akarnak tudomást venni, mikor legjobb erejükben vannak, s akkor tömjéneznek nekik, mikor már nem hisznek bennük, szükségképpen kényelmetlen minden erősebb egyéniség.

Érthető, hogy manapság egy művészi pályafutás sem folyhat le oly simán, mint régen, midőn a kulturális élet megközelítőleg se mutatott olyan differenciáltságot, mint ma. Teljes meggyőződésből azonban ma sem lehet olyan könnyen változtatni a művészeti irányokat, mint a fehérneműt. S akik mégis minden különösebb lelki tusa nélkül járnak egyszerre akár többrendbeli tojástáncot is, azoknak igen kellemetlen az olyan kritikus, aki nem hajlandó mindent azonnal készpénznek venni.

Rózsa Miklós pedig ezt már azért se teheti, mert - mint könyve mindennél jobban bizonyítja - ismeri (most már aztán igazán jól ismeri) az embereket. Az érdekesebb egyéniségek általános szempontjából való megvilágításának látszólag igen sok helyet szentel. Nem tartom emiatt hibáztathatónak. A művészetet emberek csinálják embereknek. Alkotásai tehát csak az alkotók egyéniségének teljes megvilágítása által érthetők meg igazán. Ez a pszichológiai tanulmány tehát részletes és gondos elemzést kíván, ami sokszor igen messze vezet, olyan dolgokhoz is, melyeknek a művészethez látszólag semmi közük. A modern pszichoanalízis csodálatos eredményei azonban bebizonyították, hogy a látszat itt is csal. A művészettörténetírás is zátonyra jutott, midőn a fenomenológia szélsőségeibe csapott át, és az emlékek, a stílusok beható elemzése mellett elhanyagolta az életrajzi adatoknak, a jelenségek rejtett okainak kutatását. A mai művészettörténetírók már ismét nagyobb történeti háttérrel dolgoznak, mint a tegnapiak, mert tudják, hogy anélkül a tisztán művészinek látszó eseményekről sem adhatnak érthető magyarázatot.

Rózsa Miklós könyvében ez a történelmi háttér a legbecsesebb. Ez ad a műnek maradandó értéket. Aki művészeink életrajzi adatait akarja összeállítani, annak nem elég ez a könyv. Aki a magyar festőművészetnek a külföldi nagy áramlatokhoz való viszonyát akarja tanulmányozni, szintén nem elégedhet meg azzal a két fejezettel, mellyel ez érdekes fejtegetések kezdődnek. Ellenben, aki eleven fogalmakat akar szerezni azokról az érzésekről, melyet nálunk az impresszionista festők első szervezett csoportjának, a nagybányaiaknak bemutatkozása óta izgatták a kedélyeket, bizalommal veheti kézbe mindig a Rózsa könyvét. Felismerheti benne mindazokat a gondolatokat, érzéseket, melyeknek jegyében a magyar művészetért vívott küzdelem folyt, és hű képet nyer arról is, minő szenvedélyeket kavart fel e gyakorta nagy elkeseredéssel folytatott mérkőzés.

Különös hálával tartozunk Rózsának azért a nagy melegségért, mellyel a mindenfajta filiszterektől annyira perhorreszkált és az írástudóktól hidegen mellőzött Hollósy Simon szerepét ismerteti. Szokatlan erővel idézi fel a múltat a Nagybányáról szóló fejezetben. E babonás hatású városról nem lehet eleget írni. Rendkívül sajnálatraméltó, hogy a nagybányaiak fellépése idején a magyar kritikában nem volt olyan készültség, amilyennel a korszakot alkotó művészcsoport törekvésének minden irányban jó szolgálatot lehetett volna tenni. Kritikusainak legnagyobb része ma se mondhatja el, hogy járt Nagybányán. Rózsa Miklós e kivételek közé tartozik.

Akadémikus szempontból nem helyeselhetnénk, hogy a szerző kiterjeszkedik több olyan nagyobb szerepet játszó művészre is, ki egyáltalában nem számítható az impresszionisták közé. A mi különös viszonyainkra való tekintettel azonban, szinte lehetetlen lett volna elkerülni a kereteknek ilyetén kibővítését. Egyrészt azért, mert nálunk mondhatni csak azóta van intenzív művészi élet, általánosabb művészeti kultúra, mióta festőművészetünk az impresszionizmus égisze alatt áll. Másrészt, mert szigorú radikális program szerinti impresszionista festésről nálunk nemigen beszélhetünk. Modern festőink legenergikusabb törekvése inkább a kolorisztikus naturalizmusban csúcsosodik ki. E vezető irány fő képviselői: Ferenczy Károly Nagybányán és Fényes Adolf Szolnokon. Rózsa mindkettőjüket érdemük szerint méltatja.

Aránylag mostohán bánik Thorma Jánossal és Réti Istvánnal. Jóllehet, nagyon találó megjegyzéseket is tesz mind a kettőre.

Ennek az ellentétnek azonban mélyenfekvő oka van. A kontemplatív és az aktív ember világnézete közti különbségről van itt szó. A reális élet leghevesebb forgatagában felnőtt Rózsa Miklós nem koncedálhatja azokat a passzív egyéni hangulatokat, melyeken pl. Réti művészetének legértékesebb része alapszik, s melyeknek egész mivolta tiltakozik nemcsak az erős hangsúlyok, de még az egyszerű közvetlenséggel való bevallás ellen is. Vannak olyan finomságok, amiket nem lehet éreztetni, csak sejtetni, és Réti a lélegzetnek ebben a szükségszerű visszafojtásában nagy mester. Hogy miért, azt Rózsa ismét helyesen világítja meg azzal, hogy nagybányai zárkózottságában a maga elszigetelt független életét élte.

Az általánosabb érdekű Mednyánszky és Katona szintén meleg hangú jellemzésre talált e könyvben. E két nagy művészünk aktái azonban még nincsenek lezárva. Az ő festésükben az impresszionizmus emlékszerű irányt vesz, éspedig nem annyira a festői értékek, mint inkább a hangulati elem kifejlesztésével. A Mészöly-fejezet is becsületére válik a szerzőnek. A nagy balatoni tájfestő művészete is egyike jövő művészeti irodalmunk legfontosabb feladatainak.

A művészet iránti szeretet és lelkesedés, mely Rózsa Miklóst még akkor is el szokta ragadni, mikor valaki ellen kardot ránt, páratlan erővel nyilatkozik meg a könyvben mindenütt, és rendkívül emeli a mű hitelét. Hasonló meleg hangra nem is igen találunk művészeti irodalmunkban másutt, mint abban a gyönyörű történeti bevezetésben, melyet Réti István a nagybányai jubiláris kiállítás katalógusához írt. Emiatt is hiszem, hogy a Rózsa könyvének jövője van, hogy másokra is ösztönző erővel fog hatni. S ha ellentmondásra hív ki egyeseket, az se baj, azzal is csak életrevalóságát bizonyítja.