Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 5. szám

Hollós István dr.: Egy versmondó betegről

Nem a versmondót akarom bemutatni, hanem a költő lélek műhelyét. Ebből is csak annyit, amennyit a rejtélyes lelkivilágban egy bepillantással úgy-ahogy észre lehet venni.

Abban a munkában, melyben az összeomlott szellemi élet érthetetlen szövevényének nekiindulunk, és előtte minduntalan megtorpanunk, gyakran bukkannak fel olyan jelenségek, melyek a szorosan vett orvosi területen kívül esnek. És jóllehet a lélek orvosa előtt minden lelki nyilvánulás a vizsgálódás integráns része, mégis, vagy talán éppen ezért, nem egyszer kell az orvosnak a határterületen a gyengeségét éreznie. Ha egy lelkileg súlyos betegnek munkám közben felmerült verseit közlöm, azért teszem, hogy a művészi alkotás belső mivoltának megértéséhez és továbbgondolásához e fórum előtt egy egészen sajátságos adatot szolgáltassak. Az adat különlegessége, hogy az nem egy megbetegedett költő lelki rajza, szóval szokásos pathográfia, hanem lelki váza valakinek, aki - úgy sejtem - költőnek született, de akiben az élet rendkívüli mostohasága megakadályozta, hogy a költői véna megnyilvánulhasson. Ha azonban erről itt mégis beszámolhatok, az annak tudható be, hogy a költői energia a maga módja szerint mégis kitört, miután, vagy majdnem azt merném mondani, mert az ember elméjében beteg lett.

Ezzel az adattal csak megerősíteni is feleslegesnek tartom azt a meggyőződést, hogy a költői alkotásnak mély és szinte elapadhatatlan forrása van. De viszont szívesen megingatnám azt a másik, nem kevésbé elterjedt hitet, hogy az ilyen forrás minden körülmény között kitör és eget kér. Hogy itt csak energiák, a lelki és társadalmi energiák küzdelméről van szó, az ma, a természettudományok korában, csak világos. Ha egy kultúrtársadalom negatív energiái oly erősek lehetnek, hogy egy gyermeknek nemcsak minden álmát szétrombolni, egy fiatalember minden törekvését agyontiporni, hanem a lélek megnyilvánulásának legelemibb eszközeit is megtagadni képesek, akkor csak gyengeségünkre vall abban bizakodnunk, hogy a serdülő lélek energiája ennél a társadalminál hatalmasabb lehet.

Egy túladunai mesterember fiáról van szó. A gyerek elemi oktatásban részesült és két gimnáziumot végzett. Minthogy nem tanult, inasnak adták. Az iskolából az írás-olvasáson kívül kevés ismeretet hozott magával. Ma csak annyira emlékszik, hogy a tanítója sokat mesélt, történeteket mondott, főleg Kinizsiről, Zrínyiről, Ocskairól és a többi "erdélyi" hősökről. "Mátyás király nagyon jó volt, az kereket hajtott, mint egy tót." Mondásai közül azért ragadok ki egyet-mást, hogy az intelligenciájának és gondolkodásmódjának rendkívüli sajátosságáról némi fogalmat nyújthassak. Az iskolán kívül sokat megélt és tapasztalt, amit egy nyomorúságban élő család gyermeke tapasztalhat. Nővére nyilvános puella volt. A család és a környezet tagjaitól már legfiatalabb korában oly emlékeket szerzett, melyek a gyermeki lelket gyökerében megrázni és szenvedővé tenni alkalmasak. Számos súlyos ártalomról fedte fel a lélekelemzés a leplet, amelyekről itt nincs módom megemlékezni. Ezeknek következménye lehetett az az ismeretlen mély vágy, mely a jelen nyomorúsága és bűnösségének érzése fölé mintegy természetes reakcióként fejlődött. Már legkisebb korban arra vágyott, hogy különb emberré legyen, hogy valamit csináljon - és ez az egész életén végighúzódó vágynak költői egyéni színe -, hogy valamit alkosson, amiben ritmus van. Egy kortes verse az egyetlen ténye, mely gyermekkorában belőle kialakult, s mely akkor a helyi lapban is megjelent. Az élet azonban az iskolából kiszabadult gyerekre teljes súlyával ránehezedett. Rézöntő inasnak adták. Itt négy évet, a kifejlődésnek legértékesebb idejét még a szokottnál is sokkal kegyetlenebb viszonyok között töltötte. Mint a maga módja szerint elmondja, mestere, de főleg annak fia szakadatlanul kínozta. - "Mindenféle cselédmunkát kellett végeznem, és csidóztak engem. A disznókat nekem kellett etetnem, és vizet, moslékot messziről kellett hordani. Ha vasárnap elmentem, a disznók miatt minduntalan vissza kellett mennem, különben megvertek. A házat én takarítottam, télen a háztetőről a havat hánytam. Az olvasztott szemetet a kanálisban ki kellett mosni."

