Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 6. szám

Schöpflin Aladár: Új nemzedék
Felolvasás a Nyugat március 4-iki estélyén [+]

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Önöket a mai fiatalabb magyar nemzedék irodalmi munkája és törekvései iránti érdeklődés vezette ebbe a szép terembe, s így méltán feltehetem Önökről, hogy figyelői és érdeklődésükkel részesei voltak annak a mozgalomnak, amelyet e nemzedéknek az irodalomba való belépése támasztott, s amely ma elvesztette talán zajosságát, de még mindig folyik, úgyszólván napról napra megújul, s napról napra újabb eredményeket kínál. Eddig tanúsított s ma is oly szépen és minden hálára méltóan megnyilvánult érdeklődésük bizonyára terjed annyira is, hogy szívesen meghallgatják, ha megpróbálom önmagam és az Önök számára öntudatossá tenni, hogy ennek a nemzedéknek a munkája, amennyiben már most ítélni lehet róla, mivel gyarapította irodalmunk kincsét, mit hozott újat, tehát miben áll az értéke a haladás szempontjából? Nem biztathatom Önöket azzal, hogy ezekre a kérdésekre megadom a feleletet, a döntő, a végleges, többé már nem vitatható feleletet, mert a maga kora dolgaiból a leghiggadtabb, legelfogulatlanabb elmének sem lehet végérvényes ítélete. Csak részleges feleleteket adhatok, felállíthatok bizonyos szempontokat, melyekből kellő világításban lehet látni a dolgokat, s amelyekből meg lehet közelíteni az igazság megismerését. Nem az a célom tehát, hogy minden oldalról, az összes lehetséges szempontokból megvizsgált kritikai képet adjak az új nemzedék munkájáról - csak egyetlen szempontra szorítkozom: arra, hogy miben és mennyiben jutott irodalmunk előbbre a legutóbbi fejlemények során. Főképpen pedig alkalmat akarok adni Önöknek, olvasóknak, akik előtt az irodalom jelenségei csak egyenként, százféle kapcsolataikból kiszakítva szoktak megjelenni, hogy öntudatossá tegyék magukban elkülönzött irodalmi benyomásaiknak summáját.

Nagyon egyszerű volna vállalt feladatom, ha sorra venném a mi nemzedékünk egyes jelentékenyebb és jellemzőbb íróit, s egyenként mutatnám meg eddigi munkájuk eredményeit. Hivatkozhatnék akkor arra, hogy ebből a nemzedékből keletkezett az a költő, akiről előbb-utóbb minden bizonnyal általános irodalmi köztudattá lesz az, ami ma még tán csak egyeseknek félig bevallott, félig titkolt tudata, hogy ő minden eddigi idők legnagyobb magyar lírai költője. Hivatkozhatnék a finom, nemes és gazdag költők és novella- s regényírók sorára, hivatkozhatnék nagy művészi becsű könyvekre. Ettől azonban visszatért egyrészt az a kényesség, hogy olyanokról is kellene beszélnem, akik itt jelen vannak, s részben e szép est műsorán is szerepelnek, de még inkább az, hogy ilyen egyenkénti tárgyalásban túlságosan a részletekbe esnék szét az, amit mondani akarok, s egyszeri hallásra elhomályosodnának Önök előtt azok a kapcsolatok és összefoglalások, amelyeket meg akarok mutatni. Általánosabb és szélesebben összefoglaló módszerhez kell tehát folyamodnom.

*

Az a nemzedék, amelyről szólok - jól tudják -, nagyjában az 1900-ik esztendő után lépett be az irodalomba. Jellemző képviselőinek túlnyomó része a huszadik század első éveiben lépett fel, s akik, néhányan, korra valamivel idősebbek, de szellemre és törekvésre egyívásúak, hozzácsatlakoztak s részben vezető szerepre is jutottak az új mozgalomban, méltán tekinthetik pályájuk 1900 utáni részét az új megtermékenyülés, a szabadabb és teljesebb kifejlődés bekövetkezésének. Ez az új nemzedék akkora robajjal, az ellentmondásnak és a helyeslésnek akkor zajával köszöntött be, amilyenre alig volt példa a mi irodalmi dolgokban elég közönyös világunkban. Ez a nagy zaj is azt mutatta, hogy itt csakugyan valami feltűnő és új dolog történik, hogy nem az eddigi dolgok csendes továbbfolydogálásáról van szó, hanem arról, hogy új vizek medreket ásnak maguknak. S ebben a harcban két magyar nemzedék csapott össze egymással.

