Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 3. szám · / · Figyelő

Felvinczi Takács Zoltán: Feleky Géza Munkácsy-könyve
(Eggenberger művészkönyvei. II.)

Kis könyveknél, ha nem készültek kompendiumoknak, nem szabad fennakadnunk azon, ami belőlük hiányzik. A becsületes, komoly bírálat csak azt a kérdést vetheti fel: megállja e helyét, amit a szerző közölni jónak látott. Feleky Géza Munkácsyjával szemben is jogosan helyezkedünk ez álláspontra. A könyv, illetőleg esszé írója meg tudta fontolni, hogy munkája előre megszabott terjedelméhez képest mennyire szabad részleteznie a témát.

Csak néhány fő kérdést tárgyal, és közben egy rövid összefoglaló jellemzéssel kitűnően értékeli a művészt, mikor azt mondja róla, hogy legnagyobb alkotásaival a raffinált Párizsban új művészeti szükségletet ébresztett fel. "Az egyszerűség, a természetesség, az őszinteség és a kezdetlegesség, annyiban, amennyiben feltétele a robusztus erő akadálytalan úttörésének, a festői látás elfogulatlan friss közvetlensége, az előbb mesterkéletlenül puritán, majd őszintén pompakedvelő naiv erőteljes valóságfeltüntetés, a sablonoktól nem korlátozott lüktető drámai elevenség, a naivitásában meggyőző vizionárius erő: Munkácsy művészetének elemei és fejlődésének fordulatai nem pillanatnyi divatú csemegéi voltak a párizsi életrendnek, hanem állandóan szükséges kiegészítései a túlságosan fűszerezett ételeknek."

Helyes érzék vezeti a szerzőt akkor is, mikor a művész drámai erejét értékeli és kompozícióit bírálja. A látás különös iskolázottságát árulja el a főbb alkotások elemzésénél. Legnagyobb sikere a "Krisztus Pilátus előtt" artisztikus leírása. A komponálás eszközeiről szólva találóan jegyzi meg, hogy a művész bizonyos naivitásból sohasem tudott kiemelkedni, s egyszerű motívumok gyakori ismétlése folytán többnyire az egyhangúság hibájába esett. Mélyen bevilágít a művész alkotóerejébe azzal az állítással, hogy "Munkácsynál nincs meg a képegész a kép részletei előtt. A művésznek nincs előbb egy egységes alapvíziója a képről, amelyhez azután lassanként és az egységet soha meg nem bontva formálódnak ki a részletezések.".

Munkácsy bensőséges művészetéről helyesen állítja, hogy tárgyhoz kötött, hogy tehetsége csak új festői feladatok megoldásánál tudott igazán eredeti és friss lenni.

Egyáltalában az egész könyv gondolkozó ember munkája, aki finom érzékkel fogja fel a művészi alkotóerő legkülönfélébb megnyilatkozásait, és következtetni tud belőlük. Következtetései többnyire érdekesek és szerencsések is, de olykor túl merészek és bizarr dogmákhoz vezetnek. Nem találom indokoltnak pl. azt az állítást, mely szerint a magyar festésnek az impresszionista művészettel szemben elfoglalt helyzete és a XVI. századi Rómának az olasz reneszánsz különböző festőiskoláival szemben játszott szerepe közt némi hasonlóság volna. Szerző szerint: "Mintha ma Magyarországról hallatszanék az a figyelmeztetés a festés meg nem kerülhető alapfeltételeire, mely régen alkotó erő gyanánt olvasztotta ki az örök formát az olasz vidékek formaváltozataiból. És ha ez a figyelmeztetés az alapvonása a magyar festésnek, akkor Munkácsy egészen magyar, s a sajátos magyar festésnek vitathatatlan jogon megalapítója.".

Munkácsy alkotásainak kétségkívül erős faji jellegük van. Alapvető jelentőségüket sem lehet vitatni. Magyar festőművészetünk mindeddig Munkácsynak köszöni a legnagyobb értékeket. Bennük a magyar lélek kevés változatot igénylő komoly bensőségével magára ismer. Nem kifogásolható az a pozitív formában ki nem mondott, de a szerző egész okoskodásából kiérezhető hátsó gondolat sem, hogy a magyar temperamentumnak nincsenek szapora kilengései. Ez azonban művészi szempontból nem érdem, nem eredményez semmi tudatos állásfoglalást a különböző irányú áramlatokkal szemben.

Jó úton jár Feleky Géza, mikor a hagyománynélküliség fontos és nem egy tekintetben áldásos szerepére mutat a magyar művészetben. Ezt a hagyománynélküliséget azonban végeredményben mégiscsak fájlalnunk kell. A nagy múltra támaszkodó művészi nevelés szabadságot és fogékonyságot eredményez. Fogékonyságot elsősorban az iránt, ami az emberhez egyébként is közel áll, a fajhoz kötött megnyilatkozások, a helyi tónusok iránt.

Az akadémikus formatökéletességig fejlesztett, minden ízében összhangzó és logikus kompozíciónak szembeállítása Munkácsy vulkanikus emóciókon alapuló kisváltozatú ábrázolásaival tanulságos a világosság folytán, melyet a két ellentét egymásra vet. Az összehasonlítás azonban Felekyt egyik szokott technikai hibájába sodorja. A könyv terjedelméhez képest túlságosan nagy kitérések megbontják a munka művészi egységét. Erős egyéniségekről úgy adunk plasztikus és színes képet, ha fejlődésükre saját fényükkel vetünk világot, ha önmagukból hagyjuk őket kialakulni az olvasó előtt. Az ilyen jellemzés bizonyos egységes alaphangulatot ad egy monográfiának, míg az idegenből vett hasonlatok vagy magyarázó ellentétek sokasága ennek ellenkezőjéhez vezet.

Feleky többnyire messziről megy a kifejezési eszközökért. Életrevaló gondolatok, ötletek hiányában legkevésbé sem szenved, de azoknak kifejlesztésén még érezhető a fegyelmezettség hiánya. Gondolatainak menetét szereti közvetlen őszinte formában papírra vetni, aminek természetesen meg is vannak a maga nagy előnyei: az elevenség, az egyéni forma stb. - oly tulajdonságok, melyek az írást érdekessé, színessé, élvezetessé tudják tenni. Szerzőnk stílusába ilyen módon bizonyos előkelő fesztelenség is vegyül. Ezt a formai nyereséget azonban kétes értékűvé teszi a praktikus szempontok feláldozása. A kifejezőerő teljessége egyértelmű a gondolatközlés koncentráltságával, magvasságával.

Vissza kell térnem azonban Feleky Géza könyvének érdemeire. Ki kell emelnem a megértő bírálatot, melyet Munkácsy anyagszerű festéséről, "polikróm kolorizmusáról", táj- és arcképfestő művészetéről mond. A szerencsés alapgondolatok mellett előfordulnak ugyan itt is a reális értékeléssel össze nem férő kijelentések, de mindezeknek dacára a kis könyv, ha nem is nyújt egyenletesen kifejlesztett képet Munkácsy egyéniségéről, a legtermékenyebb szempontokból világítja meg a művész alkotásait. Az első magyar könyv, melyről így lehet nyilatkozni, s melynek szerzője a Munkácsy-problémákkal érdemük szerint igyekszik foglalkozni.