Mikor felszabadult, rövid idő múlva Budapestre került. A "különb ember" vágya még hatalmasabban élt benne, de szégyenlőssége, magábavonultsága és ügyetlensége - szóval a korán neurotikus ember magatartása, a rejtett ambíció és ennek különös megnyilvánulása, társai előtt, a műhelyben és egyebütt nevetségessé tették. A műhelyben a nehezebb munkához állították, társai megtréfálták, és ha a tréfának rossz vége volt - a verést mindig ő szenvedte el. A sok kegyetlen tréfa közül egyet így mond el:

- Azt mondta, hogy fizetni fog a lányoknál. Ő azonban odébb állott, és nekem nem volt pénzem. A lány gazdája felpofozott. Én összeestem és sírni kezdtem. Úgy éreztem, hogy összetörte a fejemet. Szúrást éreztem benne, lehet ez is oka, hogy beteg lettem.

Ügyefogyottságának komikusabb esete az, mikor egy műkedvelői előadáson súgó volt, de előadás közben le kellett ereszteni a függönyt, mert megakadt a súgásban.

Nevetséges és félreértett helyzete mellett azonban folyton a nagyra törekvés tüze élesztette és reménykedtette. Tudta, hogy nem képes úgy beszélni és írni, ahogy homályos, de nagyratörő gondolatai késztették, s ezért keresett valakit, aki őt tanítsa. Ez a tanulásvágy még ma is elevenen él benne.

Az emberkeresés, az őt gyengéden oktató embernek a keresése természetesen összefonódott a szerelmi vágyával. Nő legyen az, aki őt az ő sötétségéből kivezesse, akinek a segítségével diadalmas "különb emberré" legyen. Ez csak egyszerű ismétlődése annak a jelenségnek, mely az emberiség és az ember történetében örök: a szerelmi és nagysági vágy közös ösztönének a megjelenése. Az az idill, mely mint egy távol tükröző kis tó fénylik felénk, ami szerencsétlen emberünk egész életének egyetlen nyugodt boldogsága. És ez is rávall az ő zárkózott, ügyefogyott, beteges egyéniségére. Az egész boldogság tulajdonképpen csak az ő képzeletében élt. Azt hitte, hogy a gyár főnökének a leánya szereti.

- Miből tudta, hogy a leány szereti - kérdeztem.

- Hát egyszer fent voltam a főnök lakásán és beszéltem vele.

- Mit beszélt?

- Ő éppen zongorázott. Hallgattam és azután azt mondottam neki, hogy én is tudok táncolni.

- Nos és azután?

- Ő megkérdezte, hogy hol tanultam, és én mondottam, hogy a Buzalkában.

- És miből tudja, hogy ő szerette.

- Abból, hogy azután megtanított szépen írni.

- Tanította?

- Igen. Úgy, hogy leírta nekem a "Hazádnak rendületlenül"-t. És én abból tanultam a szépírást. Még most is olyan formán írom a nagybetűket, ha szépen akarok írni. Boldog voltam öt évig, mert szeretett.

Bájos és elszomorító regénye egy szenvedő, beteg embernek. Egy leány kezevonásától öt éven keresztül boldog. Abból tanul "szépen" írni, és remél naggyá lenni.

Lelkének a ritmus utáni hajlama tovább gyötörte. És a sötétben maradt lélekből ez a vágy igen sajátságos formában tör utat. Nem tudott beszélni - érezte -, ma is érzi, hát megkereste a ritmus kifejezését szó nélkül: a táncban. Ez a tánc utáni vágya sajátságosan fonódik végig az életén. Megvannak a nyomai már a gyermekkorában, és ma a tánc gondolata beteges gondolatainak a gerincét teszi. Azt, hogy a tánc utáni vágy más oldalról egy gyermekkori affektusos emlékből is meg van determinálva, itt csak érintem. Már kiskorában rendezett otthon bált. Mikor Budapestre jött, szabadidejének nagy részét a tánchelyiségekben töltötte.

- Vasárnap nyolc forintot is elköltöttem a táncban - mondja -, de nem ittam. Az egész hétre egy forintom maradt. Ha nem mehettem a táncba, búsultam.

Azután az ő sajátságos laza, bizonytalan beszédmódján folytatja:

- Azt hiszem, nem bírok a tánc nélkül finom lenni. És szeretem gavallérosan és szolidan a táncot, a szép társaságot, ahol folyton kitűnő, tanult lányok vannak. De mindenütt csak a néptáncba mentem. - De aki első táncos, az úr, nagyobb úr, mint aki első helyen van, de nem tud táncolni.

Hogy az ambícióját kielégítse, első akart lenni a táncosok között. Büszkén említi, hogy a valcer-versenyen díjat nyert.

Még mielőtt azonban azon a vonalon továbbhaladnék, amely itt életének fordulópontjához vezet, ambíciójának egy másik irányáról is meg kell emlékeznem.

A mi emberünk tanulni akart. Így természetes, hogy úgy haladt a szociáldemokraták felé, mint a heliotrop állatok a fény felé. Ügyefogyottsága és betegesen eltolt ambíciója azonban itt sem engedték érvényesülni - és tanulni. Minden alapismeret híján hallgatta a legnehezebb előadásokat, és olvasta a társadalomtudományi könyveket.