Aki 1900-ban 50 éves volt, az az abszolutizmus kezdő éveiben töltötte gyermekkorát, a kiegyezés körüli küzdelmekben serdült ifjúvá, s a kiegyezés utáni években látott neki a férfimunkának. Az még látott egy letiport, kultúrailag és gazdaságilag századokra elmaradt Magyarországot, reménykedett a jobb kor eljövetelén, napról napra végigcsinálta a múlt század utolsó három évtizedében beállott hirtelen fejlődést. Ideológiája a múlt század középi liberalizmusból táplálkozott, s azt a haladást, amelyet a maga személyében végigcsinált, hajlandó volt ennek az ideológiának tulajdonítani. Ha ez az ötven éves ember a századfordulón körülnézett ebben az országban, visszaemlékezett arra, ami az ő gyermek és ifjúkorában volt, és büszke öntudattal nézte a nagy különbséget, az ő nemzedéke munkájának eredményét. Látott egy mindjobban világvárosiasodó nagyvárost, amely az ő gyermekkorában még tengődő, egyéni élet és egyéni íz nélküli, vidékies fészek volt. Látta a gyárkémények erdejét, vasutak sebes iramlását, a munka és vagyon szüntelen sokasodását ott, ahol erről az ő gyermekkorában álmodni is alig mertek. Látott mindjobban kiterebélyesedő tudományos és művészi kultúrát ott, ahol egykor megbámulni való furcsaságszámba ment a tudós, ahol alig tengett-lengett egy-két hírlap, s ahol képfestésről, szoborfaragásról a legműveltebbeknek is csak homályos fogalmaik voltak.

Aki 1900-ban 25 éves volt, az már nem ismerte az abszolutizmus romlásnak indult Magyarországát, az új fejlődés új viszonyai közt nőtt fel, az újonnan szervezett s mindjobban kiépülő kultúra hatásai alatt. Ő már nem látta azt a kétfelé szakadt, tespedt nyárspolgári életet élő kisvárost, már a rohamosan fejlődő, mind elevenebb és izgatottabb életet élő, mind több életbenyomást nyújtó, a szellemi és anyagi igényeket egyre jobban felfokozó nagyvárosban nőtt fel, s ehhez mért nyugtalanabb, komplikáltabb és fogékonyabb idegrendszerrel. Ideológiája nem állt meg a romantikus liberalizmusnál, keresztülment a modern természettudomány, a filozófiai pesszimizmus, az irodalmi naturalizmus tüzein, magába vette az összes újabb szellemi áramlatok minden hatását. Ez az ideológia talán nem volt olyan egységesen kialakult, olyan szilárd és megállapodott, mint apáié, de többrétű, türelmetlenebbül a haladás felé siető, és új dolgok iránt fogékonyabb volt. S ez a nemzedék csak azt a Magyarországot látta, ami van, s nem azzal hasonlította össze, ami egykor volt, hanem azzal, ami lehetne. Természetes, hogy nem is azzal az önelégült, elnéző türelemmel nézte, amellyel apái.

