Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 4. szám

Lengyel Géza: Andrássy és Benczur

Szépen, hangosan, mondhatni energikusan tud jubilálni a Műcsarnok, saját fennállásának ötven esztendős emlékét is mintegy két esztendeig a legkülönfélébb alkalmakkor ünnepelte, s azt sem most halljuk tőle először, hogy Benczur Gyula hetven éves és félszázad óta fest. Ez mindenesetre ritka és nevezetes évforduló, mely megérdemli a megemlékezést. Természetesen legelsősorban művészi megemlékezésre gondolunk. Benczur Gyula annyira jellemző magyar képviselője a piktúra egy bizonyos irányának, oly teljes mértékben hordozza ez irány minden hibáját és erényét, hogy feltétlenül megérdemelné - például - oeuvrejének kimerítő kritikai feldolgozását. Ugyanezt megérdemelné a magyar művészettörténet is. Elsősorban azoktól, akik oly forró és annyira érthető lelkesedéssel hirdetik a különféle Benczur-jubileumi ünnepek dicsőségét, köztük kellene akadni olyan rajongónak, aki szeretettel, de egyúttal hozzáértéssel és tudással illesztené be Benczur művészi szerepét egy kor képébe.

Ilyenféle ünneplésre, ilyenféle emlék-állításra a Műcsarnok nem is gondolt. Egy délelőttön egész egyszerűen éljenezni óhajtotta Benczurt, s hogy öröme nagyobb legyen, egy eleven főherceget szándékozott prezentálni számára. Szokásos díszszónoknak - így gondolták - jó lesz Andrássy Gyula: ha kevésbé előkelő szereplőkkel, de ugyanilyen sablon szerint szokták ünnepelni a félszázadot eltöltött hivatalnokokat is. A terv tehát nemcsak hogy érdemben meglehetősen kevéssé volt tartalmas, de valami erős művészi fantáziát sem árult el. S mégis: ez a jubileumi ünnep egészen másképp sikerült - nem azért, mert a főherceg elmaradt -, nem a Műcsarnok, nem a buzgó rendezők, hanem gróf Andrássy Gyula jóvoltából.

Andrássy mint ünnepi szónok, többféle módon rápirított a jubileumi délelőtt vékony invenciójú rendezőire. Először azzal, hogy nem mondott afféle díszbeszédet, amolyan jól csengő szónoki művet, melyet nagyon megtapsolnak a jelenlévők, s mellyel senki, aki nem hallotta, nem törődik. Andrássy beszédét el kell olvasni, s érdemes többször is elolvasni. Arisztokrata szól ebből, az élet és a kultúra arisztokratája, aki éppen ezért s csak ezért még egy kicsit idegen is hozzánk, mert a művészeti jelenségeket szokatlanul magasról szemléli, aki Andrássy Gyulának és a képzőművészetnek egymáshoz való viszonyáról tud valamit, az tudja, hogy ez az ő megszokott, az ő állandó nívója, melyről nem kell leszállania a polgáriasan melegebb világig.

S rápirított Andrássy Benczur hivatalos ünneplőire azzal is, hogy amire ők nem is gondoltak: szeretetteljes elfogulatlansággal értékelte Benczurt, megjelölte helyét az egyetemes művészetben, néhány rendkívül markáns és bámulatos hozzáértésre valló mondatban mintegy vázát adta egy könyvnek, melyet Benczurról kellett volna íratniok azoknak, akik valóban történelmi jelentőségű eseménynek tartják a mostani évfordulót. Hihetetlenül plasztikus, tökéletes képet rajzol Andrássy Benczurról. Hivatásos művészetkritikai írók, cégjegyzett tudósok irigyelhetik érte. S ez a kép szinte csábít arra, hogy kommentáljuk pompás vonalait, hogy megmutassuk az értelmetlen rajongóknak: íme, nézzétek, így beszél, így tud, így lát a magasról néző ember, ily pontosan különbözteti meg a valőröket, politikus, szónok, debatter létére is ily szigorúan vigyáz arra, hogy ünnepi heve el ne ragadja, hogy hajszállal el ne térjen attól, amit igazságnak tart s amit Benczur művészi működésének legtöbb elfogulatlan szemlélője igazságnak fog elismerni. Ezt a csábító alkalmat azonban elmulasztjuk, éppen mert oly pontosnak és oly kiválónak tartjuk az Andrássy rajzolta képet, s mert előttünk a lehető legtermészetesebb, hogy amidőn Andrássy a renaissance legnagyobbjai után Benczur jellemzésére tér át, akkor le kell ejtenie a hangot, s így kellene tennie, ha Benczur helyett bárki mást ünnepelt volna a ma élők közül. Igen, ez nagyon természetes, s mégis, hány művészi díszszónok szokott alkalmazkodni az értékelés e követelményéhez... Tehát ezt hagyjuk, nehogy valaki meglepődjék s rosszindulatot lásson annak kiemelésében, hogy Andrássy sem tartja Benczurt mindjárt Botticelli után következő művésznek.

Végképp nem szerepelt aztán a rendezők terveiben, s egészen megrovás gyanánt hangzott, midőn Andrássy, beszéde befejezéséül szinte himnuszt zengett a művészi szabadságról, s miután megállapította Benczurról, hogy alig tűri meg azokat a művészi alkotásokat, melyek eltérnek az általa becsült iránytól: igazi arisztokrata elfogulatlansággal jelentette ki, hogy ilyen egyoldalúság pedig tőle távol van, hogy szívesen ünnepli Benczurt, de nem hajlandó iskolája mellett állást foglalni. "A művész teljes függetlensége, a művészet teljes szabadsága olyan szent előjoga az emberi lelkiismeretnek, melynek megsértése a művészet ellen elkövetett főbenjáró bűn." Ez a beállítás aztán már feltétlenül megköveteli a kommentárt. Gróf Andrássy Gyula ez állásfoglalásával ellentétbe jutott az ünnep rendezőivel. Benczur Gyula ugyan valóban hetven éves és valóban ötven esztendeje fest, de nyilvánvaló, hogy ünneplése nem csupán jubileum óhajtott lenni, hanem egyúttal demonstráció. Nemcsak Benczur mellett: az irány, az iskola mellett szándékoztak tüntetni, akik az ünneplést kezdeményezték és kereteit megszabták. Hirdetni óhajtották, hogy a Műcsarnok, az idők változásainak hatása alatt, nem zár ugyan ki már lázadó művészeket, vagy nem zárja ki mindnyájukat, de szívének a sok igazság közül mégiscsak az a kedves, melyet Benczur képvisel, ezt tartja megfelelőnek a maga törekvései, méltónak a saját nívója számára s a többi, az új, a más: csak tűrt. Nem először demonstrál ilyen módon a Műcsarnok. S íme, most a képzőművészeti társulat elnöke, gróf Andrássy Gyula mondja nekik: amit az urak cselekszenek, az a művészet ellen elkövetett főbenjáró bűn. Andrássynak nemcsak ebben van igaza, hanem abban is, amit elhallgatott: hogy ilyen tüntetés, politikai állásfoglalás nélkül maga a jubileum is szebb és méltóbb lett volna. S ennyit Benczur Gyula bizonyára megérdemel, nemcsak azoktól, akik reá esküsznek, hanem a magyar művészi kultúra minden barátjától, azoktól is, akik ismernek nála nagyobb élő mestert.