A sok ismeretlen fogalom megragadta fantáziáját, anélkül, hogy azt megértette volna. De a sok szép ismeretlen szóból lassan-lassan kialakult egy egyéni, az ő sejtelmei szerint értelmezett szótár. Az ismeretlen szó szuggesztív hatása általában érdekes jelenség, és kisebb-nagyobb mértékben mindenki e hatás alatt áll. Sokkal erősebben a neurotikus egyének. Az idegen szók hangzása és ezzel a sejtett értelme - éppen mert csak sejtett, sokkal több vonatkozást képes hullámzásba hozni a tudattalanból, mint a precíz, élesen körülhatárolt és megértett fogalom. Ilyenkor a szó zenéjének nagyobb szerepe van, mint az értelmének, és tudjuk, hogy a zene, melynek konvencionális fogalomtartalma nincsen, talán éppen ezért, sokkal hatalmasabban tud megragadni, mint a beszéd.

Arról, hogy a szótömegekből milyen fogalma lehetett a mi emberünknek a szocializmusról akkor, ma tiszta képet nem alkothatunk. Amit ma ebből elárul, csak homályos világot vet erre. De ez sincsen érdekesség nélkül. Egy ismert agitátor előadásáról a következőképp beszél: - P. S. vezér azt beszélte, hogy börtön is lesz, iskola is lesz, aggház is lesz, és egy leány minden éjjel más férjet kap, és nem megy férjhez. A férfi 24 éves koráig tanul és erősíti a testét, annyira ki lesz nevelve. 50 éves korban a férfiak aggházba mennek. Aki nem viseli jól magát, az börtönbe megy. Azután nemzeti, vallási különbség nem lesz, és testvériesen kell beszélni egymással. Azután nem lesz határa az országnak, nemzetközi lesz. Mindenféle határt lerombolnak, egy lesz a föld, és csak városok lesznek. A gyerek véréből meg fogják látni, hogy úr lesz-e vagy csirkefogó. Akkor (ha csirkefogó) a gyereket börtönbe kell vetni. És azután három napig kell sztrájkolni, amikor a társadalmi átalakulási harc lesz az egész világon, és a negyedik napon, aki ellene lesz, annak a munkásnak összetiporják a fejét. Lasalle munkájában az van, hogy egy forintot kap a munkás és száz forintot a gazda, és hogy mennyire szaporodik a gazda vagyona. Olvastam a "Pók és legyet" is. Abban az volt, hogy az urak a munkás vérét kívánják.

- A munkás a hazában csak erőszakkal lesz támadva, mondja a maga különös nyelvén egy más alkalommal. Ő tartja fenn a hadsereget és a társadalmat és ki van a világból fosztva. Csak a halálért és a társadalmi jogfosztottságért él és dolgozik. Pedig a testvériségért kellene.

Azt a fonákságot, hogy emberboldogító gondolatok gyötrik, és nincsen hozzá meg a kellő ismerete, maga érzi a legjobban. Ma is keresi azt, aki őt komolyan vegye és oktassa.

- Nem beteg a gondolkodásom, mondja egyszer, csak nem tudok valamit, még éretlen vagyok. Tudós szocialistákat hallottam, és én csak azokkal szeretnék menni, mindig azokkal beszélni, és csak úgy tudnék élni. De olyat tárgyaltak, hogy az egészet nem értettem. Szeretnék olyan lenni, mint a szocialista vezér, a királyhoz menni és mindenhova.

Máskor ezeket mondotta:

- A vezér az oka, hogy fanatizált, engemet jobban megfogott, mint a társadalmat. Nekem a fejembe szállt erősen.

- Költő szeretnék lenni, csak az irányt kellene megmondani... ha volna olyan tanár. Azt hiszem, valami taktika hiányzik bennem. Egy költő, író nem lehet, amíg nevelése nincsen... nyelvtan-természettan kell hozzá. Mikor inas voltam, gondoltam rá, hogy költő legyek.

Nem értette meg a proletár tudományát, de annál inkább átszenvedte a sorsát. És a maga előtt is ismeretlen, fel nem tisztult vágya a rendes nyomorúságnál is nagyobb nyomorúságba döntötte. A ritmus utáni vágya nem hagyta nyugodni.

Miután három évig katonáskodott, ahol "a gliedban az én fegyverfogásom sohasem volt jó, és mindig megszóltak", huszonöt éves korában lecsapta a szerszámot, és elment Saphirhoz, hogy táncmester legyen. Mikor ezért a társai lenézték, s ami ma is nagy dilemma előtte, a szocialisták nem fogadták be, táncmesteri oklevelével elindult táncot tanítani. Élete ettől fogva egy az egész országon keresztül húzódó keserves hajsza volt. Faluról falura járt, küszködött a hatóságokkal, a parasztlegényekkel és a kutyákkal. Éhezett és koldult.

- Palotán elvették az oklevelemet, és akkor öt napig nem ettem. Egyszer az asszonyok rám uszították az embereket. Botokkal jöttek rám és agyon akartak verni. Csak egy úri asszony, aki az ablakból nézett, védett meg, amíg a csendőrök jöttek és napokra bezártak. A táncot sokszor összeírtam, de nem jöttek. Vagy megszöktek és nem fizettek. Nekem meg fizetni kellett a bért. Sokat nyomorogtam, keveset táncoltam.