Ily módon az apákat és a fiúkat a világfelfogás széles és mély szakadéka választotta el egymástól. Talán még soha annyira el nem vált lelkileg két nemzedék Magyarországon, mint a mi napjainkban, s kettejük közt annál hevesebb lett az összeütközés, annál nehezebb a kölcsönös megértés. Ez a szakadás adja meg az új nemzedék irodalmi fellépésének legelőször feltűnő jellemvonását is. Az irodalom - ami a nyelvújítás óta nem volt - a világnézetek harcterévé vált, megbomlott benne a világnézet egysége, amely csaknem egy évtized óta állandó volt. A XIX. század irodalma az egyéniségek, ízlések és iskolák minden különbözősége mellett is végső eredményben mindig egy és ugyanazon pontba fut össze az élet, az erkölcs problémáit s a többi nagy emberi problémákat illetőleg. A dolgok ábrázolásában voltak különbségek, a dolgok felfogásában alig. Hogy csak egy példát mondjak: a szerelemről, a férfi és nő viszonyáról való felfogás, ha ábrázolása módjában különböző is, de a fő dolgokban egyforma Csokonainál, Vörösmartynál, Petőfinél, Aranynál és Mikszáthnál. S ez az irodalmilag kifejeződő világnézet pontosan egybeesett a magyar intelligencia általánosan és egységesen vallott világnézetével, nem volt benne semmi erjesztő és bomlasztó erő, nem vette új kritika alá a régi fogalmakat, szépen, nyugalmasan, beléjük illeszkedett. Az irodalom a középosztály bevett és tradicionális ideológiájának visszatükrözőjévé és gondozójává vált. Az irodalmi gondolat nem bírálta, nem vezette a társadalom gondolatát, nem előtte járt, hanem vele s sok esetben utána. Ez egy egységes világnézetű társadalomnak az irodalma volt, olyan társadalomé, amelynek csak egy számbajövő osztálya van, s ez az osztály a világ minden dolgával szemben kompakt egység.

Az új nemzedék már nem talált ilyen kompakt egységű társadalmat. A régi magyar középosztály a század fordulójára mindjobban széttagolódott, elvesztette összetartó anyagi és erkölcsi kapcsait, mindjobban láthatóvá lett a földbirtokos és a hivatalnoki úri osztály, s a városi polgárság különválása, s egészen új elemül lépett be a maga új szellemével és új szellemi és anyagi igényeivel a fontosságában egyre gyarapodó proletárság. Mindez osztályoknak és csoportoknak egymásétól eltérő s részben egymáséval ellentétes világnézetük fejlődött, s a különböző világnézetek legelőször az irodalomban súrlódtak össze. Új világnézetekre való törekvésnek nyomai már régebben is mutatkoztak az irodalomban, pl. Vajda Jánosnál, Reviczkynél, a kilencvenes évek egyes íróinál, de ezek akkor még kellő rezonálófelület híján nem tudtak teljesen kifejlődni - a gyökeres változás ideje csak az új századdal köszöntött be, azzal az új nemzedékkel, amelyről mi itt szólunk.

Az új nemzedék az új természettudományi, filozófiai és szociológiai kutatások eredményeiből termékenyült, ezeket nem mint új, nehezen szerzett vívmányokat, hanem mint készen kapott eredményeket, szinte tudattalanul, magától értetődően bírta magában, s ezeknek világításánál fogta kritika alá a világ s a sajátképi magyar világ dolgait. Régi értékeket új mérlegre tett és amit könnyűnek talált, elhajította. Régi korlátokat lerombolt, és újakat, önmagából valókat állított fel. Az irodalom örök problémáit: a férfi és a nő viszonyát, az embernek a maga környezetében való helyzetét, a társadalmi, kulturális és politikai állapotok hatását az egyes ember életére, az erkölcs és erkölcstelenség kérdéseit mind új világításban igyekezett megmutatni. Új és új kérdéseket tett fel ott, ahol a régi nemzedék nem talált kérdeznivalót, új megoldást keresett olyan dolgokra, melyek a régi nemzedék számára már eleve meg voltak oldva. S ránézve a kérdések voltak fontosak, mint ahogy a szellemi élet dolgaiban a kérdés mindig fontosabb a feleletnél. Ezekben a kérdésekben nyilvánult a nemzedék egyik, a régivel szemben legjobban megkülönböztető vonása: az intellektuális nyughatatlanság szelleme, amely nem tudja beérni, mint természetszerűen adott dologgal, a meglévővel - a meglévő társadalmi és erkölcsi renddel -, mindent meg akar vizsgálni, mindent újra akar fogalmazni, s ellenzéki állást foglal el mindennel szemben, aminek érvénye mindössze abban áll, hogy megvan. Ebből a nyugtalanságból származik az elégületlenség kritikai szelleme, amely a hevesebb temperamentumoknál a lázadás szellemévé izzik a meglévő dolgok ellenállása révén, a fölényesebb és nyugodtabb szellemeknél pedig iróniává mélyül.

Lázadó kérdéseire ez a fiatal nemzedék nem kapott sehonnan kielégítő feleleteket, s nyugtalanságában eltelt a a tiltakozás szellemével a meglévő állapotokkal szemben. Ez a tiltakozás a magyar élet jelenségeinek új, az eddigivel ellentétes kritikájú szemléletében nyilvánult leghangosabban és legnyomatékosabban, mert az író nem élhet, mint a filozófus, az elvont eszmék bűvös körében, hanem kénytelen viszonyba lépni az őt körülvevő aktuális világgal. Hallottunk harangokat félreverő protestálást a ma uralmon levő politikai erők ellen a lírikus ajkáról, olvastuk regényekben a specifikus magyar élet jelenségeinek és alakjainak eddig nem hallott keménységű kritikáját, társadalmi osztályok egy nemzedékben végbemenő bomlását, újaknak vergődését a lehajtó erőkkel szemben a szabad levegőért. S mint ezek, épp így tiltakozás volt a költőknek menekülése a körülöttük zajló világ elől a maguk lelkének rejtelmeibe, a belsejükből felhangzó titkos szózatokhoz, a szép szavak és formák bűbájos muzsikájához, az élettelen tárgyak rejtelmes némaságához és ahhoz a gyermekarchoz, amely ott bámészkodik minden ember lelke mélyében.

A belső nyugtalanság hajtja a költőket az önmagukba és a világba való mélyebb elmerülésbe. Idegrendszerük már nem a falun nevelt, egyenletesebb s csekélyebb intellektuális feszültségű régi emberek ellenállóbb, nyugodtabb, de kevésbé fogékony idegrendszere, hanem a százszorta több benyomás közt folytonosan nyugtalanságban nevelkedett, örökös feszültségben élő s minden legcsekélyebb impulzusra erősen reagáló nagyvárosi emberek komplexebb és fogékonyabb idegrendszere. Ehhez képest többrétű, komplexebb, az apró árnyalatokra fogékonyabb a költészet is, amely ebből az idegrendszerbeli diszpozícióból származik. Ez legfeltűnőbben két ponton nyilatkozik: a stílusban és a mondanivalók sokféleségében. A magyar stílus az új nemzedék kezén - a legkiválóbbaknál a gyökeresség legkisebb sérelme nélkül - sokszorosan fogékonyabb, kifejezőbb, finom árnyalásra képesebb és teherbíróbb lett. Mintha nyelvünk nagyszerű hangszerére egész sereg új húrt feszítettek volna, szavak kifejező képessége megbővült, fordulatok új árnyalatokat kaptak, mondatok új ritmust. Ez különösen az új lírában, nemzedékünk eddigi legnagyobb eredményében, szemlélhető a maga egész gazdagságában, de nagy nyomatékkal nyilvánul egyik-másik prózaírónál is. Annyira új és szokatlan ez a nyelv, hogy sokaknál, akiknek füle még az előbbi nemzedékek nyelvbeli kincséhez van tapadva, a szabálytalanság, a szeszély és vakmerőség színében tűnik fel.

A másik pont, melyen a mai irodalom komplexitása nyilvánul, az irodalmi formába beleilleszthető mondanivalók körének rendkívüli kitágulása. A mai, új költő tárgyköre sokkal bővebb és változatosabb, mint csak egy-két évtizeddel ezelőtt is volt. Ez is legjellemzőbben a lírára áll, mert hiszen a lírikus belső életének korlátlanságával szemben az elbeszélőre és a drámaíróra ránehezedik az emberi életviszonyok változatlan örök egyformaságának mindenféle korlátja. A régi magyar líra tárgyköre csekély számú hagyományos típusra szorítkozik. Szerelem, hazafiság, vallás, életfilozófia, halál - ezen az öt körön túl alig ment, ezeken belül termelte remekműveit. Az új líra ezzel szemben versbe tudja foglalni a költő lelkének ezerféle finom rezdülését, a hangulat minden rejtelmes változását, az élettel és a többi emberekkel való súrlódásának minden lelki visszhangzását, metafizikai gondolatok misztikumát, azt a költészetet, mely az élettelen tárgyakból árad.