Beteges vágya mind tovább kergette, míg minden reális határon áttört. Elhatározta, hogy elmegy Londonba, és ott az első táncmestertől fog tanulni. Tökéletlen német nyelvtudással, üres zsebbel és immár egy monomániával nekiindult a világnak. Hogy hogyan jutott el Franciaországig, mennyit bujkált és nélkülözött, és hogy milyen lelki világ forgott ebben az emberben nagy ambíciója és szerencsétlen sorsa közepett, azt megrajzolni nem lehetek hivatott. Metzben valami csavargóval került össze, kivel a francia főváros felé törekedett. A társa lopásügybe keverte, amiért őket Párizshoz közel elfogták és Versailles-ban elzárták.

A törvényszéki tárgyalásról elmondja, hogy abból semmit sem értett, és mert ártatlan volt, azt hitte, hogy felmentették, és csak a társát ítélték el.

- Mikor visszavezettek a börtönbe, örültem és azt hittem, hogy még aznap este a londoni országúton megyek, és két nap alatt bent leszek Londonban. De ott azután megtudtam, hogy négy hónapra el lettem ítélve. Akkor zavarodtam meg. Azt hittem, sohasem lesz vége a négy hónapnak. Tollat fosztottunk, labdakosarakat és lópokrócot készítettünk. Én beteg voltam és nem tudtam sokat dolgozni, és éheztem, mert az ételt nem bírtam enni, és nem volt pénzem a boltból heringet és sajtot hozatni.

A börtönből kiszabadulva, elméjében megzavarva, hazatoloncolták. Ilyen állapotban még két évig bolyongott Magyarországon, majd Bukovinában. Amerikába törekedett, és úgy hallotta, hogy Oroszországot csak egy kis víz választja el Amerikától. Csernovitzban azonban elfogták, és mint közveszélyes elmebeteget 9 évvel ezelőtt a legközelebbi állami elmegyógyintézetbe szállították.

A beteggel való foglalkozásom közben egyszer arról kezdett beszélni, hogy neki néha "versezni" kell, de "nem engedi magát". E kijelentése tisztán orvosi érdekességénél fogva további kérdezésre késztetett. Az elmebetegek egy neménél nem ritka jelenség a verselés, a verselésnek tisztán úgy mondhatnám technikai kifejtése. A vers ekkor, mint a legfelületesebb asszociálás, az asszociációk tolongása, vagy szegénysége miatt, rímelésben, alliterálásban nyilvánul meg. Sokszor kényszeresen is jön, és amint ebben az esetben is sejtettem, a beteg az élénken, néha hallucinációszerűen feltolakodó szópárok ellen védekezik. Felszólítottam, hogy ne fojtsa magába vissza a "versezést", és ha tud, mondjon mindjárt ilyeneket.

Kérésemre a beteg verselni kezdett, és ami mindjárt meglepett, nem kereste a rímeket. Valami sajátságos komolysággal, összeráncolt homlokkal nézve maga elé, mondott egy szót, utána hosszú idő után egy másikat, azután megint nagy szünet után egy harmadikat. Gondolkozni látszott. Mintha a lelke mélyén élő szavak, azok, amelyek valamikor megragadták a fantáziáját, előtte hevernének, és azok akarva, nem akarva fel-felemelkednének, és ő egy tömegérzés irányítása szerint egymás mellé állítaná őket. Sokszor egy mondat csak összefüggéstelen szósornak látszott, és várnom kellett, vajon jön-e ennek valamely értelme, míg végül egy vagy két befejező szóval az egész értelmetlenség valami különös, idegenszerű értelmet nyert. Kértem, hogy csak folytassa, és lassan-lassan rá kellett jönnöm, hogy itt egészen különös folyamat megy végbe. Ebben az elmerülésben és megnyilatkozásban egy nagy vágyódás dolgozik és nyilatkozik meg sajátságos nyelven. Rá kellett jönnöm, hogy ez az eset egy előttünk még egészen rejtélyes folyamatra, a költői alkotás mibenlétére vet bár röpke, de meggondolásra érdemes világot.

A költői alkotás egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy érthetetlenül intuitív és gyakran szinte kimeríthetetlen. Amíg csak a tudatos lelkivilággal számol a pszichológia, addig ennek a jelenségnek a megoldása semmiképp sem sikerül, addig csoda előtt állunk. Amióta azonban Freud lelki énünknek és cselekvéseinknek szinte a végtelenbe nyúló ősforrását, a léleknek tulajdonképpeni mélységét, a tudattalant feltárta, ez a kérdés is a csodák országából a természettudományosan megismerhetők köréhez kezd közeledni.

Az a vulgáris felfogás, hogy semmiből nem lehet semmi, szebben szólva, az az elv, hogy az energia megmarad, az az egyszerű postulatum, amely a született művész csodájából ez esetben is kivezet. Amit a művész felszínre hoz, az benne megvan. Megvan, mert meg kell lenni. És ma már azt is kimondhatjuk, hogy nemcsak ezért van meg, hanem azért is, mert tudjuk, hogy hol van meg: a tudattalanban.

Nem bátorkodnám a tudattalan kimerítő magyarázatába bocsátkozni. Amit erről itt hangsúlyoznom kell, az, hogy létezik, van lelkünknek egy veleszületett törzse, és megvan minden élmény, benyomás, amely bennünket embrionális korunktól fogva ért. Ez a tudattalan, képletesen szólva lelki engrammok tömege, amely engrammok elpusztíthatatlanok, mert ugyebár, az energia nem veszhet el. Szinte végtelen mélységekbe tud már a lélekelemzés bocsátkozni, és a csecsemőemlékek megmaradottságát és létezését is igazolni. Hogy ezek a mélyen lerétegezetten élő emlékek a megközelítésnek és felismerhetésnek csökönyösen ellentállnak, az természetes. Őslények petrifikált lenyomatai jutnak eszünkbe és az a gondolat, hogy évszázadok előtt az ezer méter mélységű tengerfenékre süllyedt hatalmas hajó a víztömeg nyomása alatt papírvékonyságúvá lett.

A tudattalanba süllyedt élmények azonban nem petrefaktumok. Élő energiák azok, melyek a tudatos lelkivilág alatt egy még sokkal hatalmasabb világot alkotnak. S ennek a világnak az életét még elevenebbé teszik az oda, a feledésbe szándékosan lefojtott, leszorított emlékek. Mert meg kell jegyezni, hogy kellemetlen fájó konfliktusaink, meg nem oldható kérdéseink oda szoríttatnak. Hogy a léleknek e primer önvédelme - a feledni akarás -, sokszor mennyire hibás, hogy a tudatból való kiszorítással a lélekre nézve a konfliktus nincsen elintézve, hogy ezek a gyötrő lelki küzdelmek elfelejtve bár, a tudattalanban tovább élnek és más úton jelzik létezésüket és káros konzekvenciáikat, arról a neurózisok modern tudománya tesz tanúságot. Ez azonban már nem vág a mi tárgyunkba.

A tudattalan gazdag tárháza azoknak az energiáknak, melyek sejtelmeinket, hangulatainkat irányítják, tudatos gondolatainkba is sokszor érhetetlenül beleszólnak, melyek fantáziánk anyagát gyarapítják, színezik, és végül ez vezet azokra a kész eredményekre, amelyeket intuitíveknek ismerünk meg. A fantázia, az álom - a hirtelen ötlet és végül az intuitív megoldás nem csoda, hanem eredmény, amelyet a tudattalan világa szigorúan determinál.

A költői alkotást bizonnyal nem egy körülmény teszi lehetővé. És amit itt mondani óhajtok, azt nem jelenti, hogy ez a körülmény a művészi produkciónak a kizárólagos feltétele. És ez az, hogy a költőben és általában a művészben a tudattalan közvetlenebbül, nagyobb nehézségek nélkül kerül felszínre, mondjuk: válik tudatossá. Az a cenzúra, mely a tudattalan és tudatos lelkivilág között áll, valamely oknál fogva lazább, határozatlanabb. Ez teszi érthetővé, hogy azt, amit kifejezni más - akiben ugyancsak megvan a tudattalan világ - nem képes, a költő ki tudja fejezni. A más - a nem költő - azonban ráismer és ez a bizonyító erejű. Ő is éppen így mondotta volna, ő is éppen így érzi, de sohasem tudta volna ezt kimondani. A tudattalan hatalmas anyaga teszi érthetővé a költői produkció szinte kifogyhatatlanságát is. Olyan energiaforráshoz hasonló ez, mint aminő a rádium, amelynek emanálása szinte örökké tart, anélkül, hogy energiában észrevehető csökkenést lehetne kimutatni.

A mi emberünkben fel kell tennünk, hogy a költésre hajlama és képessége volt - csak hiányzott a megnyilvánulás legelemibb eszköze. Ami azonban őt azokra az ösztönszerűen felcsapódó ritmusos sorokra ma képessé teszi, a néha szinte csodás színű elementáris erejű szólamok elmondására, egy sajátságos, egészen egyéni nyelv megalkotására készteti, az éppen a tudattalannak a szabadabb megnyilvánulása. Onnét merülnek fel rég hallott és homályban élő szavak, amelyek azonban immár sajátságos logikával fűzetnek össze. Onnét nyeri az eszközt, hogy nagy vágyait, elfojtott érzéseit kifejezze.

Hogy ez a tudattalan ma őelőtte, hogy képletesen szóljunk, nyitva áll, azt éppen szerencsétlen sorsának köszönheti. Más helyre tartozik annak a tárgyalása (ma különben még az akadémikus szaktudomány sem foglalkozik ezzel), hogy az akut ifjúkori elmebetegségek nagy része nem más, mint a kiegyenlítetlen komplexumokkal túltelített tudattalan világnak a kitörése. Explosio ez, amelyben az egymás alatt élő elemek a tudat cenzúráját áttörték. Innét érthető, hogy megszűnvén a betegnél mindaz a tekintet, kulturális kényszer, amely eddig a tudattalan, néha legősibb ösztönöket visszaszorította, azok szokás, illendőség és kultúraellenesen tudnak sokszor a legnagyobb közönyösséggel cselekedni. A tudattalan nincsen elzárva a tudatos lelki működés elől. Ott él és mozog sok elfelejtett, elnyomott emlék és indulat, és ha egyébként is megvan az arra való hajlandóság, a beteg a költői alkotásnak ezzel a feltételével is rendelkezik. És ezzel azt a hipotetikus feltevésemet is igazolhatom, hogy a költői vénával bíró ember, kinek eszközei egyáltalán nem voltak, költővé azután lehetett, miután tudattalanja egy erupcióval megnyílt. Költővé lett - persze csak a maga módja szerint.