Kiválóbb lírai költőink akármelyik könyvét ha lapozgatjuk, szembetűnik ez. Míg a régi lírikus tartózkodóan, férfias szemérmetességgel bizonyos hagyományos típusokra szorította a maga kinyilatkoztatását, a mai lírikus lényét teljesen, lelki élete minden kis zugát kitáró exhibicionizmussal adja magát költészetében. S az egyes, hagyományos tárgykörökön belül is mennyivel több a változatosság! Hogy csak a líra leggazdagabb forrásánál, a szerelemnél maradjunk: ebben a régi költő tulajdonképpen csak három változatot ismert: az első pillanatnyi káprázatot, a szeretett nő után szenvedélyesen epekedő esenkedést és a boldog beteljesülést. Költészete voltaképpen trubadúr-költészet volt, továbbfejtése a szerelmi líra ama tárgy és hangköreinek, melyeket a középkor trubadúr-költészete vetett fel az irodalomban. A mai költő sokkal több változatát tudja a szerelem édes-kínos játékának, ismeri a múló érzéki fellobbanás igézetét, az önmagával küszködő féltékenység gyötrődéseit, a férfi lázadásait a női bilincs megalázásai ellen, a teljes, testi lelki eggyéválás, a végleges egybeforradás kínzó, elérhetetlen vágyát. S a modern szerelmi költészet mögött mindig ott sötétlik, mint tragikai árnyék, a nemek örök, szünetet nem ismerő harca, az a végzet, amely két félre szakította az élők világát, olyan két félre, akik örökké az eggyé válásért sóvárognak, ezt soha nem érhetik el, s örök, marakodó, kiegyenlíthetetlen küzdelemben emésztik meg egymást. Ez a líra általában újkeletű jelenség az egyetemes irodalomban - minálunk a mai új nemzedékkel fejeződött ki először, s a magyar líra ezzel kapcsolódik bele a modern európai líra általános fejlődésébe.

A modern irodalom az emberiség befelé-fordulása: a líra a belső élet részletesebb és árnyalatokban gazdagabb feltárása, a regény és dráma a belső, lelki történetek és folyamatok ábrázolása, szemben a régi romantikussal, amelyben a külső események szövevényes és változatos összefűzésén volt a hangsúly. Mennyivel több mindenféle érdekes és izgató dolog történik pl. Hugó Viktor vagy Jókai egy regényhősével, mint egy modern regény hősével, de viszont mennyivel pontosabban, jobban, részletesebben és megelevenedettebben látjuk mindazt, ami egy modern regény hősében végbemegy! A történet maga csak egy kis rés, melyen bizonyos számú ember lelkébe s bizonyos életviszonyokba belepillanthatunk. A modern regény problémája mindinkább társadalmi és pszichológiai probléma lesz, a fizikai komplikációk rajzából a hangsúly teljesen átmegy a lelki komplikációk rajzára. A mi új nemzedékünk munkája ebben a tekintetben is haladást jelent a közvetlen múlttal szemben is: látunk falusi parasztokat, kiknek lelkében olyan komplikációk folynak le s oldódnak fel vagy robbannak ki, amilyeneket egyszerű emberen még sohasem mutatott be magyar író, látunk kisvárosi asszonyokat, akikben a lázadások és megenyhülések, nekibúsulások és ellankadások, boldog ujjongások és fásult beletörődések eddig nem ismert skáláját zengi végig az élet, csak az imént láttuk a legkülönösebb, legbonyolultabb és már a fantasztikusba játszó lelki jelenségek egyikének rajzát, s az újabb generáció mutatta meg először a magyar irodalomban a nagyvárosi proletár, a kispolgár, a középosztálybeli ember tipikus lelki komplikációit. A pszichológiai jellemrajz gazdagodása, többrétűvé válása felé a mi generációnk indította meg a regényt először tudatos s ezért teljes nyomatékú lendülettel. Voltak erre kísérletek, köztük teljes sikerű kísérletek, azelőtt is, hiszen a magyar regény éppen a pszichológiai rajz mélységével jutott Kemény Zsigmondban máig utol nem ért legnagyobb magaslatára, de a regényírás általános stíljévé ez a stíl csak legújabban vált.