Az itt közölt költeményekkel szemben három szempontot kell figyelembe venni.

Az egyik az, hogy a beteg bár zavartan nyilatkozik meg, mégis e zavartság mögött egy összefűzhető gondolatot árul el. Nemegyszer érezzük, hogy egy mondata végére csak egy más szót kellene tenni, hogy az a gondolat a mi nyelvünkön teljessé váljék. Mindamellett e verseknek nem a megnyilvánuló értelme a fontos. Egyszer elolvasni és talán az értelem hiánya miatt félredobni pszichológiai és művészi igazságtalanság volna. Egy idegen gondolati világgal állunk szemben, és az idegenszerűséget megszokottá kell tenni. Úgy vagyunk ezzel, mint a melódiára szoktatott fül, amely a melódia nélküli zenét élvezni csak gyakori hallás után képes.

Tudnunk kell továbbá, hogy a beteg a fogalmak jelentőségét eltolja, és így neki szinte saját szótára van. Az ő szavai valóban szimbólumok, sőt sokszor nem is határozottak, hanem tömeges, kumulatív jelentésűek, amely jelentést kevésbé a logika, mint inkább a hangulat tart össze. Mindamellett e verseknek a mi nyelvünkre fordítása sikerül, s akkor kiérezhető az a kép, amely erről a versről a beteg lelkében él. Hasonlatos ez ahhoz, amely egy tarka keleti város parti életéről a hullámos folyóban tükröződik.

Figyelembe kell vennünk végül, hogy a mi fiatalemberünk teljesen műveletlen. Neki már normális körülmények között is abszolút vesztesége az egyetlen műszer: a nyelv. És ez az, amit legkevésbé írhatunk a rovására, aminek a hiánya nemcsak nem érzik, hanem néha megdöbbentő képekben nyer cáfolatot. Csudálatos ez a különbség, ami a prózai beszédje és a verselése között van.

Ami e verseknek minden zavartságuk mellett pszichológiai értelemben költői jelentőséget ad, az elsősorban határozott individualitásuk. Az itt közölteken kívül számos vers van még birtokomban. Mindenikben úgy a tartalom, mint a forma annyira egyéni, hogy minden sorból ő maga érezhető ki. Egy sokat szenvedett ember jajongása, a maga kifejlődése és az emberiség boldogulása utáni vágya tör ki mindenünnen. Ha nyelvének idegenszerűsége miatt szenvedéseit nem is tudjuk teljesen megérteni, mégis meghatnak, sőt megdöbbentenek. Szinte olyan hang ez, mint a mély hasadékba esetté, akinek csak a fájó akcentusát halljuk, de a szavát már alig értjük.

Nem lehet feladatom a verseket méltatni. Hisz ez az a terület, amelyre az orvos nem hivatott. Csak képeinek különös színességét említem meg és azt az erőt, mely néha gyanútlanul, mint a villám, sújt le. A ritmus pedig szinte magától értetődő nála. Mikor verseit rögtönözve lassan maga elé mondja, szinte érzik, hogy az énjével szervesen, egységesen összenőttek. Nem csinálja, hisz sohasem tanulta, és nem is sokat javítgat rajtuk, ha a soraik itt-ott sántítanak is. Mégis egész, kerek és ritmikus, mert benne, az énjében él a ritmus, a tánc, amint az élő fában rejlik egy talán statiko-biológiai törvény, amely a szabálytalan ágazat között is egy egységes, harmonikus, mondhatnám, ritmikus lombot teremt.

A verseknek címük nincsen, csak ott van, ahol felszólítottam, hogy erről vagy arról verseljen.

Az interpunkciót ott és úgy alkalmaztam, ahol azt a beteg előadása, szünetei és hangsúlyozása egészen világosan jelezték. Egyébként vagy teljesen mellőztem vagy önkényesen ott helyeztem el, ahol a versek világos értelme azt megkívánta.

Szétdult lelkem, miért sopánkodjak?
Az ut, hol állok véghetetlen
sülyedő zápor könnyek
mely alá temetkezem.
Holmi véges boldog a magány boldogság.
Gyötrődés szilaj járma
békémet ne izgasd tovább
álmaim tüzes teher képe ragyog szinében.
Sötét világom zordonsága
s gyilkos uralma áttépi nyugalmam
s vakon kacagok
a világosság gyuló reménység,
elérnek hozzám igaz vágyaim.

Életem gonosz beteg zavartság
s nagyon ingerkedem,
vajjon szebb vagy silányabb kifejlő világosság.
A cél egyesek önuralma
s az összegység átvonulásai
s a természet szobájában
a léget elönteni.

A boldogság lángoló sorban
kecses gyermekek száguldjatok
tovább tovább.
Ma-holnap ujra feleljetek
birtatok parancsolni nehéz büzben
s immár fejetek ha szabad
tudományság létvihara feje.