Mindezzel együtt járt a nagyobb koncepciók s a többrétű irodalmi formák iránti erősebb hajlandóság. A közvetlenül előttünk járt nemzedék épp abban jelentett az előtte járt még régebbivel, Kemény Zsigmond, Arany János és Jókai nemzedékével szemben visszaesést, hogy mindinkább hiányzott belőle a nagy koncepció, s összeszűkült az irodalmi perspektíva. A kis témák és kis műformák nemzedéke volt. Különösen a regényen volt ez érezhető. Kemény hatalmas erejű pszichológiai regénye és Jókainak a magyar társadalmat egész teljességében tükröző társadalmi regénye az utódok kezén a novellába csappant, s a nyolcvanas és kilencvenes évek regényei alig egynéhány kivételével részletesebbre kikerekített novellák, hiányzik belőlük a széles ívű nagy stílus. A mai nemzedék kezén is csak megindult a fejlődés ebben az irányban, az egykori magaslatra még nem jutottunk fel, de legalább nyomatékos és meggyőző kísérleteket láttunk, s kilátásokat nyertünk a jövőre nézve. Néhány olyan regényt tudunk felmutatni, amelyek a vonalak szélessége, a forma belső feszültsége és a hátterükben széttáruló társadalmi és pszichológiai perspektívák nagy íve által visszaidézik számunkra a nagy regény lehetőségét. Hogy a fejlődés ebben az irányban teljesen végbemenjen, ahhoz még egyelőre hiányzanak a társadalmi, kulturális és gazdasági feltételek, de az előbbre jutásra való erőfeszítések itt is megállapíthatók. S hasonlóan áll a helyzet a drámában is: bármi messze vagyunk még a nagy magyar dráma ideáljától, a fejlődés itt is szembeszökő, néhány új drámai műben a közvetlen múlthoz képest jelentékenyen emelkedett a magyar dráma színvonala, s ami még egy évszázad óta, mióta csak magyar színpad van, hasztalan törekvése volt az irodalomnak: a magyar dráma végleg meghódította a magyar színpadot, s uralkodóvá lett a színházaink műsorán. Ha tekintetbe vesszük, hogy a magyar drámát a külföldivel szemben még tíz-tizenöt évvel ezelőtt is csak kegyelemkenyéren, kelletlen kötelességszerűséggel tartotta mostohagyermekéül a magyar színház, és előlegezett bizalmatlansággal fogadta a közönség, akkor minden hiányossága mellett is nagy fejlődést jelent a mai állapot, mikor a magyar repertoáron a magyar darab lett az uralkodó s a külföldi a járulékos.

Valamely nemzedék irodalmi törekvéseinek eredményeit nem csupán az egyes írók tehetsége és az egyes művek értéke szerint kell mérni. Nyomós mértékül kell tekinteni ebben az irodalom általános színvonalának emelkedését vagy esését is. Ebből a szempontból meg kell állapítani, hogy irodalmunk az utóbbi évtizedben, az új nemzedék keze alatt - szemben a közvetlen előtte járttal - intellektuális színvonal dolgában emelkedett egy fokkal. Aminthogy emelkedett kultúránk általános színvonala is, a magasabb és teljesebb kultúrájú társadalom magasabb és teljesebb kultúrájú irodalmat teremtett magának. Itt érünk el oda, hogy egy formulába összefoglalva állítsuk fel a mi nemzedékünk irodalmi törekvéseinek eredményét: a magyar irodalom az utolsó tizenöt év alatt az intenzitás irányában jelentékeny lépést tett előre.

 

[+] Erről a felolvasásról március 15-iki számában ezeket írta a Budapesti Hírlap: Sch. Csokonaitól kezdve Mikszáthig végigverte a múlt század romantikus idealistáinak emlékét és hozsannával üdvözölte az új idők idegemberét, akinek fogékony lelke metafizikai gondolatok mélyébe téved. Aki Petőfit, Vörösmartyt és Aranyt kevés tárgyú trubadúr-poétának mondja stb. Aki felolvasásomat elolvasta, az látni fogja, hogy a B. H. olyan tudósítót küldött a Nyugat estélyére, aki meg tudja érteni, amit hallott és mindenek fölött szereti az igazságot.