Mi emberek ez ügyben számolást vettünk
állhatatlanul zajongva
a többlétet felismerjük
az osztatlanság közös várait
a gyom szólói.
S tájak és mezők természettől domborodnak,
Az alkotás folyamlagos
Jöjjetek az elejtett zsákmány prédája
immár megőrzik.
A szőllő gyorsan virágzik.

(Tavaszról)

Előre munkás, a te napod emeltetés
s percekig, ha szédültél
zsebedben terveid jutalma,
s a gyémántkoszoruzta mindenség
előtted alkudik.
S ne alkudjatok szomorun.
Vigyetek erőt,
gondolkozni, összeseregleni.
Az átmunkált anyagnak sorsával
számolni foglalkozzatok,
S az eszme rejtett életvirágát
felkutatni, hogy megismerjétek.
A természet győzzön és a jövő végzet,
mikor a föld szétpattanva
magában mind éled,
Az ember joga megélhetés
és egyesülés.
Az állatias ösztön vad vágya
a gyermek jövőjeért fényesedik
s a szabad öröklét
minden vonaglást elheggeszt.

*

A célegyenlőség a társadalomban,
hogy minden ember szabad legyen,
s a vallásban, nemzetiségben
Az államban nemzetköziség legyen.
A munkás épp ugy érdemel
mint az előkelő osztály
Kik szomjaznak és nyomor erőszakkal
elesnek,
nemcsak a szánalmakért küzdtek
vagy rombolni esküdtenek,
hanem a természet mezején
a virágtól elszöktek.
Mint hatalmas teremtő elemek
a kenyért felszolgálják
s gyümölcsözéseik saját tulajdonuk
miért nem lehet?!
Csak a kedveskedésért írnak bért
egy hernyó védelmére
míg a szorgalom dohos fészke
csak a fényesség vére.
A művész koplal s harapástól alél
S ha lelke kéjnővé válik
Csak a röhögés ólomlábain táncol.

*

Az eszme gyors fejlesztése
irdatlanul hápog.
A gyomor szétbomlik
s az elismerés a tornászatért
féktelen vérszomj
vagy kéjelgési ostrom.
A csata sürgősebb és csillogóbb ábránd
a lélek uralmánál,
hogy a vágyódást rimánkodva birják
tagadhatatlan porcák.
Az istent nem pénzben imádják
hanem vagyon terjedelemért.
A cél a szabad egyenlőség
hol nincs széttörve a hangulatkeltés
hanem papiron imádják
a becsület oltárát.
A kéz, mely munkát tud keresni
A jövőben elegendő igénynyel
feltehető
s egy lesz a szerzemény elosztva széjjel
hogy mindenki páratlan áll az örömben.
A testvér nem gúnyolja a győzelmes sorsát
A valóság gyönyöre önti szét imbolyát,
Az élet vidám-zajtalan hömpörül
és mosolyogva ifjak és aggok
a tánctűz tomborával lengik
az ember öntudatát.

*

Az ép termelés győzni birt a szellemben,
A verejték gyöngye felomlott
a kesergés izzódott
s az álom lebeg különb.
Mert különbség áttörve,
A rabság bevonult a kelepcébe,
A lélek szabad puha kellemséggel
Átöleli a fogékony gyermeklelket.
Áll a győzelmes föld
titkosan, keresetten,
A szerszám művel s tervét bontja
s a termek szép ékei fogyódnak
Öröm szívvel tornyosulnak.

(Szülőföldjéről)

Kies szülőföldem messze hona
Meddig űznek tőled rossz sorsok?
Régen repesve
újra visszalátni vágylak
s dolgozni törekvő lelkemmel
sóhajtva imádlak.
Tehetség és jó kedv, remeklő önbizalom
mind odaadom tenéked
csak szeretetem józanságommal
fogadd magadnak.
Eltüntek nagy vészes
Mult idők zajában
Kárörvendő szotyorgó fekete sompolygással,
eltüntek fenékig céltalanul keresett
szabadságom.
S a jelen körében otromba suhanc
palotás szélhámos svábjaim.
Rozsdás céljuk elvetemültsége által
keresnek csak győztes zsákmányt,
s mi a nép terhelt elemek mellett
nagy munkák és rivalgásokkal,
zúgva felbukva vesztett akarattal
remek béklyóinknak hunyászkodhatunk.
Senki sincs elégedve rengeteg sötétség zajában
küzdelmünktől összetörve
rabok lettünk.
Szövetséget kötve
Az élet hatalom incselgő vágyai
rohammal szögzött gyűlölségek
bántó szeszélye jogaink
repülő álmok
futkosó tövise.
Terhek sikságán rövid és torz lettél
szédülő fulladás emésztése menthetetlen.
Csak összetartás gyors romboló heve
szórhatja ellenünk vérét
a föld térre.
Szivek és ész, munkás barátságok itélete
zugjon a hatalom fölött birálatot.
Az öröm és világrend
békebehálózó tusája
gyémántok kergülő pompája
érdek önzős izgágasága
veri omolva rogyott sinylő
bérszolgákat.
Testvérek ezt dolgunk történetére
át ne örökíttessétek.
Tömörülve romok égető sodrától
torkig züllő toprongy morajától
Vessetek le hitet, szomorúságot.
Keressük a jövőt, körünkbe áll ma
szebb ajánlat.
Ennél mi sovány vigasz a zúgó csörömpölésben.
Régen álmodtad ugyebár,
hogy a hol a munkában türelmes
s testvériesen fizet.
A fény és okosság düledezett kártyás rakás.
Az egyenlő jognak már gyermeknyi erőtől
érik pontos gyümölcsözése.
Ti legyetek a szebb jövő postásai
keressétek meg gyermekeitek hazáját.
Rend nyugalom fölött rózsás virulásban,
üldöző pokol tomboló sors átkáról,
vigyétek be a szabad nemzetet
örök egységébe.
Hogy a munkának fele része rámutatva ragyog.
A gyermek művelése álljon ólom sorban
A munkák között jól törve.
A magas cél mögött az emberi egység
Gyuró osztása
mindent frissé percegtessen,
s komoly elkivánással
A szabad művészet teremjen
tiszta boldogsággal.
Mit kezek fáradnak, a lélek
lelje ottan bérét.
Mindenki élvezheti bérének gyümölcseit.
Oda megyünk
mi a fellengző lejtés közt
A szabad gondolat biztonságával
Mert ez az uralom vérünket sikkasztja:
hogy a föld érdemesítő joga
célunkat leterítve dobja.

(Cigányokról)

Cigányszak, tivornya szívódzások
S elkülönített barlangok
lústa rémledérek,
Mind mulatni szállnak
egész éj homályba
dögvész közt dőzsölve
buknak babonára.
Táncra csak hetykén tipegnek
s kacagó lenézéssel
Mindenkit elkerülnek.
Az emberiség fogoly iszákossága
nem is vesz részt az ily
bomló utálatosságba.
Szerencse lovagok
lövő pajzánságaik
és önző rikácsolás
szörnyű incselkedés.
Mert nem a nép szabad kedve vegyül
a tomboló látványba,
hanem az átvagdalt véres mób
cüncegő bordánya.
Dözsölő henyélés közt
rideg fukarsággal
csak önző vágyaik kéjét
öblítik mámorral.
Míg ellenben a száraz munkásság
dohos otthonában
a gyermek esztelenül satnyúl
forgó zsívajságtól.
Az egész élet igérés,
dicsérgető szólam,
mit odadobnak koncot
másvilági boldogsággal.
A nagy tömegek, kik
milliókat rendelnek
csak égő rabsággal bambán
sisteregtetnek.
Sehol munkájuktól örömet nem élveznek,
Mert a dús asztaltól
kesergükért felültetnek.

*

A művészet nem nyújt táplálékot
ezrek éhség lázára.
Rabok jogtalan tizedelése
A történetben nem csak ír, de éget.
A győztes igazság szorzó ünneplése
Szakad előretörve a poklos eszmére.
Tétova gyúrás zsibbadt tépelődésben
Átható öntudatnak boldog éjjelében
Álmunkat szerte vezeti.

(A meghalásról)

A városok előtt várnak az igazi fegyencek
Öregek és ifjak együtt imádkoznak,
koldulás a lakuk.
A magasabb művészség jól jút
s immár a testben valótlan a múlt.
Megosztja a koldus, ha tápláléka jó,
s a dús asztalok
lidércfényben ülnek.
A nyomort eloszlatni finom dobbanás.
De a senki szegényi öldökölve kitagadottak.
Hozzája méltó, hogy kegyelem fehéren
Áttiporja az életnek tavasz patakját,
ha kinyílik a szent virulás ága,
Gyoma melegágy, melyben fürdik
a lankadt keblü szabadság.

*

Gondos gyülöletképen a jó módu kiváltságban
önkénye felborúl,
a zöld toll is megfakul,
mit adott a nagy úr, s ha mindenható,
emeljétek ki a világból
csonka boldogtalant.
Mert egy szebb világosság repiti dallá
szép s jóllakott igaz szellemét.
Elküzdve átírtuk, mit adott örökség az ég
s olcsó lesz a hit,
testvéri egyenlőség.
Jó rokon a föld síkján mindenki.
A halál pedig tisztelve már fel is támad
a test ifjak imával bocsátják
a végtelen lélek csatornájába.

*

Én hiszek a nagy uralom
általános céljában.
Amit a hatalom halmoz össze
a nép ereje emeli egy edénybe.
S akik hisznek, hogy részük az erő átjuttatja
Ők álmodhatnak
s az álmok valóság, mert a falat
mind testvéri marad.
A kéj megtörve s a lélek felomolva,
Ki mostan az árú, lépjetek csak táporba!
Gyülölet és csalás szólanak most felénk.
A mi ünnepünk átrezeg
elsején ó május!
Omladozó falad toborozva járunk
Szülőföld mit mondasz
szúrt vak tesped vonagolván
kínos testvériség.
Álljunk meg s a lélegzetben
feltámad ős lény mezben,
Szilajság feltör
s a tűz elfojtja éhes jajaink.
Egyesüljél, hogy ma tettre kilépénk,
Akartok jogot s nincs szégyen,
mi követünk osztóan
s ha keble a gyásznak elterjedt
száraz lakban mi esküvénk
s immár dolgozva, körbe ülve
játékot szeretjük,
s mit várnánk, felmutatva
megjelenik.
A sötétség nem örök tornyáról
leng a hatalom,
lobbanva ég a mi szeretetünk.